Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Kocsmai miniatűrök


Kocsmai miniatűrök 44. (Szépség a Vallonban – Mária könnye)

Méltóságteljes lassúsággal, nagy pelyhekben hull a . Áhítattal nézzük. Elég sokan vagyunk bent, mégis a szokottnál kisebb a hangunk, halkabban szól a zene a rádióból, a tévéből, s mintha a nyerő automaták is megfékeznék hangerejüket. Egyenletes, harmonikus morajjá nemesedik minden zaj. Hull a . Józsi megszólal: „Olyan, mint Mária könnye!” Ránézek. Érzem, kérdés csillan a szememben. „Nem tudod? Nem ismered a Mária könnyét? Egy virág. Évelő.” Szurovcsik József a faiparban dolgozik, de érti egyéb növények nyelvét is. (Nem csak sírásukat!) Mint a felesége. „Az asszonymondjanagyon lelkiismeretesen ápolja őt. Hiába, az asszonyok, a nők…” Megértem elhallgatását, ám az csupán másodpercekig tart. „Szokás viaszvirágnak, viaszszőlőnek meg porcelánvirágnak is hívni, de amaz a legtalálóbb.” „Hiszel Máriában?” „Nem hiszem [hangsúlya a következő információt hordozza: „Nem tudom, hogy elfogadom-e ezt az egészet, amit a papok mondanak.”], de nem is ez a lényeg!” Elnéz valahová. A hóra. A havat nézi, ami rendületlenül simogatja az arcokat, bebugyolálja az aszfaltot, a szemetes kukák tetejét, a kívül rekedt csavargók szakadt gúnyáját „Szép a neve és szép a virág is. Megható, ahogy napjában néhány szirmát elereszti. Sír, mint Szűz Mária. Mint ez a . Még a szirmai is fehérek. Legalábbis a nekünk lévő fajtának. Gyönyörű a világ, ugye?”

  

 
Kocsmai miniatűrök 43. (Nevek 2. – Történelmieknek mondhatnánk őket, ha vóna történelem)

Künn egyre nagyobb pelyhekben hull a február középi , béke és nyugalom járja át a testemet, a lelkemet mindaddig, míg fel nem pattanok vesszőparipámra, s el nem vágtatok múltamban 2008. június 22-ig, amikor a Huszadik Század portálján megjelent a Big Brother, József Attila, Cicero és még sokan mások c. írásom. Olvassák el, abból megérthetik a cím „rejtelmességét”. Tulajdonképpen Nem összetévesztendő neveket terveztem, de így alakult. Jöhet a magyarázat.

Van itt, a Vallonban, néhány olyan ember, akinek neve történelminek lenne aposztrofálható, ha…(Lásd Huszadik Század!) A másik azonos nevet viselő ember működésének időrendjében sorolom őket. Itt van elsőnek Lajos, Nagy Lajos (Bundás). Ez a név egy 14. századi krónikában említtetik, mégpedig I. Lajos királyunkkal (1342-1382) kapcsolatban. Dobi Pista, a volt tengerész – Dobi István: miniszterelnök (1948-1952), majd 1952 és 1967 között a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke. Tégla Pityu (Oláh István) névrokona honvédelmi miniszterként ténykedett 1984-től ’85-ig. E sorok szerény írója Grósz Károlyként látta meg a napnak világát, teljes druszája mint miniszterelnök boldogította szorgos népünket 1987. június 25. és 1988. november 24. között. (Őrá is emlékezik majd – kb. valamikor – a szerző egy régi írásában.)

Ezek tudatában merje valaki azt állítani, hogy csupán egy átlagos kisváros átlagos kiskocsmája a miénk! Merje, no! 

 
Kocsmai miniatűrök 42. (A dolce vita igézete – Zsolti mesél kedélyjavítóul a sok halálszöveg között)

„Van egy cigány munkatársam, barátom, tényleg az, aki elmesélte olaszországi kiruccanásukat. Nem tudom utánozni a tájszólását, azt hallanotok kéne. „Barátommondta neki egy másik –, menjünk ki koldulni Olaszországba. Mercedesszel jövünk haza, kacsalábon forgó várunk lesz! Ez tuti!” El is mentek. Abba a városba, ahova minden út vezet. (Rómára gondolt.) Letelepedtek egy kör alakú focipálya mellett, amit bontanak [Egy másik kollégám rögtön kapcsolt: „Biztos a Colosseum volt.” „Az az!”] Románok jöttek, szerinte legalábbis azoknak néztek ki, és elverték, elzavarták őket. Ráadásul lapos sapkások szálltak ki egy rendőrautóból. (Carabinierik lehettek.) Bevitték és pofonokat kaptak megint, még fogdában is kellett tölteniük pár napot. Amikor szabadultak, elhatározták, hogy hazajönnek. Kiálltak egy út szélére stoppolni. Sok autó után megállt végre egy kamion. A sofőr pápaiul gagyogott valamit. („Talán olaszul” – vágtam a szavába. „A pápa is olasz, nem?”) „Budapestre megyünk” – szólt a barátja, mire a sofőr legyintett és elhajtott. Végül ismét az egyenruhások intézkedtek: repülőgépre tették mindkettőt. A múltkor megkereste a barátja, hogy menjenek Svájcba, mert ott aztán jól lehet koldulni! Adott neki egy hatalmas pofont. (Utána bocsánatot kért tőle, mert a barát, az barát.)”

 
Kocsmai miniatűrök 41. Akik már túl vannak a dolgon (3. Öcsike)

2012. február 7-én délután hallottam a hírt, hogy Öcsikét (Tóth Miklóst) holtan találták a lakásában. 64 éves volt. Úgy három vagy négy hete ide sem jött be, sejtettük, kórházba került, de nem. Szomszédjainak feltűnt a hiánya, értesítették a rendőrséget. Kiderült, hogy egy hétnél is régebben fekszik ott. Halála lesújtott minket, de nem ért váratlanul, mert tudtunk róla, hogy szívbillentyű-elégtelenségben szenved. Ahhoz jött még az ital. Meg más. Szemünk előtt vált viszonylag rövid idő alatt erőben lévő, nem magas, de arányosan testes férfiból múmiaszerű alakká, hangja suttogóvá. A Malomárokban ismertem meg, de éppen hogy csak köszöntünk egymásnak. Arrogánsnak tűnt. Rekedtes, kissé rikácsoló hangja tette volna? A Szamovárban már beszélgettem vele, de nem többet, mint másokkal. Neki más társasága volt. (Egyébként ő az, akiről megírtam, hogy a város másik végéből buszozikjaj, már csak buszozottide.) Csak az asztaltársasága tagjait hívta meg, nekem egyetlen egyszer integetett a kocsma sarkába elhelyezett, ablak melletti törzsasztalától. „Karcsikám, idd meg ezt a bort, én már nem bírom. Nem ittam bele!” – suttogta. Másnap én kértem neki fehér bort és szódát. Külön, ahogy ő szokta. Szabadkozott, hogy nem azért… „Tudom, Miklós, tudom… én sem… Egészségedre!”

 

Egy másik Károly kérésére Zsuzsa mécsest gyújt. Ezzel emlékezünk. Nézem a ki-be járkáló vendégek miatt meg-megriadó lángot, és ismételgetem: „Egészségedre, Öcsike!”

 
Kocsmai miniatűrök 40. Akik már túl vannak a dolgon (2., A többiek – Jani és János +még egy János, de ő tudtommal nem járt a Vallonban)

Jani vezetéknevére nem emlékszem, azt tudom, hogy festő volt. Szobafestő. Többször esett át agyműtéten, egyébként addig a pillanatig normális volt. Gyakran mondogatta két kedvenc szólását. Mindkettőt előtte is hallottam már, de most, miután leírtam, beleborzongok, hiszen mindössze nyurga alakja, kopasz feje, furcsa, kántáló hanghordozása és ez a két mondat maradt meg számomra belőle. „A lényeg, hogy ragadjon a bélyeg.” S nevetett. A másik már filozofikusabb kijelentés: „Vagy a tányér, vagy a leves, de az egyik nem egyenes.” Talán közülük valamelyik járhatott a fejében, amikor kiugrott a kilencedik emeletről.

 

Kohajda János nem lett öngyilkos. Halálát egy lakásukban történt baleset okozta, megbotlott, beverte a fejét egy bútor sarkába. Cukrász volt a szakmája és a hivatása. Imádott sütni-főzni. (Mert a szakácskodáshoz is értett.) Elmondása szerint sütött még Kádár Jánosnak is. Ő Kádár elvtársat mondott, közben hamiskásan mosolygott. Rajongott a természetért, járta a környéket, összegyűjtötte az ehető növényeket, gombákat. Státuszszimbóluma a faragott, lakkozott botja és a kalapja volt. Sosem láttam fedetlen fővel. Gentleman volt, úriember. „Kérlek szépen” – kezdte mondandóját. Hogy mégis lappangott benne valamiféle halálvágy, azt az ismerősöknek elejtett szómorzsái,  és italozási szokása jelezték: noha cukorbeteg (is) volt, ivott sört, bort, hubertust… Válogatás nélkül.

 
<< Első < Előző 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 Következő > Utolsó >>

23. oldal / 31

Chanson d'automne

új-iVisz

 

Ki van itt?

Oldalainkat 420 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs