Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Elekes-blog


Aki a fákat rakosgatta-Páll Lajos emlékére



Május lehetett, szép májusi nap, gondoltam, fölmegyek Korondra, hadd lássam, mit csinál ilyenkor Páll Lajos.
A kapujában találkoztunk, elmenőben volt éppen, mondja, hogy rosszkor jöttem, mert neki most sürgősen ki kell mennie az erdőbe.
Mondom, így jár, akinek a tél megette a tűzrevaló fáját, akkor siet az erdőbe, amikor a szükség reá kényszeríti…
-Van még nekem tűzifám elég, nem azért megyek, hanem a mostani zöldért.
-Miféle zöldért, Laji?
-A tavaszi zöldért! Azért, mert a tavaszi zöld az igazi, megfesteni való ilyenkor minden falevél…
 
Jártuk az erdőt. Laji a fákat nézte, a lombokat, a bokrokat, a mohát, én pedig őt néztem, vártam, mikor mutat rá egy igazi zöldre.
Egyszer megáll egy görbe fánál, s azt mondja, na, ezt a fát átrakom a vászon túlsó oldalára, oda, ahol egy tarka tehén már meg van festve.
 
-Hát így megy ez a festői szakma, te, Laji? Csak úgy rakosgatod az erdei fákat, kedved szerint?
-Így megy. Csak úgy rakosgatom az erdei fákat, kedvem szerint.
-És ha most valahol a tengerparton lennénk, s te festenél, a tengert is átraknád keletről északra, kedved szerint?
-Azt nem! A tengert nem lehet átrakni. Épp ezért nem is festek tengert. Ha egy mód van rá, akkor tengert nem festek.
 
-És hol vannak azok az igazi zöldek, amiért kijöttünk ide, Laji?
-Hát te nem látod ezt a sokféle zöldet mindenfelé?
Nem. Itt minden zöld, azt látom.
-Akkor majd nézd meg az igazi zöldet a vásznaimon, amikor meg lesznek festve!
-Azt akarod mondani, hogy ezek a lombok nem a legigazibb zöldek? És azt akarod mondani, hogy ezek a fák nincsenek is jó helyen, azért kell őket rakosgatni a te kedved szerint?
-Azt. Pontosan azt akarom mondani…
 
Eljött egy nagyhavú tél, gondoltam, fölmegyek Korondra, hadd lássam, mit csinál ilyenkor Páll Lajos.
Kivitt engem egy hegyoldalba, néztük a tájat hallgatagon. Egyszer megkérdeztem, miért jöttünk mi ide ki, Laji? A hóért? Mert bent, a faluban is van hó elég…
-A fehérért jöttünk, ezért a csillogó fehérért. Ami csak itt van, a szilonon.
-Mi az a szilon, Laji? Ezt a hegyoldalt nevezik szilonnak?
-Nem. Nem a hegyoldalt nevezik szilonnak, hanem ezt a csillogó havat, amin most állunk. Mert ez a hó nem süppedős, kérge van már, járni lehet rajta és szép fehér. Ennél fehérebb semmi nincs. Ezért jöttünk ide ki.
-És te ezt a fehéret akarod megfesteni?
-Ezt a fehéret.
-Ebből a hóból nem akarsz átrakni valamennyit a túlsó oldalra, amiképpen májusban azt a fát átraktad?
-Hát mi vagyok én? Hóhányó? Az az egy nem vagyok. Én csak a fehérért hoztalak ki. Hogy nézd meg, milyen az igazi fehér. Láttad a májusi zöldet a vásznamon? Azt, amelyiken egy fát átraktam a tehenek mellé?
-Láttam, Laji. De rövid ideig, mert azt el is vitték.
-Így jár minden festő, ha valamit sikerül neki jól megcsinálni. Marad a semmivel. Hiába minden igazi zöld és igazi fehér…
 
 
Mostani stádium-Elekes-blog
Az igazságot csak akkor merjük kimondani,
amikor tudjuk, halálosan betegek vagyunk.
                                                                          


Három álmodozó tekintetű kisasszony lakott a harmadik szomszédban, Póli, Erzsi és Jolán. Ez a három álmodozó tekintetű kisasszony állítólag úgy határozott, hogy férjhez nem mennek soha, életüket magányosan élik le, az öröklött ezüst eszcájgok, porcelánok és szépkötésű könyvek között. Naphosszat ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket nézték, ha olyan volt az idő. Úgy ültek ott hárman, mintha nem is ezen a földön lennének, hanem valahol fönt, a magasságos egekben.

Csak ebbe a Jolánba ütött bele valami, mert egyszer önfejűleg nekifutott a valóságos életnek. Egy kicsit férjhezment Tóth Jóskához, de megbánta, s visszament az ezüst eszcájgok, porcelánok, szépkötésű könyvek közé. És naphosszat nézte az eget.

Már nem emlékszem, miért, de épp ebben a stádiumban látogattam meg a kisasszonyokat, akik kint ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket figyelték, hogy melyik merre tart, lesz-é belőlük eső, vagy nem lesz. 

Kérdem Jolántól, mit tetszik olvasni, Jolán, hogy úgy bele van temetkezve abba a szép könyvbe. Azt mondja Jolán, a Hitel, Világ, Stádium van most soron, kiolvasásuk eltart a jövő hétig. Mert ugye, malacok vannak, azokat is el kell látni. Mondom Jolánnak, Jolán, hoznék én is két malacot maguknak a többi mellé, ha adna értük egy könyvet, mert énnekem nincs, amibe bele tudnék temetkezni.

És melyik könyvet szeretnéd a malacokért, kérdezte Jolán. Mondom, én a Stádiumot, mert annak a címe roppant titokzatos, még a jelentését sem ismerem. 

Tizenkét éves voltam, amikor két malacért enyém lett a Stádium. De véle együtt a Hitel, s a Világ is. Mert jószívű kisasszony volt Jolán, ölnyi könyvet adott még ráadásnak, pedig nem is kértem.

Szegény Széchenyi!

Sokszor elgondolom, mit értek el a kisasszonyok azzal, hogy a legnagyobb magyarnak három fontos könyvét elolvasták ezen az udvaron, ebben az eldugott faluban? De kérdezhetném úgy is, mit értek el „a négy folyó és három bérc honában”, amiképpen Arany János fogalmazta? 
Talán semmit!

Csak olvasták csöndben a könyveket és nézték az eget. Még csak föl sem jajdultak, hogy hé, emberek, a mi falunk is ég, az országgal együtt! Talán attól féltek, ők is sóbálvánnyá változnak, mint Lót felesége, aki a tilalom ellenére visszafordult, hogy lássa a lángoló várost.

De nem följajdulni, még jósolni sem mertek a füstölgő jelekből, nehogy úgy járjanak, mint Kasszándra, a trójai király lánya, akit azzal büntettek, hogy jóslatait senki se higyje el, pedig azok később beteljesedtek. 

Bevallom, én magam sem értem el sokat azzal, hogy két malacért enyém lett a Hitel, a Világ és a Stádium. Már csak azért sem értem el sokat, mert engem nem kedvelt Klió, a történetírás múzsája. Igaz, én sem kedveltem őt, soha! Csupán a Hitel utolsó mondata maradt meg emlékezetemben: „Sokan azt gondolják: Magyarország - volt, én azt szeretem hinni: lesz!”
Ennyi maradt meg emlékezetemben. Nem sok! A hithez talán elegendő.

És mi van a Stádiummal?

Mindig valamilyen stádiumban vagyunk.

Volt idő, amikor lelkesen meséltem apámnak, mit láttam a Vaskapunál. Mondtam, jól figyeljen, épp most változik a világ, most fordul meg a történelem. Lesz villany, fény önti el az utcákat, kerekek forognak, könnyebb lesz az élet. 

Apám azt mondta, lehet, hogy fény önti el az utcákat, de könnyebb nem lesz az élet. A történelmet a járásáról  lehet megismerni. Eddig sántítva, bicegve jött, úgy is megy tova. Sántítva, bicigve. Az idők végezetéig. És azt javasolja, a nagy lelkesedésről mondjak le. 

Egy napon lemondtam. De csak a lelkesedésről mondtam le. A reményről nem. Arról csak most kezdek lemondani. 

Ebben a mostani stádiumban. Amikor halálos betegségemben szétnézek magam körül, lám, a világban mi van. 

És mi van?

Az van, hogy nem kell nagy áldozattal megszereznünk a könyveket, valósággal reánk omlanak a könyvek! Úgy omlanak reánk, hogy kürttel, dobbal, dallal és fesztiválokkal csalogatnak a könyvek közelébe. Mintha azt akarnák, ne beléjük temetkezzünk egy hűs udvaron olvasgatva, hanem inkább bennünket temessenek maguk alá a könyvek.

Hogy jók-e, vagy silányak ezek a könyvek, mindegy! Csak könyv legyen. 
Ez az a stádium, amikor nem az számít, mi van egy könyvben leírva, hanem az, hogy el legyen adva.

Ma nem az ige, hanem a statisztika az úr! Nagy úr a statisztika. Ha a statisztika azt mondja, két beteg közül csak az egyik hal meg, akkor rendben van minden, az eredmény jó. Annak, aki megmarad. És ki marad meg? A hatalom birtokosai maradnak meg még egy ideig, mert nekik van pénzük, hogy külhonban gyógyíttassák magukat. Híznak és gyarapodnak. Némelyik úgy beleszeret a hatalomba, hogy lelöki társát a fölötte lévő polcról. Mert kell neki az a polc! Mire? Hát arra, hogy fentről lekiálthassa, ő a kiválasztott, őt illeti az ítélkezés joga.

Vegyük még egyszer elő Arany Jánost. Ő mondja:
„Ezelőtt a háborúban Nem követtek semmi elvet, Az erősebb a gyengétől Amit elvehetett, elvett. Most nem úgy van. A világot Értekezlet igazgatja: S az erősebb ha mi csinyt tesz, Összeűl és – helybehagyja.”

Milyen nap van ma? Szombat? Mintha pénteken, vagyis tegnap mondta volna...

Ilyen a mostani stádium?

Ilyen. Nemcsak a mostani. A hatalom arca semmit nem változott évszázadok óta. Minden vonása, ránca, szemének pillogása, kaján mosolya a régi. Még a bibircsók is rajta. A mindenkori stádium, ugyanaz a stádium!

 
Elekes Ferenc: Kámpec és blútut

 

Gyűrött újság az ócskapiac földjén, rajta egy könyv és egy lakat.
 
-Vegye meg ezt a lakatot öreg, szép lakat, lakat, német lakat! És nem új lakat! Tudja, milyenek ezek a mai lakatok, öreg? Ezek a mai lakatok nem igaziak, szóval megveszi, vagy nem veszi meg? Igaz, kulcs nincs hozzá, de akkor is német lakat! És kulcsot akárhányat lehet beléje reszelni, nem kunszt, öreg, nem kunszt!
 
Jaj, maga a könyvet nézegeti, hát azt megnézheti! Vegye föl! Nyissa ki a födelét! Szép kicsi könyv, kicsi könyv, német könyv. A lapjai még úgy vannak fölvágatlanul. De azokat egy késsel föl lehet vágni, nem kunszt, öreg, nem kunszt! És nem új az a  könyv, öreg! Tudja, milyenek ezek a mostani könyvek, öreg? Ezek a mostani könyvek nem igaziak, szóval megveszi, vagy nem veszi meg?
 
-Hagyd már békén az öreget Jóska, mondja a Jóska szomszédja. Ismerem én az öreget, nem kell neki se könyv, se lakat. Csak nézelődik az öreg. Megvan mindene, háza, autója, felesége, empéhármas lejátszója! Ugye, igazam van öreg? Na, mondja meg ennek az én barátomnak, hogy igazam van! Mert maga tudja, hogy nekem mindig igazam van!
 
-Most is igazad van. De nekem nemcsak empéhármas lejátszóm, de még blútutum is van! Jóskának pedig köszönöm, hogy nézegethettem a szép kicsi német könyvet, melynek lapjai nincsenek fölvágva...
 
Megyek tovább. Hármat sem lépek, hallom, azt mondja Jóska:
 
-Nem százas az öreg. Az biztos, hogy nem százas. Ma már az öregek sem igaziak. Mint ahogy a lakatok, s a könyvek sem igaziak. Az ő korában egy normális ember azt mondja, neki már kámpec, nem pedig azt, hogy blútutja is van!
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (No smokung!))

 

Ami azt illeti, írhattam volna magyarul is, szóval úgy, hogy dohányozni tilos.

De abban az esetben hazudnék. S miért kezdjem hazugsággal, ha kezdhetem igazsággal is? Azzal az igazsággal, hogy egy benzinkútnál van egy vasoszlop, a vasoszlopon egy tábla, a táblán egy fölírás: No smoking!

Nos, a minap láttam, amint a benzinkutas ember e vasoszlopnak támaszkodva egykedvűen szi­­va­rozott. Úgy tett, mintha nem tudott volna angolul. Szerintem nincs a világon olyan naiv és dőre ember, aki elhiszi egy benzinkutasról, hogy ennyit sem tud angolul.

Amit eddig leírtam, úgy hangzik, mint egy följelentés. Pedig én nem akarom följelenteni a benzinkutas embert, távol áll tőlem az efféle árulkodás, hiszen mit érnék el azzal, ha följelen­teném. Legföntebb elvennék tőle az egyensapkát, amelyen van egy csillogó jelvény: PECO. Különben is, kinek jelenteném föl, mikor nincs kizárva, hogy azt a táblát éppen ő szegezte föl a vasoszlopra, a biztonság érdekében.

Emlékszem, egyszer, cséplés idején a szérű vezetője piros betűkkel íratta föl, hogy a szérűn cigarettázni szigorúan tilos, ő viszont nem zavartatta magát saját törvényének szigorától, nyu­godtan pöfékelt a nagy melegben. Úgy tett, mintha nem vonatkozna a felszólítás. Pedig hiába tett úgy, mert a csépelő emberek jól tudták, mindenkire vonatkozik.

Vannak törvények, amelyeket tulajdonképpen nem azért hoznak, hogy legyen mit betartani, hanem azért, hogy legyen, aki betartsa őket. Hogy megmaradjunk, ne robbanjunk föl, mint a dinamit, s kenyerünk ne fogyjon el egyik napról a másikra.

Ezek után azt sem bánom, ha némelyek ezt az írást akár följelentésnek is titulálják.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Szemétkosár)

 

Kezdjük ott, hogy mi minden fordul meg az ember fejében, ha bemegy a bankba.

Egyszer megfordul az, hogy viszonylag kevés a gengszter. Olyan kevés, hogy én még nem is láttam. Pedig pénz van elég, ott számolják a nagy halom százasokat.

Aztán megfordul az, hogy ezt a sok pénzt tulajdonképpen egy szál rendőr őrzi, nem is őrzi, hanem inkább segít a sorra kerülő neveket kiabálni. Csak fél szemmel figyeli az embereket, akiknek annyi dolguk van, hogy a pénzrakásokra sem hederítenek.

És megfordul az, hogy a sok aláírás és pecsét miatt sokat kell várni, és ez azt jelenti, hogy itt tulajdonképpen az emberek idejét lopják.

Csak éppen az nem fordul meg az ember fejében, hogy az időn és pénzen kívül egyebet is lophatnak.

Például szemétkosarat.

Mert van egy szemétkosár a rendőr közelében, s az a szemétkosár erős spárgával oda van kötözve a vasasztal lábához.

Mérget vettem volna , hogy ez valami vicc lehet, valaki unalomból kötözte oda, nem volt más dolga, de kiderült, nem vicc.

A rendőr maga mondta ugyanis a világ legtermészetesebb hangján, hogy azt a kosarat azért kötözték oda, nehogy ellopják.

Tehát a szemétkosár-gengszterek ellen.

Én erre hirtelen nem is tudtam, mit lehet szólni, csak szégyelltem magam, mert nyilván mindenki gyanús, aki ide belép, mindenkiről feltételezik, hogy ellophatja a szemétkosarat.

Szégyelltem magam, és arra gondoltam, lehet, valaki megmagyarázza nekem, hogy a facseme­ték is azért vannak spárgával odakötözve a karókhoz, nehogy ellopják, s nem azért, hogy védjék őket a szél ellen.

Vagy hogy a villámhárítók is azért vannak odaerősítve a tornyokhoz, nehogy ellopják, és nem azért, hogy le ne hulljanak.

Vagy...

De ezek mind rossz példák. Mert akik a facsemetéket a karókhoz kötözték, vagy a villám­hárítókat a tornyokhoz, azokról rosszat szólni nem tudnék.

Hanem aki a kosarakat a bankasztal lábához kötözte, az szerintem kötöznivaló dolgot cselekedett.

Mert ha a mi gengsztertelen bankjainkban a szemétkosarat meg kell kötözni, akkor az utak mentén a kilométerköveket le kell lakatolni, vasszekrénybe kell zárni a parkok virágait, s láncra kell verni a galambokat.

Még szerencse, hogy e spárgás ember hatáskörébe nem tartozik csak egy üres szemétkosár.

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

4. oldal / 25

Chanson d'automne

új-iVisz

 

Ki van itt?

Oldalainkat 466 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs