Kocsmai miniatűrök 29. (Kívül a kocsmán – Kirekedtek és kirekesztettek) |
Többféle módon lehet kilépni a kocsmavilágból. Elhalni, mint tették azt néhányan, elköltözni, ami
viszonylag ritka megoldás. (Van egy törzsvendég, aki a város túlsó végéből buszozik – vasárnap
kivételével – minden nap, hogy továbbra is itt, a barátaival legyen.). Még kevésbé dívik, bár egyszer-
kétszer előfordult az elpártolás egy másik „objektumba”. (Ennek egyik változata, ha valaki annyi
adósságot halmozott fel, hogy nem tudja – van, ki nem is akarja – kifizetni, ezért az önkéntes
kiűzetést választja e földi édenből, és keres másikat – majd egy harmadikat, negyediket, mígnem
emberére akad.)
Kicsiny létszámú az a csoport, akiket Józsi utasított ki. Tette ezt a bentiek érdekében. (Nyilván az
üzlet érdekében is.) Mert ugyan verekedésmentes, kulturált kocsma ez, vannak, helyesebben voltak,
akik áthágták az íratlan törvényeket, indokolatlanul ócsárolták, sértegették, szidták a személyzet
valamely tagját. (Végtére is melyik alkalmazottnak – főként, ha nő – esik jól, ha talpnyaló korcsnak
nevezik?) A kitoloncoltak ezt kitaszításnak, becsületük megsértésének értelmezik, érvelni próbálnak
igazuk mellett. (A leggyakoribb a részegséggel való mentegetőzés.) „Nyugi, nyugi! Nem kell a süket
duma!” – mondja mosolyogva a már lecsillapodott Józsi, és az illető sorsa bevégeztetett. Még
kísérletezik, segítséget kérve tekint a pultos lányra, az félrefordítja tekintetét. A kárvallott bűnös
néha káromkodik és becsapja maga után az ajtót. Hosszú ideig más útvonalon közlekedik, nehogy
olyannal találkozzék, aki tanúja volt megszégyenülésének. |
Kocsmai miniatűrök 28. (Télapó a Szamovárban) |
(Hó híján a Vallon Söröző régi nevével, a teavíz-forraló duruzsolásával igyekszem megidézni a tél hangulatát.)
Az ünnep a kocsmában is ünnep. Itt talán még játékosabb a játékos ember, s talán jobban áhítja a csodát, még akkor is, ha tudja a belépő (betántorgó) fehér vattaszakállat, piros kucsmát, színházi jelmezbundát, és fehér tornacipőt viselő, a hátán jócskán kiüresedett puttonyt hordozó alakról, hogy Balogh Andris, a színész. Teljesen bizonyossággal mondom: hiszem, hogy legalább egyetlen pillanatig mindegyikünk a Mikulást látta! És ez a pillanat a lényeg! Télapó jött, holott a krampusznak lenne jelenése. Örülünk az egy szem szaloncukornak, holott érezzük, virgácsot érdemelnénk. |
|
Kocsmai miniatűrök 27. (Apák és fiúk – Kocsmahalál) |
Zoli mondta telefonon – mint egy gyászjelentést, bár meglehet, csak én éreztem bele –, hogy bezárt
a Pipacs, Kecskemét külvárosának, Petőfivárosnak (ott van Macskaköz!) kocsmája. Sok szép emlék köt
hozzá, elszomorodtam.
Újszászon tudomásom szerint nem volt sok kocsma. Az akkori tudomásom szerint, az öt-hat éves fiú
tudomása szerint. Ha belegondolok (beleemlékszek), volt az Iparos Kör, a Vasutas Kör, volt a resti, a
Fecske Vendéglő, volt a Gyöngyvirág Cukrászda és a „bisztró”. Itt is, mint bárhol másutt, születnek,
virulnak, hanyatlanak és elmúlnak a kocsmák, s mindig jönnek újak. Mindig. Ez az élet normális
rendje. Elmúlt az Iparos Kör, talán a Vasutas is.
Elmúlt Rózsa Géza bácsi, és elmúlt a kocsmája. Jellegzetes borozó volt, igazi alföldi borokkal. S talán
pálinkával. Talán, mert ez csak sejtés: apám szerette Géza bácsit és a pálinkát is, márpedig ha jött
haza Szolnokról, a munkahelyéről, megivott egy felest (szilvát vagy vegyest, de cseresznyét soha) a
restiben, egyet a szemközti Fecskében, aztán ment tovább, ment a Dózsa György úton, egészen a
nagy kanyarban sarkon álló borozóba. Mivel pálinkán kívül mást csak ritkán ivott, következtettem,
erre: Géza bácsi pálinkát is tartott. Apám útja tovább vezetett, várták a többiek. (Ezt onnan tudom,
hogy sokszor bicikliztem ki elé az állomáshoz.) Aztán egy szép napon meghalt Rózsa Géza bácsi és
vele a kocsmája.
Kívánom a Pipacsnak, ne úgy folytassa pályafutását, mint Rózsa Géza bácsi borozója, abból ugyanis a
temetkezési vállalat kirendeltsége lett. Nem egy jellemző magyar kocsmasors. Vagy mégis? |
Kocsmai miniatűrök 26. (A mottó) |
(Köv. folyt. és bef.) Malomárok, felsző szint, Halmai, én, italok, füst, zaj stb.
Zoli barátom nemcsak a hosszú címet hagyta el, hanem a szöveg alapfelfogását – remélem – tükröző mottót is. Pistának tetszett és nékem is. Fogalmam sincs, hisz nem szeretem Budapestet, hogy miért helyeztem e környékre – talán épp ezért. (Mazochizmus!) Ám valószínűbb: Kosztolányi Dezső 1903-tól hosszabb-rövidebb megszakításokkal a fővárosban élt. De elég a maszlagból! Íme a mottó:
Valahol a budai hegyekben Sinanthropus püföli baltájával egy őstulok fejét.
A megsebzett állat bömbölése felébreszti a csepeli üzemeket.
Tulkolás és tülkölés.
Igen, Pistinek tetszett! És nékem is. Ejnye, Főszerkesztő Úr! Hát szabad ilyet csinálni? Persze! Egészségére!
Most, hogy tisztázódott a kezdés, ideje lenne a befejezésre is gondolnom (hátha!), ám addig még – azt érzem – Kosztolányi és Karinthy sokat fogja nézni a hídról az őket fényképező, idős oaklandi házaspárt. (Vessed össze: Hordalékok 4., ivisz, 2011. április 26. kedd, 08:08) |
|