|
Csörömpölés az utcaköveken |
|
Tegyük fel, jőne egy rendelet, amiképpen a rendeletek szoktak jőni, hirtelen. Azt írná elő ez a rendelet, hogy mindenkinek ki kell raknia a mellére eleddig kapott kitüntetéseit. Mégpedig láthatóan. Vonatkozna ez a rendelet elnyomókra, elnyomottakra, s eléggé el nem nyomottakra egyaránt. És miután mindenki kitette az ő kitüntetéseit, jőne egy másik rendelet. Amiképpen a rendeletek szoktak jőni, hirtelen. Azt írná elő ez a rendelet, hogy mindenki rázza meg a mellette lévő embert. Jó keményen, mint ahogyan a szilvafákat szokták megrázni késő őszök idején. Hogy a kitüntetések földrehulljanak. Csak úgy csörömpölnének a kitüntetések az utcaköveken.Annyi már a kitüntetés.
Szerintem az egész emberiség ki van már tüntetve valamivel. Én is. Igaz, az én kitüntetésem voltaképpen egy kicsi, rézből való jelvény. Az van ráírva, hogy ARLUS. Maga, a nagy Szovjetunió tüntetett ki engem, személyesen. Annakidején. Az ő barátságával tüntetett ki, azt jelképezi ez a jelvény. Egy ideig tagsági díjat is kellett fizetnem ezért a barátságért. De az a valóság, hogy keveset. Mondjuk, egy fél cigaretta árát kérték érette. Havonta. Aztán valamiért ez is elmaradt. Pedig olcsó volt még akkor a cigaretta.
A jelvényem még megvan. Őrzöm. Ha most jőne az a rendelet, elő se venném, el ne vesszen, ha már eddig megőríztem.
Az a gyanúm, sokan nem vennék elő minden kitüntetésüket. Hiába jőne az a rendelet. Amint mondottam, hirtelen. Azért nem, nehogy a földre lehullva, összevesszenek egymással a kitüntetések. Mert bizony akkor még nagyobb lenne a csörömpölés az utcaköveken.
|
Tudományos kutatások
 |
|
Fotó: Haragos Zoltán |
Legényélet
Gondoltam, főzök magamnak egy krumplit. De nem akárhogyan. Tudományosan. Hogy ne csak főzzek, kutassak is, fedezzek föl én is valamit. Megfogalmaztam és kitűztem magam elé a tudományos kutatásom célját:
a krumpli főzésének és takarékos meghámozásának időszerű kérdései a legújabb kutatások fényében.
Itt állok a gyöngén megvilágított konyhában. Az előbb még volt a kezemben egy krumpli is. Most csak egy kés van.
Az nem beszéd, hogy vegyél egy kést és hámozd meg a főttkrumplit. Az nem beszéd. Ilyesmit csak hányaveti, fellengzős és felelőtlen ember ejt ki a száján. Olyan, akinek gyermekkorában felületes volt a neveltetése, fogalma sincs a takarékosság fontosságáról és nem lát tovább a saját orránál. Mit tudhat az ilyen ember a világ folyásáról? Semmit nem tudhat. Az ilyen embernek krumlit sem szabad a kezébe adni, nemhogy kést! Aki kést ad a hányaveti, fellengzős és felelőtlen ember kezébe, voltaképpen a saját jövőjét teszi oda a tönk szélére. Sőt, az egész emberiség jövöjét sodorja a legnagyobb veszedelembe. Mert az emberiség jövője nincs jó helyen, ha egyszer oda kerül a tönk szélére. Engem például már attól is elfog a hidegrázás, ha arra gondolok, ott vagyok a tönk szélén és velem szemben áll valaki, egy nagy, villogó késsel a kezében. Nekem hiába is mutatná föl a főttkrumplit, hogy azt akarja a késsel meghámozni, eszeágában sincs az életemre törni. Énnekem ne mutasson föl senki semmit, akinek kés van a kezében. Mert én kizárólag a tudományos kutatásokban bízom. Pontosabban a legújabb tudományos kutatások fényében.
Amit ez a fény megvilágít, az meg van világítva! Amit pedig ez a fény nem világít meg, az nincs megvilágítva! Egyszerű.
Azért ennél a fölfedezésnél nekünk megpihenni egy pillanatra sem szabad. Tovább kell lépnünk. Addig kell tovább lépnünk, amíg reá nem jövünk, mi a lényeg. A lényeg pedig az, hogy ami nincs megvilágítva, tulajdonképpen nem is létezik. Semmi nem létezik ezen a világon, ami nincs kellőképpen megvilágítva. Ami nem látszik.
Hozzak fel példát eme állításomra? Hozok. Tegyük fel, itt van a kezemben egy frissen főtt krumpli. Ezt meg kell hámozni. Mégpedig takarékosan. Hogy minél kevesebb része vesszen kárba. Ha ez a főttkrumpli nincs kellőképpen megvilágítva, nemhogy meghámozni nem tudjuk, hanem még megfogni sem. Egyszer azért, mert nem látjuk. Másodszor pedig azért, mert ha ki is tapogatjuk, hol van, a frissen főtt krumpli oly forró, hogy azonnal elengedjük, nehogy elégesse a kezünket. És itt jön a legnagyobb baj: amint a frissen főtt krumplit elengedjük a kezünkből, leesik a konyha földjére és szétterülve járhatatlanná, teszi az egész lakást.
Mindezt a saját, legfrissebb tapasztalatomból tudom. Kéthetes legényélet tanított meg arra, miképpen viselkedik a frissen főtt krumpli a kezünkben, ha nincs kellőképpen megvilágítva. És arról még nem is beszéltem, mit szólna a feleségem, ha a legújabb tudományos kutatásaim fénye világítaná meg a konyhánk padlatát. |
|
|
Báthori Zsigmond fotója
-Sok igazság van abban, hogy mindent meg kell szervezni, - mondtam jóváhagyólag a nagy, piros embernek. -Mert ha jobban megszervezem a nikkeles ételhordó kocsi szemlélését, nem maradok reggeli nélkül. Már az elején mindent elrontottam..- Csókolom a bársonyos kezét, milyen jól tetszik kinézni ezen a reggelen is, - efféle szavakkal kellett volna fölszereljem magam, amikor elindultam a konyhai asszony felé. Ezzel kellett volna kezdenem a kannák közötti kutakodást. Nem azzal, hogy nem látom, van-e valami könnyű étel, mondjuk aludttej, kis méz, ilyesmi. Mit gondol erről, persze, politikailag, kérdem a nagy, piros embertől.
- Erről azt gondolom, valahogy így kellett volna kezdeni. De a „bársonyos” szó nélkül. Mert maga nem láthatta, milyen keze van a konyhai asszonynak, bársonyos-e, vagy repedezett. A fehérnépek szeretnek mindent másképpen értelmezni. Most már teljesen mindegy. Gyakorlatilag. Az a jó politika, ami beválik gyakorlatilag . Ha csak annyit mond, csókolom a kezét, ennyi bőven elég. Az a „bársonyos” dolog olyan nüanszot vitt volna bele a kézcsókba, ami nem illik egy beteg emberhez. Ugye, érti, miről beszélek ? A nüanszról...Az a legfontosabb a politikában. Az árnyalat.
A nagy, piros ember az órájára pillantott és azt mondta, lekéste a legfrissebb híreket. Félretette a mobiltelefonját, fölült az ágyában és előre hajolva folytatta :- Olvasta maga azt a könyvet, hogy Ulysses ? Mondom, olvastam. Nem is egyszer. Mert azt a könyvet nem elég egyszer elolvasni. Nehezen érthető.
– Ha azt a könyvet többször is elolvasta, akkor mondja meg nekem, van abban olyan mondat, hogy egy légy nézi a saját árnyékát a falon ?
- Ilyen mondatra nem emlékszem. Maga olvasott benne ilyen mondatot ?-kérdeztem, minden tapintat nélkül. Mintha vizsgáztatni akarnám az Ulyssesből.
-Én azt nem tudhatom, van-e benne ilyen mondat, mert nem olvastam. Csak a födelére emlékszem. Nagy, sárga betükkel volt ráírva a címe, hogy Ulysses. Egy nyáron ott vagyunk a feleségemmel a görög tengerparton. Oda szeret járni a feleségem. A görög tengerpartra. Sétálunk ketten a parti homokban. És milyen a véletlen..., ott fekszik a feleségem barátnője, a tanárnő, a parti homokban. Sütteti a hátát a görög nappal. És látom, hogy ezt a könyvet olvassa.
Csak úgy, megkérdeztem tőle, miről szól az a könyv, amit olvas ? Izgalmas dolgok lehetnek benne, gondoltam, ha magával hozta, a görög tengerpartra. Azt felelte ez a tanárnő, most éppen ott tart az olvasásban, hogy a saját árnyékát nézi egy légy a falon. Erre én megjegyeztem, jó kis könyv lehet az... Amit magával hozott, ha benne egy légy nézi a saját árnyékát a falon... Na, ebben a megjegyzésemben ott volt egy végzetes nüansz. „Jó kis könyv lehet az”, így mondtam. Az a „kis”-szó volt a végzetes nüansz. Mert ez a tanárnő azóta nem áll szóba velünk. Úgy fogta föl a megjegyzésemet, hogy becsmérlem azt a könyvet, amit ő nagyra tart. Ha csak annyit mondtam volna, hogy jó könyv lehet, amit olvas, akkor lettem volna én jó politikus. De nem vettem figyelembe egy árnyalatot.
Ezt most csak azért hoztam föl, hogy lássa, miért nem tartom helyesnek, ha a „bársonyos kezét” említi a konyhai asszonynak. Csak azért hoztam föl.
De ha már idáig jutottunk, azt mondja meg nekem, miért tartja olyan nagyra az Ulyssest ez a tanárnő ? Hogy nem áll szóba velünk ? Mert én nagy hülyeségnek tartom, ha egy író azzal foglalkozik, hogy a saját árnyékát nézi egy légy a falon... Hát kit érdekel a légy árnyéka ?
- Azt én sem tudom megmondani, kit érdekel a légy árnyéka. Azért mégis érdekes megfigyelésnek tartom, ha valaki észreveszi, hogy egy légy nézi a saját árnyékát a falon. Mondtam magának, azt a könyvet én már többször elolvastam. De ezt a legyet nem vettem észre benne. Pedig bizonyosan ott van, ha már az a tanárnő említette. Ki sem találhatta volna ott, a görög tengerparton a saját árnyékát néző legyet. Mert ez roppant éles megfigyelésre vall. Tudja, milyen részletre emlékszem abból a könyvből legjobban ? Valaki azt állítja benne, hogy az Úristenen kivül legtöbbet egy Sekszpír nevű író alkotott.
|
Egyszerű történetek (40)
Fotó : Báthori Zsigmond
Fényes tollazatú, szép varjú szállott le a meggyfánk legfelső ágára. Magasból jöhetett, talán egy templom tetejéről. Úgy is viselkedett, mint aki magasból jön. Szét sem nézett a kicsi udvarunkon, csupán a tekintélyét villantotta meg a serdülő macskák előtt. Csak egyet károgott, hogy vegyük észre, itt van.
Ismerős nekem ez a fényes tollazatú, szép varjú. Van, amikor seregestől jön, hűvös hajnalokon. És úgy is száll tovább, seregestől. Most ráér, tollászkodik. Hátsó lábaikra állva csodálják őt a serdülő macskák.
A madarak tudósai mondják, hogy a varjak a ligetekkel, fasorokkal, erdőfoltokkal tarkított, nyílt területeket kedvelik. Hiába mondják. A mi kicsiny udvarunkon ligetek, fasorok, erdőfoltok nincsenek. Mégis, a varjak kedvelik a mi kicsiny udvarunkat. Talán, mert a nagy összevisszaságban fák és fűfoltok azért vannak. Meglehet, igénytelenek a mi varjúink, nincsenek ligetekhez, fasorokhoz, általában véve mindenféle rendhez szokva. Jó nekik így is ez az udvar. Persze, Comenius most azt mondaná, sokféle varjú van a világon, nevezzem meg, mifajta varjakkal vagyunk mi körülvéve. Mert szerinte „a dolgok pontos megnevezése az emberi bölcsességnek, vagyis az emberi mindentudásnak fundamentuma”. Most megnyugtatnám a mi tudósunkat, nem szándékom elmerülni a varjúfélék szokásaiban. Még az új-kaledóniai varjú sem érdekel, hiába olyan okos, hogy eszközöket készít magának a fészekrakáshoz. Messze van innen Új-kaledónia. Nagyon messze. Voltaképpen ez a mi, igénytelen, tollászkodó varjunk sem érdekel különösképpen.
Csak a tekintélye.
A kapun kívül, egy nagy tömbházban is lakik egy varjú természetű, idős ember. Naponta megvillantja a tekintélyét. Azt hiszi, van neki még tekintélye. Kiül a járdán kiképzett kávézó kényelmes székébe és nézi az előtte elmenőket. Úgy néz mindenkire, mint régen. Rendőrök tekintetével. Mert az volt ő, rendőr.
Valahányszor elmegyek mellette, köszönök néki. Közömbösen. De ez a varjú természetű, idős ember nem szereti, ha közömbösen köszönnek néki. Elvárja, hogy vegyem észre, beszélgessünk, említsek meg valamit a régi, szép időkből.
A minap megemlítettem, hogy fényes tollazatú, szép varjú tanyázik mostanában a meggyfánk tetején. És van úgy, seregestől jönnek a varjak, az ég is elsötétül. Azt mondja határozottan, fel kell venni a harcot a varjak ellen. El kell zavarni a meggyfáról, mindenünnen el kell zavarni őket. Ismeri maga azt a régi mondást, mely szerint ezer varjú ellen elég egy kő ? Mondom erre meggondolatlanul, ezer kő sem elég egyetlen varjú ellen.
Azóta nem beszélgetünk.
|
|
