|
Tiszta szerelem
 |
|
Pusztai Péter fotója |
Jön egy megfáradt csontú ember a szemközti tömbházból, azt mondja, ha jó alaposan meggondoljuk, tartozom neki egy inggel. Egy hófehérrel, amiből neki csak egy volt és soha nem lehet tudni, mikor van szüksége az embernek hófehér ingre. Tudja, egy tömbházban gyakran előfordul, hogy például beüt egy váratlan temetés.
Mondom, a tömbházakban sok furcsa dolog előfordul. Például nekem is volt egy szomszédom, fogta magát, s egyik napról a másikra teljesen meghibbant. -Az agyára?-kérdi a megfáradt csontú ember. Mondom, arra, pont az agyára. Ne tessék magára venni a meghibbanást, de hogy jön ahhoz, hogy én tartozom egy inggel? Egy hófehérrel? Magamra sem venném a más ingét, semmiféle értelemben...
-Hát nem magánál dolgoznak ezek az ácsok és kőművesek?-kérdi a megfáradt csontú ember. Mondom, de. Nálam dolgoznak. És úgy tetszik gondolni, hogy ezek az ácsok és kőművesek ellopták a maga hófehér ingét?
-Nem mondom, hogy ellopták, de ezek az ácsok és kőművesek olyan trágár szavakat használnak, hogy az embernek megáll az esze. És hangosan használják ezeket a trágár szavakat, lekiáltanak a háztetőről azokkal a trágár szavakkal. Ott álltam az ablakban, épp kezemben volt a hófehér ingem, amikor egy kicifrázott, ocsmány kifejezéstől valósággal megállt az eszem. És kikapta a szél a kezemből azt az inget. És most már nem lesz hófehér ingem, ha be talál ütni egy váratlan temetés. Ezért mondtam, ha jó alaposan meggondoljuk, tartozni tetszik nekem egy inggel. Mert a maga emberei kiabálták azokat a förtelmes kifejezéseket, amitől megállt az eszem.
Ezt a kis történetet elmondtam az ácsok és kőművesek vezetőjének. Fölhívtam a figyelmét, szóljon az embereinek, ne használjanak trágár kifejezéseket, mert minden áthallszik a szemközti tömbházba, ahol kényes népek laknak, s csak úgy röppennek ki az ablakon a hóferhér ingek.
Az ácsok és kőművesek vezetője erre azt mondta, lehetetlen dolgokat egymástól ne követeljünk. És vegyem tudomásul, hogy mindennek oka a pénz. A trágár kifejezéseknek is. –Mit gondol, miért használnak trágár kifejezéseket az én embereim? A pénz miatt uram, a pénz miatt! Mert pénzért kavarják a cementet, azért mászkálnak a létrákon. Kell a pénz a családnak, kell cigarettára, s pálinkára is. Ha nem megy jól a munka, megeresztenek egy cifra kifejezést, hogy érthetőbb legyen, amit egymásnak mondani akarnak. Én például ki sem ejtem azt a szót, hogy pénz. Mert ennél utálatosabb szó nem létezik, uram! Ha valamire több pénz kellett, mint amennyi volt, magának sem mondtam soha, hogy még adjon ennyi és ennyi pénzt. Azt mondtam, vegyük meg, de ennek anyagi vonzata van. Érzi a különbséget? Gondolom, érzi. Mármost az a helyzet, hogy ezek az ácsok és kőművesek nem érzik a különbséget. Benyúlnak a zsebükbe, s ha üres, nem az anyagi vonzat jut eszükbe, hanem maga a pénz. Aztán előveszik azokat a csúf kefejezéseket, amelyek miatt kirepült az ablakon a hófehér ing. Tudja, mit mondok magának? Azt mondom, hogy annak az ingnek is anyagi vonzata van. Mert helyette mást kell venni. De ha még egyet lépünk, s szétnézünk a világban, azt látjuk, hogy mindennek anyagi vonzata van. Azért temet a pap, tapsol a politikus, tüntet a nép, azért árulják a retket, azért vannak a háborúk is. Az anyagi vonzat miatt.
- Azért csak kell, hogy legyenek olyan dolgok is a világon, amelyek nélkülözik az anyagi vonzatot, -jegyeztem meg tétova kételkedéssel.
- Tessék mondani egyet!- csillant meg a szeme az ácsok és kőművesek vezetőjének.
-Mondok. A tiszta szerelem.
-Van itt nálam egy kőműves. Tessék megkérdezni tőle, hogy járt a tiszta szerelemmel. Elvett egy lányt tiszta szerelemből. A lány esküdött, hogy ő is tiszta szerelemmel szereti őt. A kőműves épített szép, nagy házat, hogy elférjen benne a tiszta szerelem is. És elküldte a lányt egy hétre nyaralni, mert megérdemelte. Két hét múlva telefonált a lány, hogy nem jön vissza többé, mert hirtelen beleszeretett egy gazdag, olasz férfiúba. A szép, új ház ott áll üresen. Ez a kőműves most nálam keveri a maltert és időnkint trágár kifejezéseket enged a levegőbe. Elege van a tiszta szerelemből. Most szóljak rá, hogy kerülje az ocsmány szavakat ? Lehetetlen dolgokat egymástól ne követeljünk. Mert ilyen az anyagi vonzat. És tessék hagyni, hadd röpüljenek azok a hófehér ingek...
|
|
Elekes Ferenc: Kényes gondolatok az illatos szappanról |
|
Összeadva
 |
|
Forrás: Huszadik Század |
Kényes gondolatok az illatos szappanról
A sebészdoktor megtapogatta a mellemet, bordáimat. Pont úgy, mint amikor a vasárnapi húslevest tervező háziasszony szombat este megnyomkodja a levágásra kiszemelt kakast, lám, lesz-e belőle valami. És azt mondta a sebészdoktor, maga immár jól meg van tapogatva. Mit vár tőlem? Hogy mondjam meg, pontosan mikor, mely napon fejlődik ki a maga mellén az a csomó? És hogy abba belehal, vagy nem hal bele? Hát tudja meg, hogy mindenbe bele lehet halni. Ha nem ebbe a csomóba, akkor egy másik csomóba. Csak jönnek az apró fájások, jönnek a nagyobb bajok és szépen összeadódnak. Amikor minden összeadódik, vagy belehal az ember, vagy nem hal bele. Ennyi az orvosi filozófia.
Doktor úr, hogy nézek én ki most, a tapogatás után így, összeadva, kérdeztem, miközben a kijárati ajtó rézkilincsét szorongattam.
Minden attól függ, érzi-e, hogy lenne még valami elmondanivalója a világról, vagy nem érzi. Például arról a rézkilincsről, amit már percek óta szorongat. Hogy egyebet ne mondjak. Mert ha van, akkor még élhet egy ideig így, öszeadva. Mondta a sebészorvos.
Doktor úr, a rézkilincsről sok elmondanivalóm van. De nem pont erről a rézkilincsről, hanem a régiekről. Mert egy író barátom szerint az új rézkilincsekből kispórolták a rezet. Egészen laza, tág öszefüggésben pedig sok elmondanivalóm lenne a rézkilincsekről. Főleg a régiekről, amint már említettem, mert az újakban a réznek bottal üthetik a nyomát.
Ugye, el tudja képzelni, kik tapogatták például a régi szállodák rézkilincseit? Mert az biztos, hogy nem olyanok, mint én. Urak, doktor úr, urak! Ők tapogatták. Választékos modorú férfiak, akik kiszállván a fiákerből, kesztyűs kézzel nyomták le a rézkilincset. Fehér volt kezükön a kesztyű. És fekete volt fejükön a cilinder és megcsillant mellükön az aranyból való óralánc. Mielőtt lenyomták volna a rézkilincset, a sétapálcát áttették egyik kezükből a másikba. És tudja, miből volt annak a sétapélcának a fogantyúja? Ezüstből. Színezüstből. Kígyó, vagy valami furcsa állat formáját lehetett kivenni azon a fogantyún, olykor szőlőinda, falevél, teknősbéka. Szóval az a sétapálca meg volt csinálva!
És a nők, az úri leányok? Kérdezte a sebészorvos.
A nők, az úri leányok pedig virágos kalapot viseltek, szattyánbőr kesztyűt hordak keskeny, hosszú kezecskéiken, csak épp megérintették a rézkilincset. Hogy legyen megérintve. Mások nyitották ki nekik az ajtót. Ezek az úri leányok szerintem rózsaszínű pirulákat rejtegettek a retiküljük mélyén, migrén ellen, vagy valamilyen más eshetőségre. Persze, a retikülök fonott, ezüst-lánckarikákból voltak, piciny csattal működtek, amelynek végén igazgyöngy fehérlett, mellette lepkeszárny, szirom, vadvirág-dísz villant, az éppen érvényes divat szerint.
Most tessék elképzelni, ahogy a márvány lépcsőkön fölmegy egy úri leány! Felhők gomolyognak utána, illatfelhők. De ezek az illatok virágokból voltak kivéve, nem ismerték a kémia benzolgyűrűjét. És a szállodai szobához érve egy pillanatra megállt az úri leány az ajtó előtt, mert a patefonból kiszivárgott a sláger, mely szerint ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát.
Aztán a bársony-huzatú fotelben elővette a hosszúszárú vékony szipkát, a Trade Mark-jelzésű biztonsági svéd-gyufát, s az első füstkarika után így szólt az ódon-hangulatú, fontos férfiúhoz: -Mondd, kedvesem, legközelebb melyik országot kívánod leigázni? És elviszel-e engem odáig, ahol már süvít az ágyúgyolyó? Szeretném egyszer én is kipróbálni, milyen, amikor az ember füle mellett elsüvít egy ágyúgolyó...
Doktor úr, most egészen laza, tág öszefüggésben a rézkilincsekről azt is elképzelem, hogy ezek az úri leányok oda sem figyeltek, legközelebb melyik országot kívánja leigázni a fontos férfiú. Csak hallgattak, néztek a semmibe és kicsiny fejükben kényes gondolatok fordultak meg az illatos szappanról. Szóval, lenne még néhány elmesélnivalóm a rézkilincsekről. Hogy hirtelenjében mást ne mondjak.
|
|
|
A mi iskolánkban lehetett pofázni. Valamikor rég, egy napon bejött a tanító, a hóna alatt volt egy hegedű, s azt mondta, gyerekek, ezen az órán a hegedűről fogunk tanulni. A hátsó padban megszólalt Csutak, és azt mondta, nem is hittem volna, hogy a tanítóbácsinak ilyen szép hegedűje van.
Szép, mondta a tanító.
És lehet, hogy jó is, mondta Csutak.
Nemhogy lehet, hanem jó is, mondta a tanító.
Tetszik tudni, hogy én ismerem a hegedű húrjainak elnevezését, mondta Csutak.
Na, halljuk, akkor sorold fel, mondta a tanító.
É,Á,D,G. Nagyapám tanított reá, azt mondta, így jegyezzem meg: Éva, Ádám, Doktor, Gergely. Soha sem felejtem el, mondta Csutak.
Ha olyan okos vagy, azt mondd meg, tudod-e, mi az a rezonancia? Kérdezte a tanító.
Azt az egyet nem tudom, mondta Csutak.
Na, ha nem tudod, akkor most nem a hegedűről, hanem a rezonanciáról fogunk beszélni. Mondta a tanító.
Az jó lesz, jegyezte meg az első padból egy leányka.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
Láttatok már zongorát? Kérdezte a tanító.
Láttunk! Filmeken láttunk. Le is tudnám rajzolni, mondta a szőkehajú Dömötör.
Milyen kár, hogy a valóságban mi soha nem láttunk zongorát! Mert a mi falunkban egy sincs.Tetszik tudni, ezekben a kicsiny falvakban a házakat nem jól méretezték. Nincsen olyan ház, ahol elférne egy zongora. Csak citera fér el a mi házainkban, esetleg hegedű, szájharmonika, ilyesmi, monda a mindennel elégedetlen Dezső.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
A tanító fölírta a táblára, hogy rezonancia. És azt mondta, most pedig képzeljetek el két zongorát!
Egy nem lenne elég? Kérdezte Csutak.
Nem. Egy zongora nem elég ahhoz, hogy elmagyarázzam nektek, mi az a rezonancia. Mondta a tanító.
Kár, hogy nem elég. Mert egy zongorát még el lehet képzelni, de kettőt nehezen, mondta Dömötör.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
Képzeljétek el, az egyik zongora ott van a hátsó sarokban. A másik zongora pedig itt, az első sarokban. Ahol én állok. Most pedig leütök egy billentyűt azon a zongorán, amely itt van mellettem. Ahogy megszólal, lefogom a rezgő húrt, hogy ne szóljon. Ekkor pedig azt tapasztaljuk, hogy a hátsó zongorán rezeg egy húr. De csak egy. Ugyanaz a húr, amit az elsőn leütöttem. Ez a rezonancia, mondta a tanító.
Mitől rezegne az a húr, ha nem ér hozzá senki a hátsó zongorához? Én azt bajosan hiszem, mondta Dömötör.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
Attól rezeg, hogy a levegő átadja a hang hullámait egyik zongoráról a másikra. De csak arra a húrra adja át, amelynek hosszúsága és vastagsága pontosan akkora, mint az, amit az egyiken előzőleg leütöttünk. Mondta a tanító.
És ha én a tenyeremmel most jól oldalba csapnám a hátsó zongorát, akkor a húrok nem rezegnének rajta? Kérdezte Csutak.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
Rezegni rezegnének, de az nem rezonancia lenne, hanem barbár cselekedet. Arról volt szó, hogy a hátsó zongorához nem ér hozzá senki, nem csapkodja, mégis megszólal rajta egy húr. Mert átveszi a rezgést. Ilyen a természet törvénye. Benne van a fizikában.
Emelkedett szellemű emberek megfigyelték, hogy ez a jelenség ott van a társadalomban is. Például a szegény ember nyomorúságát lelkileg átveszik a szegények, a gazdagok pedig nem. Mondta a tanító.
Az lehet, hogy a szegény ember nyomorúságát lelkileg átveszik a szegények, de mit ér véle, ha nem tudnak rajta segíteni, nincs hozzá tehetségük? Kérdezte Dezső.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
Tetszik látni, ahhoz, hogy megértsük, mi az a rezonancia, nincs is szükség elképzelt zongorára. Sem egyre, sem pedig kettőre. Csak emelkedett szellemre van szükség. Nagy házakra sincs semmi szükség. És ha nincs, akkor a mi apró házainkat mégis jól méretezték. Szerintem az emelkedett szellem kicsi helyen is elfér. Mondta Csutak.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni. |
Kicsapongás
 |
|
Fotó:Haragos Zoltán |
Erőművek a főtéren
Azt kérdi az utcai sorsjegyárús, követem-e mi történik most Japánban. Mondom, követem. Mindenki azt követi. Látta-e, hogy locsolják ott az erőműveket? Mondom, láttam. Mindenki azt nézi a tévében. Tudja-e, hogy csak néhány nap és mi is locsoljuk az erőműveinket? Mondom, erről nem hallottam. Akkor nézzen szét a főtéren! Ezek a sétáló leányok mind egy szálig erőművek. Éppen csak nem robbannak föl a feszültségtől. Mert ugye, tavasz van. De mi meglocsoljuk őket, ha eljő a húsvét. Szokás szerint.
Mondom, nem szép magától, hogy a japánok szomorú sorsával viccelődik. Megtörténhet, csak fölkap a szél egy kis atomport, egy kósza felhő elhozza fölénk, s mi nézhetjük magunkat. Ha egyáltalán látjuk még egymást a könnyeinktől.
Én nem viccelődöm, mondja az emberem. De ha így gondolkozik, magából boldog ember nem lesz soha ebben az életben! Tudja, milyen a világ? Mondom, valami keveset mindenki tud a világról.
A világ olyan, hogy egyik helyen halnak, a másik helyen születnek a népek. Így volt mindig. Egyik helyen szenvedtek, másik helyen dorbézoltak. Jár maga bárokba?
Mondom, bárokba én már rég nem járok.
Kár! Mert ha járna, láthatná, ülnek az emberek a drága italok mellett, s nézik a tévében, hogy lövik szét valahol a házakat, hordják a sebesülteket. És ott vannak az összeomlott városok, a zokogó emberek. Ami messze van, az messze van. Tudja mi a helyzet a szenvedéssel? Az a helyzet, ami a világgal. Megmondta a költő, egész világ nem a mi birtokunk. A szenvedésből is csak annyi a miénk, amennyi reánk van kimérve.
Lehet, hogy van ebben igazság, de mitévő legyen a magamfajta, gyarló, egyszerű ember, akiben van még együttérzés?
Dorbézoljon, mulasson, élje világát, amíg lehet. Én például imádom a kicsapongó életet. Ha lejár a munkaidőm, azonnal indulok és kicsapongok, akár van a világban földrengés, háború, akár nincs. Maga szereti a kicsapongó életet?
Szeretem. Most is épp kicsapongok. Ahelyett, hogy egy szép fürdőhelyen áztatnám a fájó csontjaimat, járom az utat, magát hallgatom, ráadásul cigarettázom. Az én koromban kell-e az embernek ennél nagyobb kicsapongás? Énnekem már az is kicsapongás, ha átmegyek az utca egyik oldaláról a másikra. Vagy az is, ha nem fekszem le a tyúkokkal, hanem ehelyett a földrengéseket, háborúkat nézem a tévében. Éjfél felé. Mert azért az emberben kell, hogy legyen egy csöpp együttérzés azokkal, akik bajba jutottak. Nem gondolja?
Gondolni gondolom, de szerintem maga van a legnagyobb bajban! Még észre sem veszi a főtéri erőműveinket! Van fogalma, mekkora feszültség van a mi erőműveinkben? Csak figyelje meg, ezek a leányok mekkorákat tudnak kacagni valami semmiségen! Szerintem pont úgy tele vannak sugárzással is, mint azok a japán erőművek, amiket locsolni kell. Maga attól fél, hogy fölkap a szél egy kis atomport, egy kósza felhő elhozza fölénk, s mi nézhetjük magunkat. Maga már most nézheti magát, ha csak azt figyeli, mi van valahol messze, de azt nem látja, ami itt történik, a közelében. Valahol messze sírnak a népek. Körülöttünk meg éppen kacagnak. Lehetne fordítva is. Mindegy. Így kerek a világ. Olyan, akár egy hordó. Ezt pedig sírások és kacagások, mint erős abroncsok tartják össze.
|
|
