|
Két ember ült egy-egy szép, kerek kövön. A bözödi határban. Az egyik én voltam, a másik egy nálamnál valamivel okosabb ember. Az ő nevét nem mondom meg, nehogy pletyka legyen a beszélgetésünkből. Mert beszélgettünk. Kiadósan. Az egyik legtöbbször Bözöd felé nézett, a másik legtöbbször Bözödújfalu felé. De nem csak a tekintetük, hanem a véleményük is kétfelé ágazott. Ezért is tudtak kiadósan beszélgetni.
Azt mondtam egyszer ennek a másik embernek, nagy szerencséjük van a bözödieknek az ő szegénységükkel. Mert az tartja össze a falu népét, a szegénység. Egyik ember sem gazdagabb s különb, mint a másik. Ami kis nézeteltérés van közöttük, szépen megbeszélik.
A másik ember leszakított egy pitypangot, s azt mondta, ennek a pitypangnak több esze van, mint nekem.
Én minden mezei virággal, így a pitypanggal is jó barátságban vagyok, ezért nem sértődtem meg a durva példa hallatán. Csak megkérdeztem, ezt az állítását mire alapozza. Ekkor jó nagyot fújt a kezében lévő pitypangra, s annak szirmai a szemünk láttára szétszóródtak.
Azt mondja a másik, megfigyeltem-e, miképpen viselkedik a pitypang, ha reáfúj az ember. Mondom, nem kellett nagyon megfigyelnem, mert látnivaló, hogy szétszóródott az egész pitypang. És nem maradt belőle semmi. Most már csak annak a virágnak a szára maradt meg a kezében. Azt mondja, azt én csak képzelem, hogy nem maradt belőle semmi. Mert épp a szétszóródás által tud fönnmaradni a pitypang. Ha jönnek az elsöprő szelek, a pitypangnak semmi baja nem lesz a szélfúvástól. Másfelé vernek tanyát és megmaradnak. Ezt a nagy okosságot nem a fejéből veszi, hanem egyenesen a történelemből. Mégpedig a népek történelméből. Mondom, minden apróságért nem kell mindjárt a történelemhez rohanni. Mert a népek történelmében mindenre találunk példát, s mindennek az ellenkezőjére is. Vannak népek, amelyeket úgy szétszórt a társadalmak szele, hogy nyomukat is alig lehet fölfedezni.
Azt mondja erre, ez azért van, mert nem tanultak meg mindent a pitypang természetéből. Mondom, ezek a bözödiek semmit nem tanultak a pitypang természetéből, mégis megmaradtak. És jól megvannak együtt az ő szegénységükben. Erre az a válasz jő, hogy nézzek Bözödújfalu felé. Mondom, arra nincs mit nézni, mert ott már csak az a behemót tó van. A népeket onnan szétfújta a történelem szele, s odalettek, mint az ő kezéből a pitypang. Erre azt válaszolta, hogy azok a szétszórt bözödújfalusi népek a szétszórtságukban is jobban összetartanak, mint a bözödiek az ő szegénységükben. Mindenki tudja a másikról, hogy hol van, mit csinál és segítik egymást, ha valamelyikük bajba kerül. Akárhol is legyen ezen a világon. Én ebben igazat adtam neki, mert tudom, hogy ha csak egy kis ünnepük van az újfalusiaknak, abban a pillanatban összegyűlnek itt, a tó körül, akárhol is legyenek. De a bözödiek, ha egy kis ünnepük van, abban a pillanatban elmennek valahová, hogy megünnepeljék a szabad idejüket.
És kérdem ettől az okosabb embertől, szerinte mi lenne a megoldás. Mert az sem jó, hogy mindenki arra menjen, amerre lát, ha elkezd fújni valami történelmi szél. Azt mondja, ezt pontosan ő sem tudja. Talán azokkal a szelekkel kellene szorosabb barátságot kötniük a népeknek. Hogy legalább árulnák el, mikor, merre fújnak. Mondom, ez okos gondolat, de ki érti meg a szelek beszédét? Mikor még mi sem értjük meg egymás beszédét. Itt sem, ezen a két, szép, kerek kövön... |
|
Te nem vagy észnél, Baba! |
 Nagy csattanásra ébredek, fejemhez kapok, véres a kezem. Betörők! Persze, hogy betörők! Felülök az ágyban, s hát a paplanon ott van előttem a nagy, berámázott, üveges fénykép az unokáimmal, összetörve. A kép leesett a falról, a fejem fölül. Pont úgy esett le, hogy a ráma sarka betörte a fejem. Semmi baj, sehol egy betörő, jó, hogy megúsztam ennyivel.
Már tegnap hallottam, hogy a túlsó szomszédok kopácsolják a falat. Épp arra gondoltam akkor, bizonyosan a szomszédok is szöget vernek a falba, hogy arra akasszák a saját unokáik képét. A fejük fölé. Mint ahogyan nálam látták az unokákat, a fejem fölött. Furcsa találmány a panelház. Egyik család utánozza a másik családot. Még abban is, hogy hová akasszák a képeket, vagy hol legyen a kanapé. Nem baj, még a mai napon megmutatom a szomszédoknak a sebesült homlokomat, hogy ez az unokáktól van. És főleg attól a kopácsolástól, amit a tegnap hallottam, amikor náluk a falba beverték a szöget. Mert nálam attól lazulhatott meg a szög a falban, a fejem fölött.
Fölhívom a barátnőmet, Babát, hogy tanuljon valamit ebből, legalább ő soha ne tegyen képet az ágya fölé. Ha még nem tett.
Azt mondja Baba a telefonba, rég nem hívtál, mi van veled? Velem az van, hogy rámrontottak az unokáim, Baba! Csupa vér a fejem. Az nem lehet, hogy rádrontottak az unokáid, mert azok még kicsik, szelídek és törékenyek, mondja Baba. Az igaz, hogy az én unokáim kicsik, szelídek és törékenyek, mondom. De rámrontottak, hát nem a fejemen tört össze az üveg? Azon törött össze az üveg, a fejemen. Csupa vér körülöttem minden!
Te nem vagy észnél, mondja Baba. Persze, hogy nem vagyok észnél, ha be van törve a fejem! Te észnél lennél, Baba? Te nem vagy normális, mert a te unokáid még kicsik, mondja ismét Baba. Kicsik, de nagy a képük, Baba! Nem érted? Azt mondod, a te unokáid nagyképűek. Hát tudd meg, az én unokáim nem csak nagyképűek, hanem még gonoszkodnak is. A minap fölmásztak a falnak támasztott létrára, s amikor mondtam nekik, azonnal szálljanak le onnan, felém suhintottak egy fakanállal, hogy menjek el a közelükből, mert még reám találnak esni. Ilyenek ezek a mai gyermekek, nem lehet nekik parancsolni. Ha úgy vesszük, akkor megértelek, mondta Baba.
Az én unokáim nem másztak fel semmiféle létrára, Baba! Én tettem fel őket a falra, a fejem fölé. Épp azért hívtalak, hogy ne rakd a fejed fölé az unokáidat, mert betörik a fejed. És ne mondd, hogy nem vagyok észnél és nem vagyok normális, azt se, hogy nagyképűek az én unokáim, vagy gonoszkodnak, mert nincsenek is itthon, csak nyaranta jönnek, te is jól tudod, Baba!
Tudom én jól, milyenek ezek a mai gyermekek, az én unokáim azt sem mondják meg, hová mennek, csak látom, hogy nincsenek itthon és amikor haza jönnek, csak látom, hogy itthon vannak, ki tudja, merre járnak, mondja Baba.
Te nem vagy észnél, Baba! |
|
|
Ez az én legújabb betegségem. Állítólag. Én állítom. E sorokkal tulajdonképpen az emberiséget szeretném figyelmeztetni, vigyázzon, mert ez a májfolt nem az én magánügyem. Ha az lenne, ügyet sem vetnék rá, az emberiség ugyanis a saját betegségeivel van elfoglalva. Majdnem egyfolytában azzal foglalkozik, a betegségeivel. Van abból elég. Ez a májfolt a tüdőmön nem is betegség, hanem inkább esztétikai probléma. Esztétikai. Ami esztétika ezen a földön, az mind az emberiségre tartozik. Márpedig ha valami az emberiségre tartozik, akkor az nem lehet más, mint közügy.
Újabban azt vettem észre magamon, hogy vonzódni kezdtem a közügyek iránt. ( A májfoltot most egy kicsit tegyük félre, hogy ne zavarjon )
A közügy, amit ugye latinul úgy hívtak, hogy res publica, magát a társadalmi berendezkedést, mondjuk a köztársaságot jelenti, pontosabban azt, amiben jelenleg benne vagyunk. Nem is lenne szép dolog tőlem, ha főmet elfordítván, nem érdekelne mindaz, amiben benne vagyunk valamennyien. Sőt, egyenesen rút dolog lenne, ha nem érdekelne. Erkölcsileg.
Most pedig bevallom őszintén, azt is észrevettem magamon, hogy én a közügyek iránt nem kimondottan erkölcsileg kezdtem vonzalmat érezni. Azt vettem észre ugyanis, hogy érdemes a közügyekre tekinteni. Pontosabban : megéri. Ha az ember nemes cselekedetei felől nézzük a dolgot, akkor azért éri meg a közügyekre tekinteni, mert bizonyos feladatokat csak együtt, közösen tudunk megoldani, amiképpen egy nagy, nehéz kosarat fölemelni sem tudunk egyedül, csak úgy, ha mások segítségét vesszük igénybe. Ezt a kosaras példát a gyöngébbek kedvéért hoztam most föl, hogy őket se hagyjam ki a lényeghez való hozzáférésből. Hogy egyszerű legyek, akár az egyszeregy. Igen ám, de olykor hajlamos vagyok arra, hogy ne a nemes cselekedetek felől nézzek valamerre, hanem pusztán személyes érdekből, egészen pontosan : magánérdekből, ami ellentéte a közérdeknek. Általában.
Hogy finom legyek. Most már csupán egy apró lépést kell tennünk, hogy eljussunk mondandóm lényegéhez : magánérdekből tekinteni a közügyekre nem elég elegáns cselekedet. Főképpen akkor, ha nem csupán szemléljük, figyeljük, reátekintünk a közérdekre, hanem bele is avatkozunk a dolgaiba, úgy teszünk, mintha valamit meg akarnánk oldani, el akarnánk intézni. Magánérdekből, persze. Azért, mert mergéri. Nekünk éri meg, nem pedig a köznek.
Ideje visszatérnem a legújabb betegségemhez. Tüdőmön májfolt. Állítólag ilyen betegség nincs is. Folt ugyan lehet a tüdőmön bőven, de májfolt, az nincs. A szakemberek szerint. De a saját tüdőmről van szó, s ha akarom, akkor van. Ha nincs, akkor lesz. Esztétikailag fogom megalkotni azt a foltot, csupán azért, mert amint az elején leszögeztem, ami esztétika, az mind az emberiségre tartozik. Tehát közügy lesz belőle. Ha akarom. És miért ne akarnám, ha megéri ? Mert azt látom a világban, hogy megéri.Akkor éri meg, ha én ezt az általam megalkotott foltot nem csupán figyelem, hanem el kezdem foltozni. Ha foglalkozom vele. Ha megoldanivaló közügynek tekintem. Igaz, akkor már a legelső mozdulatommal ott találnám magam a politika tengerének végtelen vizeiben, hol úszni nem tudok.
Marosvásárhely, 2008 november 19.
|
|
-Jó korán beültünk ide.
-Be.
-Magától is vér lesz levéve?
-Vér.
-Nem jó a hetet úgy kezdeni, hogy pancsolják az ember vérét!
-Nem.
-Énnekem napiszinten fáj a fejem. Magáé is?
-Fáj.
-De nem napiszinten, mint az enyém...
-De. Napiszinten.
-Miféle hivatalos papír van a kezében?
-Ánégyes.
-Ánégyes?
-Az. Ánégyes.
-Tudtam.
-Mit tetszett tudni?
-Hogy maga egy intelektiális ember. Aki ilyen szép csöndesen ül és keresztbe teszi a lábát, és békességesen várja, hogy megszúrják, miféle ember lehet? Csakis intelektiális! És úgy veszem észre, maga tisztában van az ánégyes papírral is. Mert én ezzel az egy dologgal nem vagyok tisztában. Megmondaná nekem, mi az az ánégyes papír?
-Egyszerű, fehér lap. Úgy is mondják, miniszterpapír. Lehet írni rá kérvényt, beadványt, könyörgést, akármit. Csak össze ne gyűrje az ember, mert ha összegyűri, nem veszik figyelembe.
-De ha nem gyűri össze az ember, akkor elintézik a beadványát?
-Attól függ, milyen kedvükben vannak a kisasszonyok. Akik elolvassák. Lehet, hogy elintézik, lehet, hogy nem.
-Érdekes.
-Mi az érdekes?
-Jöttek valami franciák a falunkba, vagyis az iskolába, hogy eszes dolgokra tanítsák a gyermekeinket, mert úgy tudják, ezek a miénkek nem eléggé eszesek. És tudja, mit csinálnak ezek a franciák? Egész áldott nap gyűrögetik a szép, fehér papírt, pont olyant, mint amilyen a maga kezében is van. Ahogyan mondta, az ánégyest. Most már nem csak a tanitónők, hanem az egész iskola azzal foglalkozik. A gyűrögetéssel. Ánégyest gyűrögetnek. A gyermekek otthon azt mondják, ánégyessel kell menni iskolába, nem könyvvel és ceruzával. Már ott állnak az új tudománnyal, hogy bombázó repülőt csinálnak. Vagy sunnyaszkodót, amelyik lopakodva megy a levegőben. Az egész utca tele van papírrepülővel. S az egész főút!
A szomszédom elment az igazgatóhoz, kérdezte minek kell nekünk az a sok bombázó repülő, a gyermeke semmit nem tanul, otthon is csak hajtogatja az ánégyest. Tudja, mit felelt az igazgató? Azt felelte, ez még mindig jobb, mintha a gyermek a televiziót nézné. Mert az tele van pisztolyos emberekkel és sokféle gyilkossággal, lövöldözéssel és rablással. Na, maga mit szól hozzá?
-Van benne valami igazság.
-De maga az imént azt mondta, kérvényre, beadványra, könyörgésre való az ánégyes, a repülő bombázót meg sem említette. Csak azt, hogy a papírt nem szabad összegyűrni, mert a gyűrött ánégyest nem veszik figyelembe a kisasszonyok.
-Akinek napiszinten fáj a feje, s könyörögnivalója is van, írjon beadványt. Ha pedig valakinek semmi panasza nincs, gyűrögessen ánégyest és csináljon bombázót, vagy amit éppen akar. Ezért találták ki a gyűrögetést, s még azért, hogy tanulják meg a gyermekek a szabadságot.
-Jól mondja, azért intelektiális ember, persze, hogy jól mondja! De tudja maga azt, hogy ezek a mi szerencsétlen gyermekeink még miket hajtogatnak a bombázó repülőn kívül? Például tengeralattjárót, kétpúpú tevét, majmot, piramist, elefántot és kengurut, bálnát, hupikék törpét, kanárit, fókát, spanyolbikát, jegesmedvét, cápát hajtogatnak az ánégyesekből. Hogy tanulják meg a mi szerencsétlen gyermekeink a szabadságot és menjenek olyan tájakra, ahol piramisok vannak, kenguruk és majmok és spanyolbikák! Még véletlenül sem hajtogatnak ánégyesből sárgahasú békát, kecskét, kelkáposztát, sem pedig mezei nyulat, varjat, cinegét, vörösbegyet. Még véletlenül sem!
-Na, látja, ezért fáj magának napiszinten a feje! A majmok és kenguruk miatt! Fölösleges is, hogy levétesse a vérét és pancsolják. Írjon inkább beadványt az iskola igazgatójának. Hogy a hajtogatásból hagyják ki a spanyolbikát, a tengeralattjárót, a kanárit, s ezek helyett tegyenek be kecskét, cinegét és vörösbegyet. Hátha attól megnyugszik a lelke és minden el lesz intézve. És a maga helyében oda írnám a beadvány elejére, hogy ánégyes könyörgés!
-Most pedig igaz lelkére mondja meg nekem, maga ezt a módszert már kipróbálta?
-Ki. Csak egy baj volt az én beadványommal. Amíg az ánégyes könyörgésemet elvittem a kisasszonyokhoz, idegességemben és persze, a fájós fejem miatt összegyűrtem a papírt és nem vették figyelembe.
|
|
