„- Lehet, hogy manapság úgy van, de amikor én a vágóhídon dolgoztam még nem úgy volt. Tudod, Karcsi bácsi [Tóth Pista mindig így nevez, noha majdnem egyidősek vagyunk. Nem merem megkockáztatni a múlt időt, pedig van annak már vagy tíz éve, hogy találkoztunk, és már akkor rokkantnyugdíjból élt, éldegélt.], még ez az Európa se volt akkoriban. Azok voltak a szép idők! Azok.”  Újszászon, mindkettőnk akkori törzshelyén, Pipi (Farkas János) fakocsmájában zajlik bennem ma is a beszélgetés. Ó, de sokszor felbukkan még ez a tér, a múlt tere! „- Tudod, Karcsi bácsi, hogy kell megölni egy lovat? Nem, ugye? Gondoltam.” (Nemet intettem, pedig legalább huszonháromszor hallottam már.) „- Akkor elmondom, de előtte igyunk!” Ittunk. „Először is a kötőfékkel rögzítjük a fejét, aztán egy zsákot húzunk a fejre. Erre azért van szükség, hogy az állat ne lássa, amikor meglendítjük a taglót. Mert, tudod, Karcsi bácsi, a lovak észrevesznek minden apró rezdülést és megijednek tőle. Olyan a látásuk.”  Szemembe nézett. „Látom, most kegyetlennek tartasz, de nincsen igazad. Hidd el, ha néha-néha élveztem is, amit csinálok, sajnáltam, sajnálom azokat az állatokat, a lovakat meg pláne szeretem, de ha én nem, taglóz más! . Ilyen az élet, Karcsi bácsi! Megértesz?” Igen, megértettem. Ilyen az élet és a halál. Taglózunk, taglózgatunk. És egyre többször élvezettel.