|
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Leltár) |
|
Azt hiszem, másnak is feltűnt. El is gondolkozott a buszban, de nem eléggé. Mert nem háborodott föl. Nem tett semmit, hogy azt a táblát levegyék. Ott van most is. Egy kicsi falu kellős közepében. A méltóságteljes középület homlokán. Jókora deszkadarab, erős szegekkel fölszegezve. Fekete betűkkel azt írták rá, hogy leltári szám 127.
Azt értem, ha a könyvtári könyvnek, kölcsönözhető dominónak, sakknak leltári száma van. Hogy ne vesszen el, ne cserélje el senki, ne tévessze össze a sajátjával. De ezt az épületet nem kell félteni, hogy elvész egy ködös éjjelen, kicserélik, vagy összetéveszti valaki a magáéval, s újravakolja.
Sok mindent elbír egy ház. Erkélyeket, obeliszkeket, cirádás párkányokat, kőből faragott oroszlánfejet, madarakat, vázákat, hermát és kariatidát, cégtáblát s az építés dátumát is. Csak a leltári számot nem.
Mert dőre dolog kartotékolni az Eiffel-tornyot, a kölni dómot, a Kremlt, a templomokat, a sírköveket. És szomorú dolog lenne, ha leltári számot viselne az ember. És minden, ami nem téveszthető össze semmivel és senkivel. Mert az az egy van belőle. Mint amiképpen minden emberből egy van. Ha ér valamit. |
|
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat Virág) |
|
Toronyórák, parkok, szökőkutak engem még soha nem foglalkoztattak különösképpen. Csak akkor fordult meg a fejemben velük kapcsolatos gondolat, ha valami baj volt velük. Amikor késett az óra, a sétatéri padokon araszos hó feküdt, vagy amikor a víz nem buggyanhatott ki a szabad ég alá.
Ez a gondolat sem volt valami terebélyes, legföntebb arra szorítkozott, hogy a toronyóra felelőse hanyag és felelőtlen, a park vezetősége kitalálhatna egy szerkezetet a téli hónapokra, amivel helyettesíteni lehet a nyár hangulatát, a franciakulcsos, mogorva nézésű szerelőt pedig nem volna szabad a kút közelébe engedni, mert úgy látszik, pikkel a járókelőkre.
Tegnap megláttam valamit. Egy olyan mozdulatot, ami megvilágította bennem a világ összes szobrait. Mint valami éles sugarú reflektor, magával ragadta figyelmemet, s azt mondta: nézd meg, a toronyórák, parkok, szökőkutak, terek szobrai s a cifra szélkakasok mind azért vannak, hogy mindenkié legyenek. Hogy mindenki gyönyörködhessék bennük, akár a bárányfelhőkben vagy a virágokban.
Szóval megláttam a mozdulatot. Holott csak annyi történt, hogy a kórterembe látogató jött, nagy virágcsokrot hozott, s úgy helyezte el, hogy mindenki lássa, mindenkié legyen. |
|
|
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Gyufa) |
|
Egy üres gyufásdoboz győzött meg arról, amit egészen sohasem hittem el a szüleimnek, tanítóimnak, sőt, a fölösleges csillagait elhajigáló nyári égnek sem. Arról, hogy rend a lelke mindennek.
Mert féltem például a nagytakarítástól. Tudtam, olyankor elvesznek félretett skatulyáim, amiket azért őriztem, hátha egyszer jók lesznek valamire. Mert nem szívesen dobtam el magamtól semmit, ami egyszer az enyém volt.
Most itt van ez az üres gyufásdoboz. Magamhoz vettem, mert zörgött. Elfelejtettem, hogy csupa kiégett szál van benne. Nincs egy fúvintás tüzem. Ha nem zörgött volna, más skatulyát keresek. De zörgött. Mert visszadugdostam az ellobbant szálakat, hátha jók lesznek majd valaminek. Most pedig tűz kellene, azért is hoztam magammal.
A gyufa arra való, hogy tüze legyen az embernek. Ha pedig erre már nem való, el kellett volna dobnom, nehogy megtévesszen. Nem dobtam el. Nincs rend a zsebeimben. Nem tanultam eleget mások s magam tévedéseiből. A történelemből.
Van úgy, bennünk sincs rend. Kiégett eszmecsutakok füstölögnek bennünk, s nem dobjuk el őket. Azt hisszük később, ahol füst van, tűz is van ott.
Egy zörgő, de üres gyufásdoboz győzött meg arról, hogy üres, haszontalan dolgainkat azért csak dobjuk el.
Mint ahogy elhajítja fölösleges csillagait a nyári ég. |
|
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Tükör) |
|
Egy idő óta rosszul érzem magam a borbélyüzletben.
Egyszer, amint a nagy, nikkellábú székben fehér lepedővel letakarva ültem, fél szemmel megfigyeltem a borbélyok viselkedését. Direkt egymásra sose néztek, a vendégre sem. Csak a tükör közvetítésével. Ott álltak, mondhatni szemtől szemben, mégis amikor szóltak, a tükörnek beszéltek.
Nyomban fölfogtam, ez nem azért van, mert haragusznak, vagy nem tisztelik egymást. Így kényelmesebb. Nem kell semerre forgolódni.
Tudom, a tükör hűbb képet ad a legmodernebb televíziónál, fényképezőgépnél. Így azt sem hozhatom föl, hogy nem látják eléggé tisztán egymást. Mégis, van ebben valami nyugtalanító.
Milyen volna például, ha találkozom valakivel az utcán, s nem nekem, hanem a kirakatnak köszön, ahol a képem megjelenik? |
|
