 |
| Both Gyula fotója, Cseke Gábor blogjából |
A félreálló szalag
(Kiragadott sorok a fontos emberekről,
Koncsag doktor gyűjteményébe.)
„Egyre többen vannak, akik nem félnek a suppanásoktól. Ezek a magasrangúsági posztot szívesen vállalók. Ha félnek is valamitől, nem vallják be, hogy félnek. Azt mondják, nem kívánnak nyilatkozni. Mert ők csak akkor nyilatkoznak, ha kívánnak nyilatkozni.
Milyen érdekes a nagyrangúak szavajárása és viselkedése! Már alá sem írnak valamit, hanem inkább ellátják kézjegyükkel. Azt a papírt, amit eléjük tesznek. A magasrangúak nem is mondanak semmit szívesen. Ehelyett inkább úgy fogalmaznak... Szeretnek fogalmazni. Mondani, azt nem szeretnek. Ténferegni, lődörögni sem szoktak a magasrangúak, hanem ellépni szeretnek. Mondjuk, a felsorakozott népek előtt. Elhaladnak előttünk, majd, ha olyan az alkalom,elhelyezik a kegyelet, vagy tisztesség virágait. Nem odateszikazokat a virágokat, hanem elhelyezik. Szépen. Még meg is simítanak egy félreálló szalagot.
Mindig van valahol egy félreálló szalag, amit helyre kell igazítani. Szépen. Félreálló szalag nélkül el sem lehet képzelni egy ünnepélyes koszorúzást! Ezek a magasrangúak nem közöttünk vannak, ha éppen oda jönnek, ahol mi vagyunk, hanem a körünkben. Megtisztelnek a jelenlétükkel. Ha pedig nem tisztelnek meg, akkor nagyon hiányzik nekünk az ő jelenlétük.” (Részlet a Gocsovszkynéből)
|
|
Elekes Ferenc: Bánat és sajgó seb ellen |
|
Amikor valami baj van a környezetemben, figyelem, a népek miképpen szeretnének megszabadulni a bajaiktól. Azért figyelem, mert én egy olyan tókmók alak vagyok, aki soha nem tudok megszabadulni a bajaimtól. Hogy ne is szökjek messzire, itt van például ez a reám ragadt szó, hogy tókmók. Azt sem tudom, mit jelent ez a szó, de valamit csak jelent, ha már körme is van, amivel belém tudott kapaszkodni.
Ezt éppen csak megemlítettem, máris térek vissza a bajainkhoz. Mert állandóan hallok olyasmiket, hogy azt mondja Márta Erzsikének, ne búsulj Erzsike, most szépen menj haza, olvasd el, mit ír Popper Péter, vagy Müller Péter a bánatról és a lelki sebekről, ettől elmúlik minden bajod.
Valamelyik napon megállít a főtéren egy normálisnak kinéző ismerős, azt mondja nekem, képzeljem el, hogy ő hogy járt. Megy a főtéren, s egyszer csak megáll mellette egy ismeretlen alak és jól bokán rúgja. És megy is tovább ez az ismeretlen alak, mintha semmi nem történt volna. Ilyen alakok vannak, mondja ez a normálisnak kinéző ismerős. És mondja még, hogy ő akkor most mit csináljon. Ordítani nem szeret, különösen a főtéren nem, följelenteni sem tudja az ismeretlen alakot, mert fogalma sincs, ki ő és már merre jár.
Mondom, én sejtem, hogy merre jár ez az ismeretlen alak. Keres valakit, akit bokán rúghat, s megy is tovább. Mert ez az ő szórakozása. Mindenki úgy szórakozik, ahogyan jónak látja.
-Rendben van, hogy ez az ő szórakozása, de nekem bánatot és sajgó sebet okozott azzal a bokánrúgással, - mondja az ismerősöm. Erre én azt válaszoltam, legjobb, ha szépen elmegy haza és elolvassa, mit ír Popper Péter és Müller Péter a bánatról és a sajgó sebekről. Mert ezektől elmúlik minden baja.
Nekem is szoktak lenni bánataim és sajgó sebeim. De nekem más módszereim alakultak ki, hogy azoktól megszabaduljak. Az egyik módszerem az, hogy ilyenkor elmegyek a legközelebbi kocsmába.
Most is épp itt vagyok, egy közeli kocsmában és olvasok egy képes újságot, amit valaki az asztalon felejtett.
Ezt olvasom benne: "Nincs jobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen, mint rá se gondolni."
Megnézem, ki írta ezt a szép okosságot. „Heti útravaló Müller Pétertől - 60.rész”, ez van a képes újságban. És olvasom tovább. Azzal kezdi a szerző, hogy „Egy-egy mondat néha többet ér, mint száz könyv.”
Ezzel a kijelentéssel én messzemenőleg egyetértek. Épp olyan, mintha én mondtam volna.
És megyek tovább az olvasással, hogy lássam, mi a helyzet a bánattal és a sajgó sebekkel.
Azzal folytatja a szerző, hogy „Ezt nem én mondtam, hanem Goethe. Nagyon régen olvastam, és mélyen bennem maradt ez a gondolat. Sok bajból megmentett.”
Erre fölkapom a fejem, hát mikor járhatott Goethe az én falumban, mikor ejthette el ezt az okosságot, mely szerint "Nincs jobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen, mint rá se gondolni."? Mert hogy elejtette, az biztos.
Szomszédunk, Lajosbá is mindig azt mondta nekünk, gyermekeknek, ha elestünk és ordítottunk a dagadt térdünket fogva, „ne is gondolj rá!”, s akkor elmúlik. Úgy is történt. Nem gondoltunk a térdünkre, s a fájás is elmúlt.
Szóval, most az a kérdés, hogy mikor járhatott Goethe a mi falunkban. Mert szerintem nem járt soha. És azt is föltételezem, Müllert Péterrel sem találkozott Goethe, mert ennek a találkozásnak számos akadálya lett volna.
Ezzel a kérdés el is van intézve.
Mert nem Goethe, nem Müller Péter, nem Lajosbá találkozott egymással, hanem a gondolat jött elő valahonnan, s maradt meg egy csomó ember emlékezetében. Lehet, maga Goethe is valaki mástól hallotta, hogy mi a gyógyszer a bánatra és a fájó sebekre.
Ebből a történetből semmi mást nem akarok kihozni, csak azt, hogy nem is az a fontos, ki, kivel és mikor találkozott. Az a fontos, hogy a gondolatok szabadon kószálhassanak a világban.
Ennél jobb módszert az emberiség még nem talált föl bánatra és sajgó sebekre.
|
|
 |
| Albert Camus sírja. Forrás, Wikipédia |
A mai napon, február 4-én szomorú hír jött anyámtól: elromlott a tévéje, s a rádiója sem megy. Ez pedig nagy baj, mert ködös, egyhangú, szomorú az idő odakint, egyedül van, unatkozik és szégyelli magát, hogy ilyen sokáig élt.
–Miért kell az embernek ilyen sokáig élni, amikor annak már semmi értelme nincs, nekimentem a századik esztendőmnek, - mondja a telefonba mama.
Mondom, ha van egy kis türelme, mondanék én is magának valamit, mama.
A mai napon, február 4-én, ötvenhárom évvel ezelőtt, szomorú hír futott be Párizs városába: meghalt a világhírű, Nobel-díjas író, Albert Camus, aki nem a századik, hanem csak a negyvenhetedik évének ment neki, s egy fának, az ő drága autójával. És tudja, mi az érdekes ebben, mama? Az az érdekes, hogy maga is l913-ban született és ez a Camus is 1913-ban született. Egy kis szerencsével, s a fönnvaló kegyelmével most is élhetne ez a világhírű író, mint ahogyan él maga is, mama. Nem gondolja, hogy kivételes helyre maga került az emberi élet hosszúságát tekintve, nem pedig ez a híres ember?
És tudja, hogy még mi az érdekes? Ez a híres író sem becsülte sokra az életet, éppen úgy, mint maga. Olyasmiket mondott, hogy ennek az életnek sok értelme nincsen, az sem biztos, hogy érdemes végigélni egy egész életet. Hogy nem éri meg. Mármint azt a sok fáradozást. Ilyesmiket mondott.
De azért meghalni fiatalon, azért ő sem akart, véletlenül ment neki egy fának.
De maga a koporsóját húsz, vagy talán harminc évvel ezelőtt megcsináltatta, ott van leterítve az istállóban, tudja jól, mama! És még tudja, hogy mi az érdekes, mama? Sokszor gondolok arra, hogy maga is egy olyan fajta teremtmény, mint ez az író, aki filozófus is volt. Maga is jó filozófusnak született, csak senki nem tud róla. Persze, rajtam kívül, mama! Mert én tudom, hogy maga jó filozófus!
-Ha ilyen sokat beszélsz, nem marad pénzed a mobilodon, - mondja mama.
-Hát maga most is a mobilomon lévő pénzre, nem pedig az élet értelmére gondol, mama?
-Arra hát! Az élet értelméről nem érdemes sokat tűnődni, az elrendeződik magától, az egyik ember ennyit él, a másik annyit, ebből áll az egész, mit kell ezt annyit firtatni, ha egyszer nem reánk tartozik?
-Azért még mondanék magának egy érdekes dolgot, mama! Magától többet tanultam, mint egy rakás nagy írótól amennyit összeszedtem. Mert maga egyszer az mondta nekem, az élet értelme, hogy amikor mész ki a házból, előbb nézz széjjel, van-e valami, amit ki kell vinni a házból. És amikor az udvarról be akarsz jőni, akkor nézz körül az udvaron, van-e valami ott, amit be kell vinni a házba. Hogy ne járkálj ki és be teljesen fölöslegesen.
Na látja, ez egy jó és igazi filozófia, aminek sokszor vettem hasznát, s ezt magának köszönhetem, nem másnak, mama!
-Na, jól van, holnap még beszélgetünk, most dolgom van,-mondta és letette a telefont.
Ködös, egyhangú, szomorú idő van odakint. Maradtam egyedül, Camus könyveire, s az anyámmal való beszélgetésre gondolva. Aztán együltömben elolvastam a Közöny-című Camus-regényt, hátha valami olyat találok benne, amitől elterelődnek gondolataim az élet értelméről.
Ez a rész maradt meg bennem:
„... a nyaktilóval baj van, éspedig az, hogy nem ád helyet semmiféle szerencsésebb eshetőségnek. A páciens halálát egyszer és mindenkorra megpecsételi. Ez végleges elintézést, határozott megoldást jelent, s olyan teljes egyezményt, amelyről kár tovább vitatkozni. Ha a dolog esetleg egyszer valahogy mégsem sikerülne, akkor újrakezdenék. Így aztán az a bosszantó, hogy az elítéltnek is kívánni kell, hogy a gép jól működjék.”
Még nem volt alkalmam elítéltnek lenni. Ezt a beosztást eddig véletlenül még nem osztották rám. De át tudom érezni a helyzetet: engem is bosszantana, ha sokáig vacakolnának velem. Talán kívánnám is, hogy a gép jól működjék.
A könyvet letettem. De nem tudtam elaludni. Túlságosan tömény, sűrű volt nekem mindenféle filozófia, ami az élet értelmére vonatkozik.
Véletlenül találtam rá egy Jonathan Swift-től származó mondatra:
„Az, aki meg tudja csinálni, hogy két szál búzakalász, vagy két sarjú fű nőjön azon a rögöcskén, melyen eddig egy nőtt csak: nagyobb szolgálatot tesz az emberiségnek és hazájának, mint a politikusok minden pereputtya.”
Ezt a mondatot bár igaznak, de nem nekem való, cukrozott, jóllaktatott mondatnak találtam. Maradok mégis Camus mondatainál…
|
|
-Ezt az embert vigyétek oda, ahová a súlyosakat szoktuk, kössétek rá a műszereket és kérdezzétek ki alaposan. Ugye, megértetted, Mónika! És vigyázzatok, ma szombat van!
-Hogy történt a baleset?
-Elütöttem egy autót.
-Mekkora sebességgel?
-Álló helyzetben.
-Ezt hogy értsem?
-A járda szélén állt az autó. Én is a járda szélén álltam, valószínűleg egy lehullott, vizes falevélen. Amikor be akartam ülni, elcsúsztam a vizes falevélen és beütöttem a fejem az ajtóba.
-Mikor történt az eset?
-Két hete.
-És miért nem jött korábban?
-Mert szombat volt és szombati napon nem szeretek kórházba menni.
-És azóta fáj a feje…
-Fáj. Egyfolytában.
-A családjában volt valaki, akinek baj volt a fejével?
-Volt. Apám is úgy halt meg. Fájt a feje, leült egy székre, azt mondta anyámnak, bocsáss meg Emma. És meg is halt azonnal.
-Más is volt a családjában, akinek baj volt a fejével?
-Volt. Nagybátyám, Miklós egyszer megunta az életét San Franciscoban, mert ott állandóan fúj a szél, elment San Diegoba. Séta közben a fejéhez kapott és összesett, mint a collstock. Arra ébredt, hogy a feje ki van fúrva. Még élt egy darabig, de a fejébe bele is halt.
-Ne menjünk olyan messzire, mindent nem tudok följegyezni.
-Pedig nem ártana. Mert Bismarck, a Német Császárság első kancellárja is sokszor fájtatta a fejét, amikor a Reichstagot rekcumozta, de azért megalkotta azt az egészségbiztosítási rendszert, amelyet a németek most issikeresen alkalmaznak. Akár szombat van, akár nincs szombat…
-Mondtam, ne menjünk olyan messzire.
-Kár.Mert Vilmos is agyvézésben halt meg, kár őt kihagyni a fejfájásból…
-Vannak remegések a végtagjaiban?
-Vannak. A balesetem előtt is állandóan remegett az egész testem, ha elfogyott a cigarettám.
-És milyen a látása?
-Nem jó. Csak a meglátásaimmal vagyok valamennyire megelégedve. De néha azért tévedek. Tudja, az úgy van, Mónika, hogy senki sem tökéletes.
-Járt már pszichológusnál?
-Nem. De van valaki a családomban, aki járt. Azt kérdezték tőle, ki a kormányfő. Erre ő nem szólt semmit, a pszichológus pedig azt mondta, neki most sürgős dolga van és el kell mennie valahová. És el is ment. Azt hiszem, akkor is szombat volt. Nem gondolja, kedves Mónika, hogy mostanában túlságosan sok a szombat?
-Nem tartozik a balesetének körülményeihez, de ezt azért följegyzem: a beteg szerint mostanában túlságosan sok a szombat…
|
|
