Andi látja, hogy idetartanak, még érkezésük előtt kitölti a két deciliter fehérbort. „Jó reggelt, legények!” – köszön a vendég, a gazda. Márkus Sándornak hívják, a kutyáját Endzsinek („Talán Angienek” – betűzöm, mire ő: „Nem mindegy?”), aki sicu („De úgy kell írni, hogy si-cu!”), magából Kínából származik! Vigyázz, mert torokra megy, ez egy oroszlánkutya!” „Az oroszlán macskaféle, meg egy kicsivel nagyobb is.” „Ne idegesítsd, meglátod, baj lesz!”

Mit látott Andi, amikor észrevette őket, és előre kitöltötte a két deci fehérbort? Meglehetősen bizarr volt a látvány. Látta Sanyit a maga 110 kilójával (s délcegnek szánt járásával, örökké mosolygós szemével, s kicsire nyírt őszülő bajszával, szakállával), és látta a lábánál tipegő, ficánkoló Endzsit („Talán Angiet.”), a maximum 15 kilósat, a kábé 25 centi magasságút. Ugye, micsoda kontraszt? Megkérdezi: „Miért nevezel úrnak?” „Egy orosz írónak van A kutyás hölgy címmel egy elbeszélése, onnan jött az ötlet.” „Milyen fajta az a kutya?” „Fogalmam sincs.” „Biztos az is alibi-kutya!” „Miiii?” „Alibi. Arra való, hogy felszedjen férfiakat a méltóságos asszony.” „Miért mondtad, hogy is? Csak nem te is nőzöl a kutya segítségével?” „Meg vagy te húzatva? Az én koromban? Mondom az asszonynak, megyek, megsétáltatom a kutyát. Ő az alibi a kocsmázásra! Látod, hogy’ elvan!”

Ülnek korán kelő kocsmákban, a falak mellé felsorakoztatott székeken. A székek alatt, a földön műanyag reklámszatyrok, bennük újságpapírba csomagolva szalonna, tepertő, pár szelet kenyér. Ülnek. Mesterek, segédmunkások. Nem szólnak. Annak még nincs itt az ideje. Várnak. Kezük bár remeg, nem isznak. Hátha a várva várt gazda nem veszi jó néven, vagy hátha a gazda tukmálja rájuk az első felest, fröccsöt. Ülnek csendben. A kocsmárosok piszkálják őket, heccelik. Ők hallgatnak. A válasznak még nincs itt az ideje. Gondolják: „Majd fél tíz körül beletaposunk a pofájukba!” Gondolják. Fél tízre, tízre megszűnik az artikulációnak még a szándéka is. Kikérik a felest, a fröccsöt. Kiszolgáltatottak. Munkanélküliek. Belegondolnak életükbe: „Nem volt ez mindig így.” Délután háromra ülve elalszanak.

Mások otthon fekszenek ekkor a bevetetlen ágyban, felöltözve, a félrehúzott függönyök, a rétkára eresztett redőnyök mögül kikémlelve. („Nehogy meglásson a szomszéd!”) Az asszony talán munkában, a gyerekek iskolában. A hamutartóban szaporodnak a csikkek. Hideg-meredten eszik meg a szobában, az ablak mögött hideg, meredt rántottájukat. A sült szalonna avas íze a szájukba öklendezik. Pálinka kellene. Csak egy korty legalább, hogy elűzze ezt az állapotot. Kellene. Megisznak egy pohár vizet. Arccal az ablak felé fordulva, felöltözve, cipőstől, mellkasukon a csonkig szívott csikkekkel teli hamutartóval délután háromra ők is elalszanak. Az enyhítő kábulat előtt még felsóhajtanak: „Nem volt ez mindig így!”

Az alvóknak egykor öröm csillogott a szemükben. A megafonokbólharsogott szabadság, hatalom, igazság öröme. Megálmodják május elsejéiket, amikor a „velükszövetséges parasztokkal”, a „haladó értelmiségiekkel” és a diákokkal felvonultak. Ünneplő ruhában lobogtatták a vörös és nemzetiszínű zászlókat, nyakukba ültették a hurkapálcára ragasztott papírzászlócskákat lengető, a másik kezükben léggömböt szorongató gyerekeiket. (A léggömbök durranására most felriadnak, szétnéznek, lehajtják fejüket. Inkább álmodnak tovább.) Transzparenseket emeltek a magasba dicső jelszavakkal, felemelték Marx, Engels, Lenin, Kádár, Fock, Losonczi stb., stb., stb. elvtársak falemezre kasírozott fényképét. Nézték a lila, fehér orgonák, a tulipánok színpompáját. Arcukat simogatta, hajukat borzolta a jó illatú tavaszi szél. Dörgő tapssal fogadták az ünnepi műsort, büszkélkedtek, gyönyörködtek csemetéik produkciójában. („A munkát dalolom…” – szavalta egyikük.) Helyeseltek az imperializmust, a tőkét ócsárló, a magyar dolgozó nép egységét, a szovjet-magyar barátságot hangoztató szónokoknak. Hálásak voltak az ingyen kapott egy pár virsliért vagy darabka kolbászért, a két szelet kenyérért, a tormáért, a mustárért, az egy üveg Kőbányai Világos sörért. Szurkoltak mieinknek a régi futballpályán rendezett tűzoltó versenyeken. A sátrakban vásároltak nyalókát, selyemcukrot a kicsiknek, aztán hazaküldték őket a feleségekkel együtt. A lacikonyhába zsíros pecsenyéket falatoztak, iszogattak. Megnézték az „aranycsapat” barátságos mérkőzését, közben napraforgó- vagy tökmagot rágcsáltak. Illumináltan hangosan szurkoltak Kálózi Karcsinak, Pipinek, Pofának, Kovács Gyurinak, ujjongtak Dancsó bravúros védéseinek. Este megették az ünnepi ebéd maradékát. Boldogok voltak. Elégedettek. Érezték a másikat és tudták a helyüket. Ha bírtak, még az asszonyhoz bújtak, majd bamba álomba zuhantak.

Megébrednek. Szétnéznek. Álomcsipát törölgetnek üveges szemükből. Holnap újra kezdik a korán kelő kocsmákban, otthon. Küzdeni nem tudnak már, de bíznak. Ha hébe-hóba megjelenik egy-egy gazda, örülnek.

Nem május elsejei örömmel.

                                   /Az eredetije szintén az Újszászi Híradóban jelent meg 1998-ban//