|
 |
|
Benczédi Sándor munkája |
Tömkeleg úr ahányszor kilépett a trafikból, mindig megszólította a legelső embert, akivel találkozott. És most kivel találkozott Tömkeleg úr, amint kilépett a trafikból?
Velem.
Érdekes, rendszerint ott találkozom Tömkeleg úrral, a trafik előtt. Vagy jövet, vagy menet. De ott. Mint most. És ha már találkozunk, beszélgetünk.
Rendszerint azt kérdi tőlem, hogy miképpen ityeg a fityeg. Ilyenkor válaszolni szoktam. Illedelmesen, hogy hát így és úgy, kedves Tömkeleg úr. Halkan beszélek, mindegy, mit mondok, nem hallja, mert majdnem süket. És nyugodtan szólíthatom őt Tömkeleg úrnak, ha már az igazi nevét nem ismerem, de ez se számít, ha egyszer nem hallja, mert majdnem süket.
-Tudja meg, már azért is megbukik ez a rendszer, mert ebben a rendszerben nem adnak az embernek egy szál cigarettát a trafikban! Csak egész csomaggal adnak! Kinek van manapság pénze egész csomagra? Magának van pénze egész csomagra? Mert nekem hol van, hol nincs. Most például éppen nincs. Ad nekem egy szál cigarettát? Nem felejtettem el, a múltkor is adott...
Mondom Tömkeleg úrnak jó hangosan, hogy hallja: elhiszem, hogy most nincs magának egész csomagra való pénze, mert meg sem kérdezte tőlem, miképpen ityeg a fityeg. Máskor meg szokta kérdezni. És ott villogott a kezében egy egész csomag cigaretta! Most nem villog.
Nehezen bukik meg a rendszer, ha az embernek hol van pénze, hol nincs. Csak akkor bukik meg, amikor már sokunknak egyáltalán nincs.
-Uram, én már ott tartok, hogy inkább nincs. Mit gondol, miért kérek magától egy szál cigarettát? Tömkeleg betegségem van, az orvosságot ki sem tudom váltani. Tömkeleg adósságom van, azt soha meg nem tudom adni. Tömkeleg barátom volt, most egy sincs. Naponta eljövök ide a trafikba. Tömkeleg cigaretta van odabent, egy pakkot ki nem bontanának, hogy egy szálat ki vegyenek belőle. Tiltja a szabály, a hatóság, a rendszer.
El lehet hagyni a cigarettát. De miért hagyjam el, ha már megszerettem?
-Tömkeleg úr, magának igaza van!
Eljöhet az idő, amikor én is csak egy szál cigarettáért megyek be a trafikba. De mondok magának valamit, ha meg nem haragszik. Ha én egyszer egy szál cigarettáért megyek be a trafikba, s nem adnak, csak egész pakkal, akkor kérek magától egy szál cigarettát. De én azt a szál cigarettát el nem szívom. Szenvedek inkább. Panaszkodom és csapkodok erre-arra, mint a sebzett madár. Legalábbis addig, amíg nem vehetek magamnak egész pakkal a trafikban! Mert nincs az a rendszer, amit egy szál cigaretta megbuktatni ne tudna. Nincs az a rendszer!
|
|
Aki mentett már meg emberi életet, ne panaszkodjék. Legyen boldog. Akkor is, ha csupán egyetlenegy emberi életet mentett meg.
Én nem panaszkodhatom. És olykor boldog is lehetnék. Mert én eleddig három ember életét mentettem meg. Békeidőben. Kettőét úgy, hogy sietve kórházba vittem őket, mielőtt még meghaltak volna valami súlyos mérgezéstől. Egyet pedig úgy, hogy lemondtam föltett szándékomról, mely szerint ezt a rosszféle embert agyon fogom ütni.
Vannak szerencsés emberek, akiknek az a hivatása, hogy emberi életeket mentsenek meg.
Ilyenek például a sebészek.
Azt hihetnők, nincs is boldogabb ember ezen a földön, mint egy sebész. Akinek szinte naponta adódik alkalma arra, hogy emberi életet mentsen meg.
De ez nem így van. Boldogabbak, szerencsésebbek azok, akik kényszerűségből nem ismertek meg soha sebészt. Csak kocsmárost, taxisofőrt, karmestert, pilótát, masszőrt, táncoktatót.
Figyeljék csak meg, mennyivel üdítőbb időtöltés léha népek társaságában lenni, mint komoly emberek szomorú, nehéz meséit hallgatni betegségről, műtétről, sebészprofesszorok szokásairól! Hogy így a diagnózis, és úgy a diagnózis. Hogy az volt a szerencse, hogy az volt a szerencsétlenség! Csupa felhős hangulat, csupa panasz, tudálékosság.
Az első műtétem után kint sétáltam a folyosón, valami könnyed melódiát dúdolva ment el mellettem a kórház borbélya, reám se nézett, gondoltam, menjen, csak menjen a maga útján, soha ne lássam többé.
És jön a sebészprofesszor, Bara Tivadar, azt mondja, jól van, kell magának a séta, ilyenkor az a legjobb, a séta. Mondom, doktor úr, ha egyszer kikerülök innen, egész életemben sétálni fogok, közben pedig könnyed melódiákat dúdolok, mint a maguk borbélya, most kedveltem meg az életet, itt kint, ezen a folyosón...
A második műtétem után azt kérdeztem a sebészprofesszortól, tessék mondani, maradt még bennem valami, ami ép? Azt felelte, sok nem maradt. -És ha megint meg kell engem műteni, akkor hogy lesz, doktor úr? -Akkor úgy, hogy ismét fölvágom. Ha lesz kit! -mondta Bara professzor.
Két hónap telhetett el. Sétálok a főtéren. Apró lépésekkel, sápadt orcával, lefogyva, szomorúan. Megszólít valaki, azt mondja, jól van, kell magának a séta, ilyenkor az a legjobb, a séta. Nézem, hát ez az ember nem más, mint a sebészprofesszor. Jön valahonnan a fiával. Talán még váltottunk egy-két szót, mentek tovább. Néhány lépés után megállok, nézek utánuk. Megfordulnak ők is, néznek utánam. Látom, a professzor mond valamit a fiának.
Azóta csak találgatom, mit mondhatott Bara doktor a fiának. Mit is mondhatott volna? Talán csak annyit, hogy nézd meg, ez az ember egyszer már meghalt. A második műtét után. És mégis él...Talán csak ennyit.
Azóta eltelt négy esztendő. És én minden esztendő végén kapok egy üzenetet a mobilomra. Az van az üzenetben, hogy békés ünnepeket, egészséget kívánok az új esztendőben, Bara.
A legutóbbi üzenet végén ez van: Baráék.
Már nem találgatom, mit mondhatott apa a fiának, amikor találkoztunk. Súlyos dolgot mondhatott, ha már az orvos fia is bekerült az évvégi üzenetbe.
Most viszont azon tűnődöm, vajon hány olyan sebészorvos lehet még a világban, aki egy műtét után négy évvel is jó egészséget kíván a volt betegének? És azt találgatom, rajtam kívül hány lejárt életű embernek jut ilyen esemes...
|
|
|
Anyám minden nap fölhív telefonon. Ma déltájt hívott fel, mondja, hogy neki most nincs semmi mondanivalója. Kérdem, hát akkor miért hívott fel, ha nincs semmi mondanivalója. Azt feleli, azért, mert kérdeznivalója van, mondani semmit nem akar mondani, mert minden meg van beszélve. Kérdezni is csak annyit szeretne, hogy a mai napon beszéltünk-e mi ketten telefonon. Ezt neki tudnia kell. Mert ha beszéltünk, akkor neki rohamosan romlik az emlékezőtehetsége. És az nagyon nagy baj.
Mondom, csakugyan romlik az emlékezőtehetsége, Mama. Mert ma reggel már beszéltünk mi ketten telefonon. De nagyon ne ijedjen meg. Nem lenne csoda, ha valaki kilencvennyolc évesen délidőben arra sem emlékezne, hogy mit reggelizett.
-Ó, fiam, hagyjad a délidőt, s a reggelizést, ne terjeszkedj tovább a fontos dolgoknál. Jól tudod, hogy a gombokat is nehezen nyomkodom. Sokszor meg sem találom, melyik a piros és melyik a fehér gomb. A látásom megromlott. Azt már megszoktam, de most itt van ez az emlékezőtehetség, amit nem szeretnék elveszíteni. Most azért hívtalak, hogy ellenőrízzem magam, hívtalak-e ma, vagy nem hívtalak.
-Mama drága, apámtól azt tanultam, mindennek van megoldása, csak meg kell keresni. Én már meg is találtam, mi legyen a gombokkal.
-Ó, fiam, megint elkanyarodtál, most ne arról beszélj, hogy mit tanultál apádtól. A gombokat pedig újra kell festeni, vagy rájuk lell ragasztani valami pirosat, s valami fehéret. Ahogyan eddig is volt. Mert a színek a sok használattól lekoptak.
-Mama drága, most meglátja, milyen az élet! Ha eddig nem vette volna észre. Olyan megoldást találtam a gombokra, hogy annak is hasznát veszi ezután, ha megromlott volna az emlékezőtehetsége. Mert a gombokat nyugodtan el is felejtheti. A mobilján nem lesznek többé gombok. Nem kell azokat megfesteni. Újfajta telefont veszek magának, érintőképernyős telefont. Azokon nincsenek gombok.
-Ó, fiam, miféle ernyőről beszélsz? És hogyhogy nem lesznek gombok? Akkor én mit fogok megnyomni, ha föl akarlak hívni?
-Semmit, Mama! Semmit nem kell megnyomni. Csak megsimítja a tenyerével a telefont, előjönnek valami színes kockák, azokat megpöccinti az ujjával, s máris telefonál véle. Az ilyent érintőképernyős telefonnak hívják. De én a maga kedvéért más nevet adok neki. Hogy jobban megértse. Az ilyen mobilt sifitelős telefonnak hívjuk mi ketten. Nem érintőképernyősözünk, mert az igen bonyolult kifejezés. Legyen sifitelős. Mert sifitelni kell, nem pedig gombokat nyomogatni.
-Ó, fiam, az én kiszáradt, megfonnyadt, repedezett tenyeremmel most tanuljak meg telefont sifitelni? Te ezt hogy képzeled? Azonnal mondj le róla!
-Nem nehéz megtanulni, Mama! Pont úgy kell kezelni, mint a mi régi ablakunkon a zsalugátert. Végighúzza rajta a tenyerét, ha akarja kinyílik, ha akarja becsukódik. Ilyen egyszerű, Mama!
-Ó, fiam, a fiataloknak könnyű az ilyesmit megtanulni. Neked könnyű, mert még nyolcvan sem vagy. De mit mondjak én?
-Semmit ne mondjon, Mama. Tudom, hány éves vagyok. Még jó az emlékezőtehetségem. De maga vigyázzon, siessen elfelejteni a gombokat! Hamarosan hozom a sifitelős telefont!
-Ó, fiam, semmit ne hozz már nekem. Semmit, ami új!
|
|
 |
|
Elekes Károly, Önarckép |
Jó élete volt az én egyetlen testvéremnek, Károlynak. És ha most, ebben a nyakatekert világban valaki megkérdezné tőle, hogy vagy, Károly, azt felelné, jól, a bajokat leszámítva nagyon jól vagyok. Persze, hogy azt válaszolná. Mert csakugyan jól van Károly. Elérte, amit el akart érni ebben az életben: művész lett belőle. Csak be kell ütni a gugli keresőjébe a nevét, Elekes Károly s máris sorolja az internet, miket vitt véghez az én testvérem, akinek jó élete volt.
Büszke is vagyok rá. Hogyisne lennék, ha arra gondolok, nekem is van valamennyi részem az ő életének alakulásában? Azt mondom, valamennyi, mert a fönnmaradó rész a történelmet, s a véletleneket illeti meg.
Ami az én érdemem, az az, hogy tizenhat évvel hamarabb jöttem a világra, mint ő. És mondhatnám azt is, én neveltem Károlyt, én jelöltem ki az útját, s amint látom, jól neveltem őt és jól jelöltem ki az útját.
A történelem érdeme, hogy Károlynak kedvező irányba fordította szekerének rúdját. Olyan társadalmi rendszer ütött be hozzánk, mely elvette minden földünket, erdőnket, nem kellett az én egyetlen testvéremnek mezőre járni, mint nekem, szántani, vetni, kaszálni, állatok tartásával kínlódni. Kedvére játszadozhatott patakunk partján a lármás gyermekek között, foghatott halat, sárgahasú békát, színes pillangót, csodálhatta a fákon röpdöső énekes madarakat.
A véletlenek érdeme, hogy korán fölfedeztem Károlyban a képzőművészet iránti érzékenységét, hogy ne használjak olyan erős kifejezést, mint amilyen a tehetség.
A továbbiakban családi krónikáról nem lesz szó, csupán a Károly érzékenységéről, az énekes madarakról, s egy éles kanyarról.
Egyszer azt vettük észre, hogy a házunk megtelt énekes madarakkal. Nem igazi, hanem festett madarak lepték el a falainkat. Apánk keretet csinált a képeknek és vasárnaponkint gyönyörködtünk Károly munkáiban. De nem csak gyönyörködtünk, bele is szóltunk. Volt, aki azt mondta, igen sok ág van festve a fákra, volt, aki kifogásolta a parti kövek formáját, színét, a lombok foltjait, vagy a táj beosztását. Egy biztos: anyánk volt a legkritikusabb megfigyelő. Azt is mondta, régebben szebb fákat festettek, kékebb eget és fényesebben ragyogó napot. Ezek a képek igen egyszerű képek, talán még annál is egyszerűbbek és közönségesebbek, mint amit a valóságban lehet látni.
Egy napon érdekes festmény jelent meg a falon. Régi petroleumlámpa, s egy rongyos madár volt ezen a képen, néhány hosszúra nyújtózkodó faág, egyéb semmi.
Vendégünk jött Amerikából. Meg is mondom, hogy ki: Böjtös László, Clevelandból.
Azt mondta Böjtös László, hogy ez a madár neki nagyon tetszik és szívesen föltenné otthon a falára. Károly azonnal be is csomagolta. És elszállt ez a madár Amerikába.
Hónapok multán mondom Károlynak, nem festenél még egy olyan rongyos madarat? Hogy maradjon itthon is egy rongyos madár?
Festett. De az rongyosnak rongyos volt, de más! Egészen más. És festett még madarat bőségesen. De olyant, mint az a régi, soha nem tudott festeni.
Teltek az évek és a Károly életében bekövetkezett egy éles kanyar. Nem festett se rongyos, se énekes madarakat. Festeni mindig festett valamit, vagy rajzolt, de egyszer azzal állt elő, hogy rájött, a világban túlságosan sok már a kép, főleg a fénykép. A pixel. Így mondta, a pixel! És példát is hozott föl, állításának igazolására: egy híres épületről, toronyról annyi fényképet készítettek már, hogy azokkal a képekkel be lehetne borítani egy egész tájat. Minek ennyi fénykép, minek ennyi szemét? Ritkítani kellene ezt a rengeteg képet, nem szaporítani!
Kérdeztem tőle, akkor most mit fogsz csinálni? Nekiállsz és gyomlálod a képeket? Valami olyasmit mondott, hogy még ő sem tudja, mihez kezd ezután. Lehet, ha fest is valamit, befelé fog festeni. És festett egy önarcképet. Befelé. Ezen a képen nehéz eligazodni. Állítólag fogadásból festette. Mindegy. Itt van.
|
|
