A nem pont Pestről jött ember amikor belépett, azt mondta, az ő neve Misi.
– Szabad-e belépnem ide, kissé kótyagosan? – kérdezte Misi.
Mondom, direkt egy kissé kótyagos embert várok, Misi. Akivel el lehet beszélgetni.
– Akkor szabad-e ide leülnöm? – kérdezte Misi.
Mondtam, üljön le nyugodtan, Misi.
– Micsoda szerencséje van magának, hogy ebben a kicsi boltban nincs pult, ahová az ember le tudna könyökölni! Mert ha én ide le tudnék könyökölni, elmondanám magának szépen, sorjában, talán egészen reggelig, hogy mi a helyzet velem. Megpróbálom így is. Ülve.
– Remélem, azért nem egészen reggelig, Misi – jegyeztem meg kissé barátságtalanul.
– Nem. Nem egészen reggelig – mondta a nem pont Pestről jött ember. – Az a helyzet, hogy én nem pont Pestről jöttem, hogy elverjem a pénzem. Nekem is van egy kis vállalkozásom. De nem pont Pesten. Rajtam kiüt a veríték, amikor valaki bejön hozzám, a kis vállalkozásom­ba és azt mondja, Pestről jött. Aztán kiderül, hogy nem pont Pestről jött, hanem valahonnan mellőle. Vagy egy kicsit távolabbról. Az ilyen nem pont Pestről jött emberek miért nem mond­ják meg már az elején, hogy nem pont Pestről jöttek? Vagy egy kicsit távolabbról? Szégyellik, hogy Pest mellől jöttek? Na, ez az egyik. A másik az, hogy itt, szembe velem látok egy bögrét. Én azt a bögrét most magától megveszem. Ha ismeri maga azt a verset, hogy A bögrét két kezébe fogta,úgy estefelé egy vasárnap, csöndesen elmosolyodott s ült egy kicsit a félhomályban...
Folytattam.
– Na, látja, van, akinem tudja folytatni. Rajtam kiüt a veríték, amikor valaki ezt a verset nem tudja folytatni. Tudja mit? Megveszem magától azt az egész felső sort, ami van azon a polcon. Az egészet megveszem! Ha azt is tudja folytatni, hogy ki gépen száll fölébe, annaktérképetáj.
Folytattam.
– Most pedig szépen csomagolja be nékem azt az egészet! Ha lesz oly.
Lassan csomagoltam, s mondtam, leszek oly. Csak nehogy meggondolja magát, fölöslegesen ne csomagoljak. Mert én csomagolni nem tudok és nem is szeretek. Különösképpen fölös­legesen nem.
Csomagolás közben megkérdeztem a nem pont Pestről jött embertől, mi a logika abban, hogy a bögréről egyenesen a repülőgépre szökött a gondolata, s nem egy szép kancsóra. Mert az jobban találna a bögréhez, mint egy repülőgép. Azt felelte, ebben az a logika, hogy ő ebből a városból repülőgépen megy haza. Nem pont Pestre. Az a logika. És még van egy másik logika is abban, hogy az ő gondolatai szökdösnek. Egyik tárgyról a másikra. Egyik dologról a másik­ra. A jó versek éppen azért jó versek, mert szabadon engedik szárnyalni az ember gondolatait. Ahová éppen akarnak. Ő ugyan nem költő, de tudja, melyik a jó vers és melyik a rossz vers. Nem kell ahhoz az embernek pont pestinek lenni, hogy erre rájöjjön.
– Most pedig hívhatna egy taxit. Ha lesz oly.
Hívtam egy taxit A sofőr azt mondta a nem pont Pestről jött embernek:
– Uram, maga kissé részeg. Látszik a szemén és minden mozdulatán. A maga farzsebéből folyik ki a pénz. Kilátszik egy köteg a farzsebéből. És én csak akkor vagyok hajlandó magát szállítani, ha előbb az összes pénzét itt, helyben megszámoljuk, s papírra tesszük, mennyi pénze van. Akkor elszállítom, másképpen nem.
Mondom a sofőrnek, ez az ember Pestről jött és tudja mit csinál, nem annyira részeg, hogy ne tudná, mit cselekszik. Felőlem azért a pénzét megszámolhatják és papírra is tehetik, mennyi van. Ha akarják.
A nem pont Pestről jött ember megveregette a sofőr vállát és azt mondta neki:
– Maga pont Pesten megélni sem tudna. Csak mellette. Valahol ott, ahol én. És most segítsen nekem ezt a csomagot innen kivinni. Legyen oly.
Másnap, úgy déltájt teljesen józanul lépett be a kicsi boltba a nem pont Pestről jött ember. A sofőr kíséretében. Azt mondta, búcsúzni jött, mennek a röptérre. De azért tiszta kíváncsiság­ból megkérdezi tőlem, ki írta a következő sorokat: Francia voltam – megbántam nagyon – Párizs szült, ott, hol Pontoise vagyon. Egy jó öles kötéllel nyakamon, Immáron seggem súlyát latolom.
Mondom, Villon.
A sofőr azt mondta a nem pont Pestről jött embernek, na, gyere Misi, még lekéssük a repülő­gépet. Az éjjel eleget villogtunk...

Soha nem tudja az ember, mi éri. Itt van például ez a Pista. Mint a falat kenyér. Olyan ember volt ez a Pista. Jómodorú, segítőkész ember volt. Mosolygós tekintetű, mint az érett Jonathán alma. Elismerem, hogy mosolygós tekintetét boros poharakban fürdette, amikor csak tehette, de az egész természete különben is alkalmasnak látszott a vidámságra. Nem volt karikós a lába, de menet közben mégis, mintha karikós lett volna. Minden esetre meg lehetett ismerni őt a járásáról. Most éppen a járásáról jut eszembe, hogy azért megjártam én is a Pista járásával.

Valami sasfákat ástunk az udvaron és a földbe beletörött az ásó. Azt mondja ez a vidám természetű ember, előfordul, hogy a földbe beletörik az ásó. Nem baj. Azonnal hoz ő egy csákányt. A közeli szomszédból. A barátjától. Olyan csákánya van az ő barátjának, hogy azzal a legnagyobb sasfát is ki lehetne venni a földből. Egyetlen mozdulattal. Olyan az a csákány.

– Amíg el tetszik szívni egy cigarettát ezen a csutakon, én azzal a csákánnyal már itt is vagyok – mondta ez a mosolygós Pista. És elindult a csákányért, a közeli szomszédba.

Néztem, amint elmegy. Néztem a járását. Mintha egy kicsit karikós lett volna a lába.

Egy hét múlva jött vissza Pista. Vörös orcával, s egy ócska, törött nyelű csákánnyal. Mondom neki, sok cigarettát elszívtam már ezen a csutakon, hiába vártalak.

– Soha nem tudja az ember, mi éri – mondta elgondolkodva Pista. – Azt soha, de soha! Be­mentem akkor a barátomhoz. A csákányért. És mit látok? Épp azzal a csákánnyal töri szét az egész házát. Mindent, de mindent, ami útjába került. Töri szét a bútorokat, az ajtót, a küszö­böt, ordítozva. Hogy az ő édes, jó anyja, ilyesmit kiáltozott. Hozzá sem mertem szólni. Csak nézték a szomszédai is, hogy ez az ember ennyire ki van fordulva magából. Kérdem az egyiktől, de csak halkan, mi történt az én barátommal?

– Amióta volt vele az a cirkusz, azóta megváltozott... Csak ennyit mondott az az ember, akitől megkérdeztem, mi történt az én barátommal... Hogy milyen cirkusz volt véle, s mióta, azt nem tudom, de a feleségét otthon nem láttam. Tudja, hogy van! Az ember soha nem tudja, mi éri. Azt soha, de soha. Most már mindegy. Hoztam a csákányt. Egy kicsit megviselte a nyelét az a cirkusz, de azért csákánynak csákány.

– És ezzel akarod azt a nagy gödröt kiásni? – kérdeztem Pistától.

– Isten mentsen meg mindenkit, hogy ezzel a csákánnyal ásson ki egy akkora gödröt. Isten mentsen! Ezt én most csak azért hoztam, hogy lássa maga is, csákányért mentem a szom­szédba. Nem egyébért. Ezzel már dolgozni nem lehet. Gondolja el, ugye, a barátommal volt az a cirkusz. Ezzel a csákánnyal is volt elég. A nyele össze van törve. De lehetnek rejtett repe­dések a vasban is. A vasban is lehetnek repedések. Amiképpen az ember is tele van rejtett repe­désekkel. Ha egyszer van az emberrel valami cirkusz. Soha nem tudja az ember, mi éri. Azt soha, de soha. Most pedig elviszem ezt a csákányt. Oda, ahonnan hoztam. Amíg el tetszik szívni egy cigarettát ezen a csutakon, én már itt is vagyok. Hozok mást – mondta ez a mosolygós Pista.

Eltelt egy esztendő. Véletlenül találkoztam Pistával. Megráztuk egymás kezét, mint akik régen nem találkoztak.

– Na, mi lett azzal a gödörrel? – kérdezte mosolygós tekintettel Pista. Olyan volt, mint az érett Jonathán alma.

– Hát te jól elmentél akkor – jegyeztem meg, kissé szemrehányólag.

– El. Jól elmentem akkor. Sehol nem találtam egy valamirevaló csákányt. És az igazat meg­vallva, el is ment a kedvem mindenféle gödörásástól. És a sasfáktól is elment. És velem is történt egy kis cirkusz. Soha nem tudja az ember, mi éri. Soha, de soha...

Aztán békésen elbúcsúztunk egymástól. Néztem, amint elmegy. Néztem a járását. Mintha egy kicsit karikós lett volna a lába.