– Milyen szép kicsi gyermeke van abban a fonott kosárban! Leányka-e, vagy fiúgyermek? Leányka. Éppen jó, hogy leányka! Ne nézze, hogy ócskapiacon vagyunk, vegye meg neki ezt a gyönyörű réklit. Ingyen van! Kicsi még a leányka a réklihez? Éppen jó, hogy kicsi. Éppen jó! Belenő...

Aztán ha lesz még egy gyermek, s ezt kinövi ez a szép kicsi leányka, a másik belenő. Tudja, hogy van a réklivel. Nincs kicsi rékli, nincs nagy rékli. Mind jó, ha egyszer rékli. Egyik gyer­mek kinövi, a másik gyermek belenő... Maga még fiatal asszonyka, lehet még több gyermeke is. Hát legyen több! Nekem is van elég. Egyik kinő valami gúnyát, a másik belenő. Ahogy mondtam...

– Tiszta igaza van ennek az asszonynak – mondja egy háromlábú széken ülő asszonyság –, tiszta igaza van. Vegye meg tőle azt a réklit. Tőlem pedig vegyen ennek a leánykának kicsi pampót a lábacskájára! Nézze, milyen puha pampóim vannak... Mint a pihe, olyan puhák is vannak itt, ne nézze, hogy mekkorák, a gyermek kinövi, vagy belenő. Ilyen a gyermek. Nem számít a méret. A puhaság számít! Csak a puhaság. Az kell a kicsi lábacskájára, puhaság. Ebben a korban...

Anyacsavart, vasfogót, kilincset árul a réklis asszony mellett egy idősebb férfi. Huncut mosolygással nézi, amint eladó portékája közt válogatok. Egyszer azt mondja:

– Maga tulajdonképpen semmit nem akar venni tőlem. Csak azért állt meg itt, hogy hallja, miket beszélnek ezek az asszonyok. Látom én, hogy reájuk figyel. Tudja meg, hogy én is őket hallgatom. Hogy ezek milyen szépen tudják mondani, „az kell a kicsi lábacskájára, puhaság. Ebben a korban”... Éppen elgondoltam, hát a magamfajta embernek nem kellene egy kis puhaság? Ebben a korban? Nem férne ránk is valami jó, nem gondolja?

– Reánk férne – mondom röviden, s indulnék is tovább, mert a réklit megvette már a fiatal asszonyka.

– Én azért megmondom magának, miért nem fér reánk semmi jó ebben az életben! Azért, mert mi már nem növünk ki semmit és bele sem növünk semmibe. És hiába hangoztatják, átmeneti állapotban vagyunk. Hogy belenövünk ebbe az új rendszerbe. Mi ezt a rendszert már egyszer kinőttük. Hiába hangoztatják, hogy átmeneti állapotban vagyunk. Mi már mindenen átmentünk. Hallotta, hogy mondta ez az asszony? Nincs kicsi rékli, nincs nagy rékli. Nekünk már minden rendszer csak egy rékli.

Snoblesse oblige

Ezt írtam föl egy hosszú, sárga papírra. Ráragasztottam a mennyezeti neoncsőre, mert csak ott volt hely a kicsi régiségboltban. Kétszemélyes bolt volt az enyém. Két nagy bőrfotel volt benne. Az egyikben én ültem, a másikban a vendég. Vagy a vevő. Legtöbbször egymást föl­váltva, sörivó barátaim ültek a másik fotelben. Mindig volt néhány üveg sör az asztalomon. Jó hely volt ez a kicsi bolt. Huzatmentes. Ablak sehol. Előfordult, bejött valaki, s azt kérdezte, tessék mondani, hol a bolt? Mondtam, ez a bolt. De volt úgy is, megkérdezték tőlem itt, a keskeny udvar végében, melyik házban székel a kereskedelmi bank. Erre azt mondtam, egy biztos, nem itt székel. Ott székel száz méternyire innen. A főtéren. Föl is van írva rá, hogy kereskedelmi bank. Szóval, jó hely volt ez a kicsi bolt. Barátságos. Itt pihentek meg forró, nyári napokon a piacról hazafelé tartó vénasszonyok. Meg is dicsérték a hatalmas bőrfotel kényelmességét, s a bent lévő hűvös éghajlatot.

Egyszer egy köpcös katonatiszt állt meg az ajtóban. Szétnézett és azt mondta, ő a tűzoltóságot képviseli és azért jött, hogy ellenőrizze, megvannak-e a szükséges felszerelések tűz esetére. Mondtam, még homok is van az udvaron. A homok nem nyugtatta meg a hatósági embert. Megjegyezte, ő ebben a szűk helyiségben máris talált hibát. Pontosan kettőt. Az egyik az, hogy nincs kifüggesztve a rajz, mely arra hivatott, hogy eligazítsa a népeket, tűzvész esetén merre van a kijárati útvonal. A másik hiba a Snoblesse oblige fölírásban van, de ez nem reá tartozik. Csak éppen megemlítette. Azt feleltem, ha van egy sörivásnyi ideje, én máris meg­rajzolom és kifüggesztem a kijárati útvonalat. Le is ült a bőrfotelbe, egy üveg sör közelébe.

Vastag, de hegyes nyilat rajzoltam egy papírra és fölragasztottam a kijárati ajtó mellé. És rámutattam, íme, itt a kijárati útvonal. Akár van tűzvész, akár nincs, csak itt lehet kimenni. Ez az egyetlen kijárati ajtó ebben a kicsi boltban.

A hatósági közeg elfogadta ezt a rajzot, de a Snoblesse oblige szúrta a szemét.

– Minek tette oda az elejére azt az s-betűt? „Noblesse”, így helyes.

Mondtam, igaza van, úgy helyes. De énnekem ezzel a fölírással titokzatos terveim vannak. Ha valaki nem veszi észre azt az s-betűt, arról az emberről azonnal megállapítom, kivel van dolgom.

– És rólam mit állapít meg? – kérdezte sörtől habos szájjal a hatósági közeg.

Mondom, magáról azt állapítottam meg, hogy jó a lelke. Nem büntetett meg a kijárati útvonal kifüggesztésének elmulasztása miatt. És azt, hogy olyasmiket is észrevesz, ami nem magára tartozik. És nem hagyja szó nélkül, ha valahol hibát talál a világban. Ezek nemes gesztusok...

A törékeny kisasszony kihozza a posta raktárából a szépen megalkotott csomagot és leteszi a vámos ember elé. A vámos ember nem csukja be a friss újságot, amit épp olvasott, csak a szemüvegét veszi le.

– Szép csomagja jött! Egyenesen Kanadából. Mit gondol, mi lehet benne?

– Pontosan tudom, mi van benne. Egy ing. Fehér ing.

– Egy ing nem lehet három kiló, abban egyéb is kell, hogy legyen.

– Egyéb is lehet benne. Például könyv, fénykép, rajzok, ilyesmi.

– Én ezt a csomagot most, a maga jelenlétében ki fogom bontani. Ez a szabály. Külföldi a csomag. Kényes dolgok a külföldi csomagok... Lépjen közelebb.

– Akkor szíveskedjék kibontani. Soha nem lehet tudni, mi van egy külföldi csomagban. Még fel is robbanhat az az ing. Olyan világot élünk.

– Ez nem vicc! Ki fogom bontani.

Egy nagy, lapos késsel körbevágja a csomagot a vámos ember.

– Ez csakugyan egy ing. Szép, fehér ing. Ki is van varrva az eleje. De van itt egy papír. Hogy ennek a csomagnak az értéke száz dollár. Maga száz dolláros ingeket visel?

– Ezután azt fogok viselni. Száz dolláros ingeket.

– Nézze meg a gallérján, hátul azokat a cetliket! New York, Toronto. Maga onnan hozatja az ingeit?

– Onnan. Szeretem ezeket a külföldi ingeket. Minél messzibbről jönnek, annál jobban szeretem az ingeket. Tudja, énnekem mindig olyan szedett-vedett ingeim voltak, némelyikről könnyen lepattantak a gombok, s a színük is hamar kifakult. Ez a fehér ing például nem hiszem, hogy kifakulna. És föl sem robban immár...

– Mi az, hogy immár? Ezt miért mondja?

– Mert ez az ing egyszer már fölrobbant. A fényképe bele volt téve egy internetes újságba, melynek az volt a címe, hogy Káfé. Hát fölrobbant az az újság. Az ingemmel együtt. Elszállt a levegőben. De ez az ing most már itt van. A kezünkben...

– A maga inge hiába van a kezünkben. Vissza kell küldjük. Oda, ahonnan jött. Mert az értéke nincs jól megadva. Nincs száz dolláros ing! Vagy pedig lenne egy másik megoldás. Maga szépen kifizeti a postai költségeket. Nem kevés a postai költség... Ha nem fizeti meg a postai költségeket, vegye úgy, hogy felrobbant az inge. Elszállt a levegőben...És most nézzük, mi van itt még: ez a lovas kép micsoda? Ilyen ló nincs. Hogy elöl szarva legyen. Ki küld magá­nak olyasmit, ami nincs?

– Egy barátom küldi. Híres ember. Grafikus. Művész. Az a felesége is.

– Bajosan hiszem, hogy egy híres ember ne tudná, mennyit ér egy ing. És azt sem, hogy a lónak nincs szarva...

– Látja, milyenek ezek a mai művészek? Azért nem tudják, mennyit ér egy ing, mert nincse­nek tisztában az evilági dolgokkal. Még a lovakat sem ismerik. Van olyan művész, aki szár­nya­kat fest a lovaknak. Szárnyakat, uram! És vannak olyan festmények, amelyeket fordítva is fölakaszthat a falára. Fejjel lefelé. Vagy lehet elöl a háta. Mindegy. Ezeken a mai festőkön nem lehet eligazodni.

– Ez a fehér ing is roppant gyanús! Miért van a cetliken két város is megadva, mit gondol?

– Én azt gondolom, hogy Torontóban csinálták azt az inget. De nem volt, aki az elejét szépen kivarrja. Ezért elvitték Nevijorkba, hogy ott hímezzék ki. Abban a városban mindent ki tudnak hímezni. Ha jól megfizetik. Ezért is került száz dollárba. A sok hordozás miatt...

– Na, nézze, itt van egy fénykép is. Egy fogason lóg egy fehér ing. Ez repült volna a levegőbe? Abban a Kávézóban, amit említett?

– Ez. Egyszerűen fölrobbant, uram. Mármint a fényképe.

– És ez az ember kicsoda ezen a képen?

– Az az ember maga a művész. A híres. Aki ezt a csomagot küldte.

– Lehetetlen! Ez az ember mezítláb fényképeztette le magát. Nem látja, úgy van, mezítláb?

– Látom. Csakugyan úgy van, mezítláb. Tudja mit mondok? Küldje csak vissza ezt a csoma­got neki. Oda, ahonnan jött. Énnekem nem kell olyan ing, amit mezítlábas emberek küldenek. Akármennyire is ki legyen varrva annak az ingnek az eleje. Küldje csak vissza...

– Mondok én is valamit. Ahhoz, hogy ezt a pakkot visszaküldjem, szépen vissza kellene cso­magolni. Úgy, ahogyan volt. De kinek van ilyesmire ideje a mai világban? Még az újságot sem olvastam ki egészen. Ne fizessen semmit. Vigye a csomagját. A kijárati vasajtót pedig jól tegye be maga után. A huzat miatt.