-A legutolsó ház a faluban? Hogy kié, azt kérdi? Az biza a Kalányoséké. Szép ház a Kalányoséké. Erősen szép ház. Csak kicsi. Erősen kicsi. Úgy is hívják a Kalányos házát, hogy kacsalábon forgó kunyhó. Maga hallott olyanról, hogy egy ház kacsalábon forgó, de mégsem kastély, hanem kunyhó? Vagy vityilló? Vagy kulipintyó? Ugye, nem hallott? Én sem. Még a legszebb mesékben sincs ilyesmi megemlítve.
Régebben egyszer még keresték volt ezeket a Kalányosékat. Az összeíráskor. Amikor számlálták meg a népeket. Keresték, hogy belétegyék őket valami rubrikába. Azt mondták, etlikai alapon keresik Kalányosékat. Valahogy így fejezték ki magukat. De mondták azt is, a szép házuk miatt keresik. Hogy mitől olyan szép a házuk. Mások szerint valakiknek föltűnt, hogy túl kicsi a házuk a hat gyermekhez képest, azért keresik. Szerintem azért mégis etlikai alapon keresték. Mert megkérdezték magát, Kalányost, minek írják be, cigánynak-é, vagy pediglen magyarnak. Vagy valami más nemzetiségűnek. Hogy mit diktált Kalányos, azt nem lehet tudni. Mi sem tudjuk, hogy ő micsoda. Még ő sem tudja.
|
|
 Fotó: Erdély B. Előd
Nincs rosszabb hely ezen a világon, mint egy felmosott padlójú kocsma. Ezt egy megrögzött részeges szögezte le, teljesen józan állapotában, miközben füstös ujjaival ott dobolt a sarokbéli, borfoltos asztalon.
- Magának mi baja a felmosott padlóval, kérdezte tőle egy megrögzött antialkoholista, aki csak azért járt a kocsmába, hogy legyen társasága.
- Megmondom magának, mondta a megrögzött részeges. Ahol a padlót felmossák, ott csikket is nehéz találni.
- Milyen emberek vannak, Istenem, milyen emberek, csak ülnek a kocsma sarkában és kapják a hibát a világban, mondta csöndesen a józanéletű ember.
- Van magának fogalma, milyen volt ez a kocsmasarok a régi, szép időkben, tette föl a kérdést a részeges.
- Először is volt itt egy kopott zongora. Nyitás előtt a kocsmáros lejött az emeleti lakásából, végighúzta ujját a zonora billentyűin, azzal megadta a hangot az egész napnak. És az egész nap abban a hangulatban telt el, amiképpen a hangot megadta hozzá a kocsmáros. Ha jókedvű volt, visszafelé is végighúzta ujját a billentyűkön, utána szólt az asszonynak, ma ne mosd fel a padlót szívem, ne kínlódj véle, maradjon úgy, ahogyan van. Ilyen napokon volt csikk bőven a földön, s még a zongorán is! Boldog békeidők!
|
|
|
A tyúkketrec alapkövének ünnepélyes elhelyezése |
|
Írta: Elekes Ferenc
|
|
Anyámnak volt egy beteges, örökké lábadozó, de jóravaló francia tyúkja. Akkor is tojt, amikor a falunkban minden tyúk megfeledkezett alapvető föladatáról. A francia tyúk nem feledkezett meg. Tojt rá a falunkbéli, ellustult tyúkokra. Betegeskedett, lábadozott, de mindig volt tojás a háznál. Mondta is anyám, nézd meg ezt a francia tyúkot! Ez az én utolsó tyúkom, mert én már ezután majorságot nem tartok. A ketrec is silány állapotban van...
Megvizsgáltam a ketrecet. Csakugyan silány állapotban volt. A lépcsőnek kialakított följáró sem volt különb a ketrecnél.
Egy napon elhatároztam, új tyúkketrecet építek a derék, francia tyúknak. Először tervet készítettem. Tudományos tervet, mely három alapvető pilléren nyugodott: módszer, szisztéma, rend. Én ezt egy bölcs embertől tanultam. De sokszor összekevertem a módszert a szisztémával, s a renddel is. Mert ez a három tudományos pillér nem erőssége a természetemnek. Azért elkészült a terv. Képzeletben. És elfogadhatónak ítéltem meg a tyúkketrec tervét. Azt mondtam, nem lesz nagy ez a ketrec, de egy tyúknak bőven elég. Miért ne lenne elég, hiszen ez a tyúk beteges, örökké lábadozik, ki tudja, meddig él? És ha még sokáig él is, miért építsek nagy ketrecet egyetlen egy tyúknak? És miért ácsoljak cifrább ketrecet? Azért, mert a tyúk francia? Szóval, a saját tervemet elfogadtam.
Mielőtt hozzá kezdtem volna az építéshez, elképzeltem a tyúkketrec alapkövének elhelyezését. A hely adott volt, azon nem változtattam, mert azt a helyet már megszokta a francia tyúk. Legnagyobb gondot a ketrec fölavatásának körülményei okozták. Mert azt nem lehet megcsinálni, hogy egy jóravaló francia tyúk vadonatúj ketrecét egyszerűen letesszük a régi helyére és kész. Azt nem lehet megcsinálni. Nem azért, mert a tyúk jóravaló és ráadásul francia, hanem mert ő a mi utolsó baromfink az udvaronkon. Tehát az avatás eseménye történelmileg pontosan be volt határolva. Márpedig ha egy esemény történelmileg pontosan be van határolva, illik, hogy ünnepélyes keretek között végezzük az avatási ceremóniát. Föl is írtam egy puhafödelű noteszbe: a tyúkketrec alapkövének ünnepélyes elhelyezése. És alája, a meghívandó vendégek, követek névsorát.
|
|
Minden nap beszélgetünk mamával mobilon, minden nap megkérdem tőle, hogy van, mama? Különösen most, hogy tél van, hó hull, egyedül él, ő a legidősebb a faluban, néhányat alszunk még, s kilencvenhét. Annyi.
És ő is megkérdi tőlem, hát te hogy vagy, fiam? Különösen most, hogy ripityára ment az egészségem, s én is nekimentem a hetvenhatnak. Neki. Néhányat alszom még, pirulával, s arra ébredek, be is töltöm egészen. Ha megérem.
Még politizálunk is mamával, ha úgy adódik. Nem minden nap, de van rá eset.
Mama ugyanis egymagában egy kétkamarás parlament. Az egyik kamarája kint van a nyárikonyhában, a másik bent. Előfordult már egy télen, a benti kamarából kiment a kinti kamarába, megcsúszott a jeges udvaron és elesett. Akkor jól odamondtam neki. Mint amiképpen egy rendes parlamentben szoktak a politikusok egymásnak odamondani. Miért nem viszi a botját magával, ha kimegy az udvarra, mama? Hát nem megmondtam, ne legyen télen is olyan önfejű, mint nyáron? Miért nem viszi magával a botját, mama?
Azt felelte, vitte, de a bottal együtt esett el. Előfordul az életben, hogy az ember azzal együtt esik el, amire támaszkodik.
Mondom, ezt maga átvitt értelemben mondja nekem, azt akarja kihozni belőle, hogy mi ketten együtt is elvágódhatunk, hiába vagyunk egymásnak támaszai. Erre azt válaszolja, persze, hogy azt akarja kihozni belőle. Mondom, na, látja, ez már tiszta politika, mama! Miért nem mondja meg a szemembe, hogy reám sem számíthat, mert velem együtt is elvágódhat, ha olyan a helyzet? Azt mondja, ezt ilyen egyszerűen nem mondhatja ki, mert ha kimondaná, nem mondana igazat. Mert reám azért lehet számítani és számít is.
Ma reggel korán fölhívtam mamát. Kérdem, hogy van, mama? De ő nem válaszol, csak valami hangos beszédet hallok. Kiáltva kérdem, ki ordít magánál, mama? Te ordítasz, fiam, mondja mama. Igen, igaza van, én is ordítok, de magánál is ordít valaki, mama! Azt mondja, a tévé ordít és amiatt nem értjük egymás szavát. Mondom, hát húzza le azt a tévét. Azt mondja, azzal is baj van. Nem látja jól a gombokat, alig tudta fölhúzni annyira, hogy értse, miről beszélnek a parlamentben, ott is nagy a vita. És én tudhatnám, ő kissé süket, ha nem húzza föl a tévét, kimarad a politikából. Mindennel baj van. Mondja mama. Mondom, az van, csak a baj mindennel, mama.
|
|
