Olginak

Nem is azért barátom, mert néha mulatoztunk Király Sanyi [azóta róla is csak múlt időben beszélhetek] pincéjében. A szíve miatt. Hatalmas termetű, nem kötekedő, de az ellenféllel bátran szembeszálló ember volt. (Az ellenfelek, olykor „ellenségek” főként „tanítványainak” idősebb hozzátartozói voltak.) Okos, művelt, öntörvényű. Művész. Szeretett élni. Idézek az „Élők, holtak, félholtak (Emlékképek egy egri kocsma művészeti és sportéletéből)” című írásomból, ami a Malomárokra fókuszált.

„Árpinak, az egy ideig Egerben letelepedett, büszke, a Nagykunságból elszármazott festőművésznek ellenben jó volt a hangja. Abban is különböznek, hogy Árpi él. Már nem Egerben, de él. A Malomárok második virágzása (a „Bandi-korszak”) idején került a városba. Rendezett ő is kiállítást kocsmában, de egy másikban. Kiváló hangját alaposan kieresztette a pincében rendezett találkozókon (azon is, amelyen Jani bácsi egy rövid ideig prímás volt). Ő a téli sportok terén írta be magát a kocsma aranykönyvébe. Sanyi pincéjéhez egy lépcsősoron lehetett feljutni. Carlofranco még a műtétek előtt volt, de a megivott italmennyiség reszketőssé, imbolygóvá, néha összecsuklóssá tette lábait, a tél síkossá, csúszóssá, szóval „hősünk” számára már-már életveszélyessé a hazaútnak e lépcsős szakaszát. És jött Árpi, az italt – ekkor már – jobban bíró, hajával és termetével Sámsont idéző pincetárs, felkapta „hősünket”, és másodpercek alatt levitte az enyhébb lejtésű szakasz kezdetéig, és rohant vissza. (Talán inni még, talán egy másik cipelésre váróért.)”

                                                                                                                           Kisolgának

Előrebocsátom, hogy az ötlet Dézsányi Béla (Öcsi) agyában született meg. Aztán közölte velem. Köszönöm.

Ebben a sorozatban foglalkoztam már élőkkel, félholtakkal és csupán jelzésszerűen, három  holttal (a szüleimen kívül), akik közül ráadásul Halmai Pista „a Malomárok halottja” volt. Nem hűtlenségük (mert mi más a halál az élőkkel szemben?) időrendjében idézem fel őket. Mindegyikük nem volt a barátom.

Árpi az volt. Trón Árpád Levente, a festőművész, akinek nevét az ivisz olvasói ismerhetik. (Utánanézhetnek itt a Harsányi István címszó alatt, no meg a google-on a nevénél.)

Nem azért tartottam s tartom barátomnak, mert egy pár évig szomszédunk volt, hisz azon idő alatt mindössze egyszer voltam náluk, s ő sem sokkal többször nálunk. Nem is azért, mert néhány éven át problémás gyerekeket tanított, nevelt (legalábbis megpróbálta) egy Eger környéki kisvárosban.

Nem azért, mert – többek közt – a Vallon Söröző volt a „törzshelye”, itt rajzolta meg a portrémat. A rajz elkészülte után megkérdeztem tőle, mikor óhajt „elpatkolni”, mert a halott művészek alkotásai kapósabbak, többet lehet kérni értük. (Nekem – baráti alapon – két fehér nagyfröccsöt számolt.) Felelte: „Patkolj el te! Te már eleget éltél.” Gyötör az önvád: siettettem a halálát. Pedig semmi pénzért sem válnék meg attól a három képtől, amit nekünk ajándékozott! (Folyt. köv.)