Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Világvége) |
Némely ember olyan bölcs, és olyan okos, és úgy föl van szerelve biztonsággal, hogy ha valahol éppen csak megemlítik neki a világvégét, rándít egyet a vállán, cigarettáját elpöccinti a semmibe, s legföntebb odavet egy lesújtó mondatot, amely szerint megint kitaláltak valami idétlenséget a vénasszonyok.
Én viszont nem szégyellem bevallani, hogy a világvégével kapcsolatban nem vagyok elég bölcs és okos, és érvekből tákolt fölszerelésem sem eléggé biztonságos.
Nem arról van szó, hogy félek, vagy valami ilyesmi, csak éppen annyit érzek, hogy ez a föld nem eléggé biztonságos.
Például itt-ott mindegyre fölüti fejét valami helyi jellegű világvége. Az ember pedig nem tudja megállani, hogy néha ne járkáljon itt-ott. Tegnap például direkt a Maros partján járkáltam, gondoltam, legjobb, ha saját szememmel győződöm meg, hány métert nőtt a víz, maradt-e benne néhány márna, satöbbi.
Nos, amint ott járkálok, látom, egy iszapos bokor tövében éppen világvége van. Nem túlzás, el lehet hinni nékem. Világvége. Az iszapos bokor tövében ugyanis egy földgömb volt. Egy szép, kerek földgömb. Rajta emberi kéz, mely azzal foglalkozott, hogy tépte róla a kontinenseket, és dobálta bele a Marosba.
A Nagy- vagy Csendes-óceánt szigetestől elvitte a víz, a Himalája sötét hegyeitől fekete lett már az illető körme, még csak a sarki jégből látszott egy-egy folt, az se sokáig.
Gondoltam, kiáltok egyet, ébresszen föl valaki, lehet, álmodom, ilyen egyszerűen mégse lehet egy világvégét elintézni, de nem kiáltottam. Azt mondja nekem az az ember, mit néz, uram, nem látja, amúgy is elázott, az árvíz hozta valamelyik iskolából, még nikkeles a szára, leszedem róla a papírt, jó lesz lampionnak vagy valaminek. Ha itt hagyom, elfutballozzák egy perc alatt a gyermekek.
Persze, persze, mondtam, és mentem tovább.
Csak a világ végétől jó hajításnyira jöttem rá, nem jól mondtam, hogy persze, persze. Mert mégis, sokkal jobb, ha azt a földgömböt egy perc alatt elfutballozzák a gyermekek.
Mert én a világvégét úgy képzelem, hogy el is lehet halasztani. S még kicsiben se jó, ha kapzsi ujjak tapogatják a kontinenseket. |
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Világváge) |
Némely ember olyan bölcs, és olyan okos, és úgy föl van szerelve biztonsággal, hogy ha valahol éppen csak megemlítik neki a világvégét, rándít egyet a vállán, cigarettáját elpöccinti a semmibe, s legföntebb odavet egy lesújtó mondatot, amely szerint megint kitaláltak valami idétlenséget a vénasszonyok.
Én viszont nem szégyellem bevallani, hogy a világvégével kapcsolatban nem vagyok elég bölcs és okos, és érvekből tákolt fölszerelésem sem eléggé biztonságos.
Nem arról van szó, hogy félek, vagy valami ilyesmi, csak éppen annyit érzek, hogy ez a föld nem eléggé biztonságos.
Például itt-ott mindegyre fölüti fejét valami helyi jellegű világvége. Az ember pedig nem tudja megállani, hogy néha ne járkáljon itt-ott. Tegnap például direkt a Maros partján járkáltam, gondoltam, legjobb, ha saját szememmel győződöm meg, hány métert nőtt a víz, maradt-e benne néhány márna, satöbbi.
Nos, amint ott járkálok, látom, egy iszapos bokor tövében éppen világvége van. Nem túlzás, el lehet hinni nékem. Világvége. Az iszapos bokor tövében ugyanis egy földgömb volt. Egy szép, kerek földgömb. Rajta emberi kéz, mely azzal foglalkozott, hogy tépte róla a kontinenseket, és dobálta bele a Marosba.
A Nagy- vagy Csendes-óceánt szigetestől elvitte a víz, a Himalája sötét hegyeitől fekete lett már az illető körme, még csak a sarki jégből látszott egy-egy folt, az se sokáig.
Gondoltam, kiáltok egyet, ébresszen föl valaki, lehet, álmodom, ilyen egyszerűen mégse lehet egy világvégét elintézni, de nem kiáltottam. Azt mondja nekem az az ember, mit néz, uram, nem látja, amúgy is elázott, az árvíz hozta valamelyik iskolából, még nikkeles a szára, leszedem róla a papírt, jó lesz lampionnak vagy valaminek. Ha itt hagyom, elfutballozzák egy perc alatt a gyermekek.
Persze, persze, mondtam, és mentem tovább.
Csak a világ végétől jó hajításnyira jöttem rá, nem jól mondtam, hogy persze, persze. Mert mégis, sokkal jobb, ha azt a földgömböt egy perc alatt elfutballozzák a gyermekek.
Mert én a világvégét úgy képzelem, hogy el is lehet halasztani. S még kicsiben se jó, ha kapzsi ujjak tapogatják a kontinenseket. |
|
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Zuhé) |
Nem tudom, másnak mi az isteni dolog, énnekem az, ha valami jó, kiadós tavaszi zuhé miatt be kell húzódni egy kapualjba.
Nincs annál gyönyörűbb, mint mikor az ember egy ilyen kapualjból nézi a hólyagos esőt, a feltűrt gallérú sietőket, a spriccoló autókat, a hajladozó antennákat a porzó háztetőkön.
Van ebben a kényszerű, kíváncsi várakozásban valami megnyugtató, hiszen egy ilyen kiadós, tavaszi zápor sok mindent indokol.
Például azt, hogy miért késünk el valahonnan, miért állunk meg csak úgy, nézelődni olyan helyen, ahová talán soha be se tértünk, és ami nekem a legjobban tetszik, azt is indokolja, ha két ember egy ilyen kapualjban minden előzetes ismerkedés nélkül elkezd beszélgetni.
Az ilyen beszélgetésben ugyanis nincs semmi mesterkéltség, se formaság, olyan például, hogy szervusz, hogy vagy, köszönöm, meglehetősen, satöbbi.
Az ilyen beszélgetés magától jön, és oly természetes, mint ahogyan megered a csatornák vize az esőben. Az ilyen beszélgetésben nincs meg az a feszültség, hogy te ki vagy, és én ki vagyok. És hogy mi lesz a találkozásunk következménye.
Az ilyen beszélgetés legtöbbször úgy kezdődik, hogy kérek egy tüzet, vagy úgy, hogy na, éppen kellett ez a kis ázás, vagy azért mégis sok már ez az esős idő, nem gondolja, vagy úgy, hogy legalább megtisztulnak egy kicsit az utak...
És legtöbbször úgy végződik, hogy megtisztul az ember lelke is, mert kibeszélte magából a fontos dolgokat, amiket máskor meg sem pendít. |
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Palló) |
Egy patak kiszáradt, s a palló repedéseiben kedvére nő a csalán, a gomba.
Csapatnyi fürdőző gyermek hajigálja a rozzant karfát, elkerülik ezért a madarak is.
Szerettem volna átmenni rajta, hogy visszaadjam az önbizalmát, maradjon meg áradás idejére is, amikor zuhog alatta a víz, és hömpölyögnek a reves csutakokkal megrakott árkok.
Nem tehettem, mert féltem, kiröhögnek, nem vagyok gyermek, hogy is képzelem, pallón járni, mikor mellette száraz út vezet át a patak medrén.
Mentem hát én is a többiek után, kik meg nem érezték, mekkora szomorúság feszülni fölöslegesen, állni a sors szabta úton haszontalanul.
Mentem a többiek után, s már tudtam nagyon, ilyen hiába feszülő palló lesz az ember idegszála is, ha magára marad. |
|