Énnekem olyan a természetem, hogy amikor a szervezetem úgy akarja, egyszerűen össze­esem. Mint a collstok. A svájci röptéren is egyszerűen összeestem. Mint a collstok. Egy bicegve járó férfi spriccelte be orcámat valamivel és attól tértem magamhoz. Megköszöntem a bicegve járó embernek a spriccelést és szépen bemutatkoztam. Ő is. Azt mondta, órásmester Jamaicában. És megkérdezte, tudom-e, hol van Jamaica? Mondtam, egész életemben Jamaicá­ba kívánkoztam. – A tengerért, tudja, a tengerért. És a középhőmérsékletért. Mert a világon ott a legjobb a tenger és a középhőmérséklet. Én ezt földrajzból tanultam.

A bicegő férfi kezét homlokomra tette, hogy megsaccolja, van-e lázam. Nem volt lázam.

Amikor felültünk a repülőre, s helyemet kerestem a másodosztályon, a bicegő ember karon fogott és azt mondta, mi nem utazunk másodrendű osztályon. Ő azért nem, mert hogy nézne ki, ha egy jamaicai órásmester másodrendű osztályon utazna? Én pedig azért nem, mert bármely pillanatban összeeshetem és nem lesz, aki engem bespricceljen.

Kissé feszengve ültem a jamaicai órásmester mellett, az első osztályú fotelben. Mert az fotel volt, nem szék. Senki nem törődött azzal, hogy az én jegyem nem ide van kiállítva. Jobbnál jobb ételeket hoztak a légikisasszonyok, ittunk is valami finomságot, de főleg beszélgettünk. A falumról és Jamaicáról. Hogy milyen szép az én falum és milyen szép Jamaica. És hogy nekünk milyen jó dolgunk van.

Egyszer azt mondja a bicegve járó, jamaicai órásmester, tudja mit? Jöjjön velem Jamaicába! Mondom, hát hogy menjek én Jamaicába, amikor az én jegyem nem oda szól? És különben is várnak engem Nevijorkban. Egy nagy táblával vár engem egy úr. Úgy hívják, Koréh Ferenc. Abban egyeztünk meg, ki lesz téve a mellére egy tábla, s arra az lesz reá írva, hogy Koréh Ferenc.

– Nem probléma, mondta a bicegő ember. Nem probléma. Én is ott szállok le. És indulunk is tovább, Jamaicába. Persze, előbb elköszönünk attól, aki magát várja azzal a táblával.

Kérdem a jamaicai órásmestertől, mégis ezt ő hogy gondolja? Mert nekem nincs pénzem Jamaicáig. Csak odáig, ahol engem várnak. Azt mondja, ez sem probléma.

– Amikor a másik repülőre ülünk fel, maga szépen összeesik. Mint Svájcban. És én spricco­lom magát és elkeveredünk az utasok között. Közben igyekszünk a felüléssel. Bízza rám! Egy jamaicai órásmester mindent el tud intézni. Magának csak annyi lesz a dolga, hogy szépen összeessék. Ahol szükségünk lesz rá.

Mondom, azért ezzel a dologgal baj van. Mert én nem akkor esem össze, amikor akarok, hanem amikor a szervezetem úgy diktálja. És miért pont most menjek én Jamaicába? Nem lehetne ezt az utat elhalasztani? Hogy meggondoljam a részleteket és fölkészüljek egy újabb utazásra. Különben sem venné semmi hasznomat, ha magával mennék Jamaicába. Mert én nagyon nem értek az órás mesterséghez...

Erre kissé ideges lett a bicegő ember. Mondta is, hogy ő évek óta nem volt ideges.

– Tudja mit? Ha maga ilyen körültekintő az utazásban, akkor az életben körülményes és halogató. Ez nem jó szokás. Így maga soha nem fogja látni Jamaicát. Kár. Tudja, hogy ott a fagylaltot is úgy adják az ember kezébe, hogy közben énekelnek és táncot lejtenek? Mert Jamaicában vidámság van. És jó élet. Könnyű élet. Gondtalan élet. Nézzen rám! Lát az arco­mon egy ráncot? Nincs az én arcomon semmi ránc. Mert én nem körülményeskedem, nem aggódom semmiért. Vidáman élek. Mint a madár. Ahogyan ezt ki szokták fejezni. Azt mondja nekem, hogy maga nem ért az órás mesterséghez. Mit gondol, én értek? Csak annyit értek, hogy le tudom venni egy karórának a hátlapját. És ki tudom cserélni az elemet az órában. Annyit értek. Ma már nincs szükség órás mesterségre. Sokan még az elemet sem cserélik ki, hanem eldobják az órájukat. Ha megáll.

– Tessék mondani, Jamaicában meg lehet élni abból, hogy valaki le tudja venni a karórának a hátlapját? És ki tudja cserélni az elemet az órában? – kérdeztem kíváncsi ábrázattal.

– Meg. Ha valakinek van esze hozzá. Akkor meg lehet élni – válaszolta a bicegő jamaicai órás. – Uram, én Pesten nőttem fel. Pontosabban a Váci utcában. Tudja, hol van a Váci utca? Szóval, tudja. Aki ott nőtt fel, meg tud élni Jamaicában. Most figyeljen! Kimegyek a reggeli napsütésben a tengerparti strandra. Ott fekszenek a homokban a szebbnél szebb jamaicai lányok és asszonyok. Vagy idegenek, turisták. Amelyiknek óra van a csuklóján, ahhoz bizal­masan lehajolok és így szólok: – Szíveskedjék megmondani, hány óra a pontos idő?

Teljesen mindegy, hogy mit válaszol. Megkérdezem, véletlenül nem késik az órája? Ha késik, megkérem, engedje meg, hogy kicseréljem benne az elemet. Mindig hordok a zsebemben óraelemet. Mindenféle méretben. Ha nem késik, hát akkor nem cserélem ki. De már beszél­getünk. És a beszélgetésből előbb-utóbb kialakul valami.

Ha nem beszélget az ember, abból semmi nem alakul ki. Most már érti? A lényeg az, hogy Jamaicában meg lehet élni. Most pedig figyeljen nagyon! Maga nálamnál is jobban meg tudna élni Jamaicában. Csak annyit tanuljon meg, hogy akkor essék össze, amikor akar. És amikor szükség van rá. Mert van úgy, jól jön az embernek egy kis összeesés. Ugye, a svájci röptéren is jól jött! Ezért utazhatott elsőosztályon. Luxus módon kiszolgálva. Legjobb összeesni Jamaicá­ban. A tengerparti homokban. Valaki csak bespricceli az orcáját...