Hé, Woody !
Hát jól megvénültünk, Woody!
Olvastam az újságokban, hogy Woody Allen hetvenöt éves. Na, gondoltam, mi van akkor, ha annyi vagy, Woody? Hát a mi Törőcsikünk nem annyi? Szépen fölépült a nagy betegségéből, talán olvasta Martin Du Gard sorait : "Aki mindig egészséges volt, végzetszerűen hülye marad.”
Nem tudom, olvastál-e arról, hogy én is sokat betegeskedem? Nem szeretnék hülyén maradni. Inkább szenvedek és olvasom a te okos aranyköpéseidet. Tudod, nekem melyik tetszett legjobban? Ez: ”Szeretem ezt az aranyórát. Apám a halálos ágyán adta el nekem”. Nagy zsidó volt a te apád, Woody! De az enyém még nagyobb volt, mert soha nem is vett magának aranyórát, nehogy nekem kelljen eladnia a halálos ágyán.
Sok tekintetben hasonlítunk mi ketten egymásra, Woody! Azt írja rólad a Wikipédia, hogy hét éven keresztül jártál az elemibe. Hát tudd meg, én is pontosan hét éven keresztül jártam elemibe, Woody! Nem érdekes? Járhattunk volna együtt is, ha én Brooklynban élek, vagy ha te Siménfalván élsz, hát nem igaz? Az ember nem választhatja meg születése helyét. És azt írja még rólad a Wikipédia, hogy “19 évesen darabokat kezdett írni a The Ed Sullivan Show-nak, a The Tonight Show-nak”. Itt is van valami hasonóság köztünk. Mert bizony, a mi falunkban is nagyon nagy jelentősége volt a sónak. Különösképpen a nagy, darabos parajdi sót szerették a mi teheneink. A fehér, bolti sót nem kedvelték és sokat kellett mászkálnom nagy, darabos parajdi sóért. Amikor nem találtam, még kiabáltam is, miért nem hoznak már parajdi sót? Szóval, patáliát rendeztem. Amíg te filmeket rendeztél, Woody! A rendezés, az rendezés, hát nem? Ebben is találok közös vonást a kettőnk életében.
|
2010. november 26. péntek, 18:25 |
Énnekem macskám nincsen. Három macska ugyan futkározik az udvaron, de azok közül egyik sem az enyém. Az ötödik, vagy hatodik szomszédé lehet. Szép macska mind a három. Két kölyök, s az anyjuk. Amikor éhesek, csak állnak és néznek reám. Amikor nem éhesek, játszadoznak és mosakodnak.
|
|
A villanykapcsoló hazafias kezeléséről |
2010. november 26. péntek, 09:14 |
Fotó: Ádám Gyula
Sokáig azt hittem, a hazafiság megfogható valami, mint mondjuk, az ember feje, vagy nyaka. Az iskolában is azt tanították, a jó hazafi ontja vérét a hazáért, nyakra-főre, s ahol vérétől elázott a föld, oda szobrot emelnek, az utókor pedig minden évben nagy szorgalommal hordja arra a helyre a kegyelet virágait, verseket szaval és beszédet mond.
Sokáig azt hittem, a hazafiság megfoghatatlan valami, mint mondjuk, maga a lélek, a szellem, mely ott lebeg a vizek fölött, vagy a szemünk előtt, de mi nem láthatjuk. Az iskolában is azt tanították, a jó hazafi lelkében hordozza hazáját, bármerre jár a világban, reá gondol és imádkozik érette.
Eljött aztán egy olyan világ, amelyben azt tanították, a hazafiság az, hogy az ember ragaszkodik az olyan világhoz, nem foglalkozik más világok berendezésével. Sőt, az igazi hazafi ki sem teszi a lábát a saját hazájából. Csak ül otthon a fenekén és dicséri az olyan világot, más által szigorúan kiválasztott verseket szaval, s nem mond beszédet, csak összecsapja tenyerét, amikor látja, hogy tapsolnak körülötte.
Ebben az olyan világban volt a legegyszerűbb hazafinak lenni.
|
2010. november 22. hétfő, 23:22 |
Fotó: Báthori Zsigmond
Szóval, lett egy pattanás a mellemen. Ott, ahol a jelvényt szokták viselni. Semmi kis folt, éktelen bibircsók. Nem zavart sokáig, előfordul ilyesmi a pápák orcáján is. Az én mellemen miért ne lehetne pattanás, tettem föl a kérdést magamnak reggelente, a tükör előtt. Aztán észrevettem, vöröses udvara lett az éktelen bibircsóknak. A Holdnak is van néha vöröses udvara, nyugtattam meg magam. De ahogy teltek a napok, lassan benépesült ez az udvar. Amiképpen általában a csöndes, falusi házak előtt kinő a papsajt, a sok apró, névtelen virág, fű szál és levél, azon módon kezdtek szaporodni a pattanás körüli furcsa alakzatok. Ha behunytam a szemem, pihe pipéket, bugyuta récéket láttam szaladgálni öszevissza a frissen nőtt pázsiton, méhek, sárga darazsak köröztek a levegőben, bele is szédültem a nagy zümmögésbe.
Összeszedtem magam, elmentem a sebész professzorhoz. Mutattam az éktelen bibircsókot. Megemlítettem a pihe pipéket, a bugyuta récéket, a méheket, sárga darazsakat, s a névtelen virágokat is, ne törje a fejét az előzményeken. Persze, megjegyeztem, na, látja, professzor úr, ez az a pattanás, amibe bele fogok halni. Kész röhej, hogy egyszer már megmentett egy súlyos ráktól, most pedig ebbe az egyszerű, ártatlannak tűnő, közönséges pattanásba kell nekem belehalnom. Kész röhej !
-Ebbe a pattanásba nem lehet belehalni, -mondta a sebész professzor és kivágta az éktelen bibircsókot. Udavarostól, pipéstől, darazsastól. Vattára sötét folyadékot csöppentett, bepamacsolta a sebet, összevarrta, bekötötte, s meghagyta, mikor menjek, hogy a cérnát kiszedje.
|
|