|
Ha én 2. (Kőrösi Sándornak) |
|
Kőrösi Sándornak
Ha én isten lennék,
az első dolgom az lenne, hogy
betérnék egy útszéli kiskocsmába
egy pofa sörre. Talán egy felest is innék.
Például gint.
Ha én isten lennék,
és ha elkapna
– mondjuk – a szamárköhögés,
kerüljön bármennyi fényévembe,
felkeresnék egy természetgyógyászt.
Mert nem hinnék a pantheizmusban.
Ha én isten lennék,
a római katolikusok istene,
ultiznék a Szentlélekkel és
a Fiammal.
Megdolgoztunk ennyi szórakozásért, nemde.
Ha én isten lennék,
semmiféleképpen nem hinnék
a politeizmusban, sőt
kételkednék a
monoteizmusban is, hiszen
lenne rá időm.
Ha én isten lennék,
betölteném a Teret,
vagy az Időt,
vagy mind a kettőt.
Ha én isten lennék,
olyan, de olyan gonosz lennék,
hogy az na.
Vagy jó?
Nem is tudnám, de egy biztos:
hogy az na.
Ha én isten lennék,
elmennék Vatikánba.
Álruhában mennék, és
belül mosolyognék, hogy
nem ismer fel még a pápa sem.
Aztán átballagnék a Szent Péter bazilikába
és a Sixtus-kápolnába, mert
meg kéne már nézni azt a sok szép
képet, ami bennük van állítólag.
Ha én isten lennék,
el sem tudnám képzelni
(no, mit vagy kit?)
magamat.
Ha én isten lennék,
naphosszat csak bámészkodnék,
hogy is van ez?
Ha én isten lennék,
nagy becsben tartanám
az ateistákat.
Ha én isten lennék,
úgy leteremteném az embert,
hogy azt haláláig emlegetné.
Ha én – ne adjam – isten lennék,
aztat el se hinném.
|
|
Ha én
Ha én író lennék , próbálnák írni –
helyesül.
Ha én festő lennék,
próbálnám – de tudom, hiába – megragadni, sőt
vászonra kenni azt a színt,
amelyet a Microsoft felirat után produkál a gép.
Azt a szürkét.
Ha én zongoraművész lennék,
megpróbálnám a lehetetlent:
egy eddig meg nem írt zeneművet
eljátszani, s
ha én zongorakísérő lennék,
igyekeznék ezt a lehető pontosabban
kísérni.
Ha én matematikus lennék,
hát az lenne a csoda.
Ha én polihisztor lennék,
már semmi sem érdekelne.
Ha én pantomimos lennék,
énekelnék, hogy bosszantsam
a közönségemet.
Ha én fizikus lennék
(Newton, Einstein vagy ki),
rácsodálkoznék. S
azt sem tudnám, mire.
Ha én biológus lennék,
eltökölnék Darwinon, meg
Lamarckon, meg
Oparinon, meg
Gánti Tiboron.
Meg a többieken.
És jókat kételkednék, éppúgy,
mintha író lennék.
|
|
|
a barátom elesett.
elesett, méghozzá 2011. havas (mifelénk, egerben legalábbis az volt)
januárjának 26. napján, szerdán.
nekem nem szólt, mert iszonyú fájások gyötörték,
vagy szólt, de otthon hagytam a mobilgépet, nem vittem el a kocsmába.
hogy honnan tudom, honnan, honnan? hát a macskaközi híradóból,
ahol az is meg volt írva (s felrakva 20 óra 18 perckor), hogy
délután 4-kor történt az eset. az, hogy
a barátom elesett.
nem eltaknyolt, mert akkor – ennyire ismerem már – azt írta volna, hogy
ma délután 4-kor eltaknyoltam. ő nem finnyás.
kényes és igényes, de nem finnyás.
mit lehet, lehet-e ilyenkor tenni?
az eset színhelyétől kábé 220 kilométernyire. ráadásul nyomorultan.
én ezen gondolkodtam az olvasás után, nem az ateizmuson, mint
a barátom tette elesése végeztével, fájdalma közepette.
mire jutottam?
nem sokra. megpróbálkozhattam volna, persze,
a lehetetlennel. hogy csak egynéhány példát említsek:
siethettem volna a kocsim elé helyette a jeges havon, ám ez kilőve
mivel nincs, sose volt autóm, az meg, hogy az ő kocsija felé siessek, az nonszensz
vagy elsöpörhettem volna a havat, felolvaszthattam volna
a kocsijához vezető útszakaszt, ami szintén meddő vállalkozásnak tűnik,
mivel tapasztaltam már a macskaközi homokos útviszonyokat
és azt is, hogy barátom mindent az utolsó pillanatokra időzít (s csodamód sose késik el),
márpedig eme műveletek időbe telnének,
vagy megtehettem volna – ha teszem azt, istennek születek –, hogy
egyszerűen megszüntettem volna ezt a gyalázatos telet.
mondom, csak akkor, ha netalántán istennek születek, de ahhoz korábban kellett
volna kelnem.
a gyalázatos jelzőt csakis azért biggyesztettem imádom telem elé,
mert ő okozta barátom balesetét. a jéggel, a hóval.
záradék, amit nagyon megszívlelendőnek tartok:
a barátom elesett, de nem elesett ember.
Korántsem az!
|
|
Carlofranco segédmunkás esetei - Amiről Björn Ulvaeusék nem tudnak |
|
A véletlenekről, a szerencséről, a nehezen megmagyarázható jelenségekről, történésekről beszélgettünk, Carlofranco kedvenc témáiról, így nem csoda, ha gyakran sokáig csak ő beszélt.
- Tudjátok – kezdte –, hogy rühellem a filozófiát, s ennek egyetlen oka van: nem vagyok képes filozofálgatásra, a rendszeres, logikus, tételes gondolkodásra. Persze ezeket csak hasból mondtam, fogalmam sincs, mi a filozófia lényege! Egyszer kaptam valamit a filozófiától, de ez csodálatos, felbecsülhetetlen, ma is kamatozó érték: Zoli! Zoli barátsága.
|
|
