Tóth István erdélyi költő élete utolsó percéig (1923-2001) szenvedélyesen ragaszkodott a természethez, somostetői otthonához, amely oly közel engedte őt ahhoz a világhoz, mely munkásságának végső szakaszában Lírai enciklopédia c. trilógiáját életre hívta.
|
Herbárium (9): Gyermekláncfű |
GYERMEKLÁNCFŰ
(Taraxacum officinák)
Ó, hogyha most is úgy összefognának
a pitypangszárból fűzött láncszemek,
melyek csüngtek gyermekvállunk felett,
s a délelőttöket egyetlen nyárnak
látnánk egy-láncot-fűző sok gyerek;
s úgy határolnánk el testét a mának,
hogy kívül rekesztene minden árnyat
e kerek fénybe foglaló keret...
S a letört virág, mint aranymadár,
amelynek nincsen földi lába már,
és a föld színén többé meg nem állhat:
szállna a tejút tarlói felett,
és nem nyílnának szét a láncszemek,
mint levágott, egyenes madárlábak...
|
|
GÓLYAHÍR
(Caltha palustris)
Létezik olyan virág is, amelyet
- bár hamisítja a nap aranyát -
hiteléért sosem illet a vád,
s nem a termése folytán értékelnek.
Naphoz ágaskodsz, s bár oly sápatag:
nevedtől mégis gólyák szárnya mozdul;
nyíló eget hoznak felénk napostól,
hol még föld sincs a horizont alatt.
És várakozni kezdünk boldogan.
S már nem sejtjük, hogy szirmod nem arany,
ha hallatán a színaranyat várjuk.
Napos szárnyakat lendít a neved:
fecskék és gólyák fedik az eget,
s már-már arcunkat csapkodja a szárnyuk.
|
FENYŐ
(Picea abies)
Jó tudni azt, hogy mindig van egy józan,
aki - míg alszanak a többiek -
önmagával, virrasztással fizet,
s úgy érzi, adós, míg csak egy adós van.
Ha tél altat álomtestvéreket -
hóborította, levetkőzött fákat:
te rejtélyes, sötétzöld cikkanás vagy,
s elsápadnak darócos, vén hegyek.
Bezárul minden az égtől a vízig.
Minden leveled pengeként felizzik:
tokban bujkál és villog, mint a kés.
Kiben parázslik mások szótlan gondja,
akkor is szól, ha szavát visszavonja:
mind más arcot lát, ha magába néz.
|
|
Herbárium (6): Fehérliliom |
FEHÉRLILIOM
(Lilium candidum)
Fehér lenni, éjnél rejtélyesebb;
fényleni hóként, mely napban sem olvad;
kinyílni mává, mely maga a holnap;
tisztulni, mint aki levetkezett;
illetetlenül kelni, mint a reggel;
virágozni legmagasabb fokon;
lent állni mint legfelsőbb hatalom;
védekezni, de sosem tövisekkel;
részegíteni, de csak józan ésszel;
oly mámor lenni, mely sohase vész el;
kútfő maradni, illatos kehely;
illanni folyton, s nem szállni el mégsem;
kérdés lenni, mely elvillámlott régen,
s válasza örök mámorban felel.
|
FAGYAL
(Ligustrum vulgare)
Mikor a tavasz először megrezzen,
pipacsok ejtik el szoknyájukat,
barnán haladnak a józan utak,
s a kakukk elhallgat a levelesben;
mikor először megmozdul a nyár,
csupasz virágok méhe kezd kitelni,
valahol épp utolszor csengetnek ki,
s gazdátlan csokrok fanyar szaga száll:
ezt a váltást tölti be illatod
keserűn-józanul, ha felragyog
fehér, templomi gyertyaként virágod.
Tavaszban nyarat, aki belehel,
megérzi egyből, mekkora teher
elvállalni a teremtő világot.
|
|
|
|
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 Következő > Utolsó >>
|
6. oldal / 7 |