„Galileó Galilei lepisált egy toronyból,
azóta van a gravitáció!”
Ezt a butácska verset (vers? Még ritmusa sincsen, a rím meg akkor se jön ki igazán, hogy a toronyból helyett toronybót énekeltünk együtt, pisis kislyányok, az elemi iskolában, és visongtunk, kacagtunk.), szóval ez járt a fejemben fent a levegőben. Eddig csak álmomban és szerelmeskedések közben repültem. (Igen, én szerelmeskedtem akkor is, ha nem voltam szerelmes abba a férfiba, férfiakba!) Délután fent lebegtem a csillagok (azokat nem lehetett látni, de éreztem meleg pillantásukat) és Budapest között. Mint az isten szokott a vizek fölött. Amikor már le mertem nézni, a Dunát láttam. Nem volt kék. Egy ezüstszalag volt. Mozdulatlannak látszott, de tudtam, hogy folyik: Mit ér a látás a tudás nélkül?
 

Egyik álmomban meghalt egy álmom. Pedig olyan jól indult. Olyan színpompásan, olyan gazdagsággal, olyan burjánzóan, olyan… Aztán se szó, se beszéd, meghalt. Ilyen álmokból hálás a felriadás, a felébredés. Az ilyen álmokat nem lehet elfelejteni. Ez a hiba a rendszerben.