Jelentés a letűnt századról s magamról |
Kifárad minden. Az ízek is kifáradnak, s az illatok is. Kifárad az időjárás, a harangzúgás, az ünnepek is kifáradnak, akár a nyikorgás vagy az unalom. Kifárad a mélység és a magasság, a büszkeség s az alázat. Kifáradnak a kicsi falvak, népek, nagyhatalmak, dallamok, lebegések és szárnyalások. Kifáradnak a zongorák, a kürtök és dobok, kifáradnak a tornyok és gödrök, a bogyók, levelek, hasonlatok, színek, szokások, árnyak és arányok, kifáradnak a dühök és a veszedelmek, a jóság is kifárad, s a lázadás is. A botok és borotvák is kifáradnak, akár a kulcslyuk vagy a csatorna. Persze, az évszakok is kifáradnak, a vasárnapok, vagy az egérfogók, azok is kifáradnak, s a köszönések is. Van úgy, hogy én is kifáradok. Van úgy. Például most.
|
Az égvilágon a minden,
s a semmi az égvilágon
ott fönn és itt lenn,
rokonok valamilyen ágon.
Mit hoz a szél és mit visz el,
marad-e lábnyom?
Piciny pecsétet csak visel,
amit az idő rányom... |
|
Már akkor elnyomtak engem,
mielőtt megszülettem. Elnyomtak,
kegyetlenül,
pedig szólhatott volna anyám, lelkem,
a testvéred szerintem
fejeden ül.
Elnyomtak engem aztán
kint, a bábák,
tanúm van reá, meg is haraptam egyiknek
jól a lábát.
Elnyomtak engem az óvodában, mikor még
kicsiny voltam,
erőm sem volt elég,
hogy megdobáljam társaim, csak bőgtem,
lent, a porban.
Elnyomtak minden iskolában,
az első padból a hátsóba ültettek
menten engem,
azt mondták, a himnuszt hamisan
énekeltem.
Elnyomtak engem fönt, az egyetemen,
az ösztöndíjam egy szép napon törölték,
pedig piára sem volt elég,
az koholt vád,
hogy ittam volna oly sokat, de ők így
indokolták.
A bakaságot hogy megússzam, hát
jött egy ötlet,
de mikor odaálltam a bizottság elé meztelen,
félrelöktek.
Elnyomtak engem később is,
mert téved, ki azt hiszi, nékem
munkát adtak,
a semmittevési hivatást én találtam ki,
csak magamnak.
Kiálltam egyszer egy sor elé, kiáltottam,
hé, velünk mi lesz, mert itt vagyunk mind,
elnyomottak!
Kik mögöttem álltak, éljeneztek, de jobbat
ők se mondtak.
A parlamentben is el voltam nyomva,
pedig a szót meg nem vontam
soha mástól,
hagytam, hogy éljen meg más is, ne csak én,
elnyomásból...
|
Valami könnyedebb
délutánra vágynék,
mikor rövid a gond
és hosszú az árnyék.
Csak nézném, hogy szárad
ingem, nincs is éle,
tovagurult egy gomb,
macska játszik véle.
Panyókára vetném
a bodzavirágot,
járnék önfeledten,
így senki se látott.
|
|