Ember nem járt a falu szélén, legföntebb róka lapulhatott a mart alatt, esetleg bugyuta nyúl, ki tanúja lehetett a történetnek, mely kettőnk titka volt mostanig.

Én ködből s kanyarból bukkantam elő, a posztóharisnyás ember nem láthatott, nem is sejt­hette, hogy jövök, csak én láttam őt, amint fekete báránybőr sapkáját leveszi, s leveri a havat arról a tábláról, amelyre faluja nevét írták. Ebből azt hittem, utász is lehet vagy valami nép­tanácsi ember, akinek éppen ez a megbízatása. Tévedtem.

Nem volt ő sem utász, sem néptanácsi ember, még csak megbízatása sem volt arra nézve, hogy azt a havat leverje, mert amikor köszöntem, meglepődve mondta, most jön éppen a szom­széd faluból, havas eső esett, szél fújt az éjjel, belepte a táblát is, gondolta, lepallja hirtelen, mert nem látszott az írás.

Én nem tudom, állt-e meg valaha Párizs bejáratánál egy ember, hogy letörölje zsebkendőjével a port a tábláról, melyen az áll, hogy Párizs, vagy tömte-e be magányos ember a kínai fal repedéseit, vagy magánszorgalomból szidolozta-e ki egy arrajáró az ENSZ-palota kilincsét, vagy lesöpörte-e valaki unalmában a kormot a római trolibuszok tetejéről, mondom, azt nem tudom.

Csak azt, hogy ez a posztóharisnyás ember gyönyörű dolgot cselekedett. Olyant, amiért őt most nyomban a falu díszpolgárává avatnám, ha tehetném, s ha volna ilyen megtiszteltetés.

Emlékszem, bürökszagú, langyos estéken szerettem elkóborolni tiszta szemű csillagok alatt, locsogó patakok mellett, hol örökké világítanak a reves fűzfák s a szentjánosbogarak, jó volt figyelni szelíd denevérek suhogását, hallgatni távoli malmok pöfögését, toronyórák komótos kondulását s a békák szabályos brekegését, és minden olyan szép volt, mégis belefájdult a szívem, s a bánat vitt haza, mert nem volt, akinek szólhattam volna: te, nézd ott azt a kémény­füstöt, hogy oszloposodik az ég felé, látod-e, mekkora udvara van a Holdnak, gyere, figyeljük, hátha éppen most futamodik meg egy csillag, álljunk meg egy kicsit, hallgatózzunk, hány lépés hallatszik a híd felől, ugye, milyen különös, amikor száraz kukoricaszáron babrál a szél, s milyen furcsák az éji neszek mind, te észrevetted-é, hányféle ügyben kószálnak a puha léptű macskák, s a vizek csobogása is milyen titokzatos...

Mert nemcsak a bánatot, az örömöt sem tudja elviselni az ember egyedül. Ha valami bánt, azért mondom el, megértsenek, vagy segítsenek, legyen könnyebb egy fájó gondolat. Ha örömöm van, szeretném elmondani azt is, mert nem igazi öröm, ha csak az enyém, ha titokban tartom, ha más nem örülhet neki.

A legnagyobb bánat ott kezdődik, ha örömünknek senki sem örül.

 

ÍRÁS

Ember nem járt a falu szélén, legföntebb róka lapulhatott a mart alatt, esetleg bugyuta nyúl, ki tanúja lehetett a történetnek, mely kettőnk titka volt mostanig.

Én ködből s kanyarból bukkantam elő, a posztóharisnyás ember nem láthatott, nem is sejt­hette, hogy jövök, csak én láttam őt, amint fekete báránybőr sapkáját leveszi, s leveri a havat arról a tábláról, amelyre faluja nevét írták. Ebből azt hittem, utász is lehet vagy valami nép­tanácsi ember, akinek éppen ez a megbízatása. Tévedtem.

Nem volt ő sem utász, sem néptanácsi ember, még csak megbízatása sem volt arra nézve, hogy azt a havat leverje, mert amikor köszöntem, meglepődve mondta, most jön éppen a szom­széd faluból, havas eső esett, szél fújt az éjjel, belepte a táblát is, gondolta, lepallja hirtelen, mert nem látszott az írás.

Én nem tudom, állt-e meg valaha Párizs bejáratánál egy ember, hogy letörölje zsebkendőjével a port a tábláról, melyen az áll, hogy Párizs, vagy tömte-e be magányos ember a kínai fal repedéseit, vagy magánszorgalomból szidolozta-e ki egy arrajáró az ENSZ-palota kilincsét, vagy lesöpörte-e valaki unalmában a kormot a római trolibuszok tetejéről, mondom, azt nem tudom.

Csak azt, hogy ez a posztóharisnyás ember gyönyörű dolgot cselekedett. Olyant, amiért őt most nyomban a falu díszpolgárává avatnám, ha tehetném, s ha volna ilyen megtiszteltetés.