A férfiaknak az Iparos, a Vasutas Kör, a kocsmák voltak az italozások, beszélgetések, a kártya-, kugli- a biliárdpartik, azaz a szórakozás színterei. A nőknek az árokpartok, az utcai padok jelentették ugyanezt a pletykálkodások, az esti dalolgatások számára. A gyerekek utcákon, tereken játszottak. Tévé alig volt, video egyáltalán nem, a rádiót csak hallgatni lehet. Moziba mindenki járt. Az újszászi Kossuth Filmszínház az összfalusi közösségi életnek a színtere is volt.

Lapos tetejű épület, arccal a „cukrászdának”. Hátsó falával szemben Soós József bádogos háza állt. Ha a nagy kerek ablakok üvegszemei felől nézzük, jobbról a szikvizes Molnár András háza, balról a közvetlenül hozzáépített pékség volt található, odébb Müllerék laktak. Homlokzatán neonlámpa hirdette függőlegesen mindkét irányba: MOZI. Négy lépcsőfok, és itt az előtér. Esők idején sokat szorongtak ott. A tágas előcsarnokba jutáshoz három ajtó állt rendelkezésre – a pénztárnyitás előtt egy órával. A korábban érkező nézelődhetett. Az ajtók melletti falakon elhelyezett, lelakatolt vitrinekben elolvashatta a műsor havonta különböző színűre alapozott plakátját, válogathatott a szovjet háborús, olasz maffiás, román kém-, francia kaland-, jugoszláv partizán-, a német-jugoszláv koprodukcióban készült (főszereplő Gojko Mitic), a magyar, cseh, lengyel alkotások között, néha amerikai, japán (pl. Harakiri), kínai, sőt észak-koreai film is szerepelt a programban. Elvétve úgynevezett művészfilmet ajánlott a műsorterv - ezekbe legalább egy fél-, vagy teljesen meztelen nő szükségeltetett ahhoz, hogy valaki megnézze (persze a férfiak közül). Ha fiatalabb volt 14, 16 vagy 18 évesnél a nézőjelölt, elszomorodott. Tudta, hogy Baloghné Margitka néni nem ad se 2, se 4, se 6 forintos jegyet, s legfeljebb korhatár nélküli filmre, vagy a vasárnap délelőtti matinéra mehet be (1,50-ért). Megesett, hogy mégis átjutott a többszörös szűrőn. Ehhez „meg kellett küzdenie” a filmszínház igazgatójának Berta Lajosnak a feleségével, a vetítőterembe lépést a jegyek eltépésével engedélyező Magdika nénivel is. Ilyenkor a kiskorú izgatottan várta azt a részt, ami miatt volt a korlátozás, s ha nem lelt ilyet, bosszankodott. „Biztosan kivágták!” Átkozta a gépészt, Grósz Józsefet. Előfordultak néha előre nem látható események is. Gyakori volt a diákok részére a kötelező csoportos mozilátogatás. Egyik alkalommal egy II. világháborús filmben edzett hős szovjet katonák meztelenül fürödtek télen a lékben. A férfitest minden része látható volt. A fiúk röhögtek, a lányok egy része is nevetett, a többiek lehajtották fejüket a mozihomályban. A következő vetítésnél e rész előtt „filmszakadás” történt.

Ha sokat ígérő című, vagy másoktól dicsért film ment, hatalmas tömeg várt bebocsátásra, s amikor kinyitott a mozi, tülekedtek a jegyért, a jobb helyért. Aki csak későbbi előadásra vagy másnapra tudott jegyet szerezni, lelombozódott, epekedve figyelte az oszlopokkal tagolt előcsarnokban a csengetésre váró szerencséseket. Azok nézegették az ismert hazai és külföldi filmszínészek fényképeit (pl. Michele Morgan fekete macskás fotóját), Zsuzsa néni kosarából fruttit vásároltak, karamellát, bocskorszíjat, papírstanicliba kimért napraforgó- vagy tökmagot. A magok héját fehér porcelán köpőcsészékbe dobták, köpték. Bambit, málnát, jaffát ittak, selyemcukrot, erős vagy savanyú cukorkákat szopogattak – előadás közben aztán csörögtek a cukorzacskókkal –, vettek különféle csokoládékat (Boci, Kismackó, Korfu, Bandi szelet, Gránit kocka) Kissné Erzsike néni pavilonjában. Volt még idő, üldögélhettek a világoskék padokon – amelyek olykor „pótszékül” is szolgáltak –, a kisebbek az oszlopok körül kergetőzhettek. Az idősebbek a mozi előtti padokon elszívhatták a cigarettát. Odébb, a sötét mellékutcában – mint majd a nézőtér hátsó soraiban is – párok ölelkezhettek, csókolózhattak. A vasrácsos ablakon túl szorgoskodó péknek, Matyi bácsinak biccentve kimehettek dolgukat végezni a moziudvar végében lévő vécékbe. A mozi udvarának más „rendeltetése” is volt: hőségek idején az odanyíló mindkét kijárat nyitva állt, lehetőség volt a sötétítő vörös függönyt óvatosan félrehajtva bekukucskálni, a nézőtéren kiszemelni egy üres helyet, s amikor a „tettestárs” jelezte, hogy a jegyszedő kiment a teremből, beosonni, nyikorgás nélkül lehajtani a széket és leülni. Sok fortélya alakult ki a csalárdságnak: besétálás a kétrészes filmek szünetében, a kezelt jegy kicsempészése, jegy nélküli behatolás, kihasználva a bejárat előtti tumultust, hátrább ülni magasabb értékű helyekre. néha a jegyszedő, néha az igazgató utasította helyére vagy tessékelte ki a szabálysértőt, volt, hogy a rendőr, vagy a tűzoltó. Nekik párnázott szék dukált a moziban, sikerfilmek vetítésekor ott feszítettek egyenruhájukban.

A harmadik csengetés után bezárultak az ajtók, elsötétült a terem. A nagyfilm előtt egy tízperces blokk: Magyar Filmhíradó, néha egy rajzfilm, előzetes („Jön! Jön!”), ez után rövid szünet, hogy a későn érkezők bejöhessenek. Majd újra sötét lett.

A kívül rekedtek az előcsarnokban belestek az ajtó két szárnya közötti résen, hallgatták a film zenéjét, a szereplők hangját – a feliratos filmeknél mosolyogtak a furcsa beszéd hallatán –, a közönség feszült csendjét, megkönnyebbült morajlását, elégedetlenkedő vagy helyeslő bekiabálásait, nevetését, az olajos padló felerősítette lábdobogását, füttyét, tapsát. Elképzelték, mi történik bent: ahogy a hátsó sorokból galacsinná gyúrt jegyek, csokipapírok, Duna- vagy Tiszakavics szemek röpülnek az előbb – s alább is – ülők fejére, nyakába, s ahogy az áldozatok válaszolnak, ahogy valaki kidurrant egy felfújt zacskót, vagy hangosan böfög, állathangot utánoz, ahogy ezen a többi néző nevet vagy méltatlankodik… A beálló csendből tudják, Magdika néni odavilágított az elemlámpával.

Gyakorta már a szereplők felsorolásánál kezdték összehúzni a függönyt a vászon előtt, felkapcsolták a villanyokat, kinyitották az ajtókat. A kitóduló, szemét dörzsölő néző nem látta meg a fin, fine, the end, konyec, sfirsit stb. feliratot.

Pedig tényleg VÉGE lett!

Elrobogott Újszászról ő is, mint a jaszi. (Vajon utazott-e rajta?) Valami rémlik. Az állomáson mintha találkoztam volna vele, de nem illendő megkérdezni: „Hova, hova, tisztelendő úr?” Nem, főleg egy gyerek részéről.
Felrémlik az akkor magasnak, kövérnek látott fekete reverendás alakja. Ilyennek láttam, amikor hittanra jártunk, elsőt áldoztunk, bérmálkoztunk.
A „hosszú iskolában”, esetleg a plébánián vagy a templomban zajló hittanórákkal egy időben sugározta a tv az izgalmas Vidoque című sorozatot. A filmek nézettségi mutatóját gyakran mi is emeltük. (Legalább elmondhattuk: „Gyónom a mindenható Istennek, Isten helyett néked, atyám, hazudtam szüleimnek.” Leróttuk a penitenciát, elmondtuk az x számú Miatyánkot, Üdvözlégyet stb. Minden esetben feloldozást nyertünk.) Végül is levizsgáztunk a katekizmusból, alkalmasnak nyilváníttattunk az oltáriszentség befogadására.
Felvettük ünneplő ruhánkat, elmentünk a templomba, meggyóntuk bűneinket (akkor még kevés tízparancsolati szabályt szegtem meg), a tiszteletes az oltár felé fordulva megitta borát – nekünk csak az ostya jutott, aztán hazamentünk.
A bérmálást maga a váci püspök hajtotta végre. E megtisztelő alkalomra papunk kreált egy verset, amit versszakonként mondtunk el a püspöknek. A nekem jutott részlet kábé így hangzott: „Ünnepre ébredett a dolgozó falu, a Szentlelket krizmával felkenő püspökünk érkezett.” És mindannyian mondtuk: „Püspök atyánk kérünk, imádkozzál értünk!”
Minden bizonnyal szót fogadott, de mai viszonyainkból úgy tűnik, nem hallgattatott meg a püspöki ima.
„Szocializmus” ide, ateizmus oda, gyerekkoromban megtartották a katolikus szertartásokat, ünnepeket is. Megmosolyogtatóan cudar idők voltak azok a 60-as évek! Sok „felelős” funkcionárius távoli templomokban kereszteltette meg gyermekét. Előfordult, hogy alkalmas öltözék híján kisdobos vagy úttörő egyenruhában mentünk a körmenetre. (A nyakkendőt és csatos nadrágszíjat érthetően levették a szüleink.)
Az uniformisokat azóta levedlettük, és most itt állok pőrén, meztelenül, segítségért esdekelve. „Segíts magadon!” A hang fentről jön. Felnézek. Nem látok senkit. Megértem, nézek tovább. Mint aki a semmibe néz.
Ha jól emlékszem, Károly atyát nem láttam civilben. Miseruhájában díszesen, színesen pompázott. Hétköznapokon reverendát viselt talárral, kopaszodó fejét papi süveg fedte. Valószínűleg ebben adta fel az utolsó keneteket is. Temetésekre ünnepélyes, lila, fekete ruhát öltve ment gyalog a paplakhoz közeli temetőbe. (Muris látványt nyújtott volna biciklin! Persze aki ismeri, tudja, hogy milyen nehezen volt járható kerékpáron a temetőhöz vezető Vörösmarty út. Lejtős és göröngyös. Ott születtem.)
Még a magánéletet jelentő vasárnap délutáni összejöveteleken is (csevegés, szolid kártyázgatás, teasütemény…) reverendában ment el a templommal szemben lakó iparos családhoz.
Középkorról szóló tanulmányokból tudok olyan papokról, akik hétfőtől péntekig raboltak, gyilkoltak, szombaton felvették papi ruhájukat, s vasárnapig hirdették az igét, miséket celebráltak. Hétfőn újra átöltöztek.
Őt csak uniformisiban láttam, hét közben, hét végén, ünnepnapon. Személyiségét, lelkét nem volt módomban megismerni. Csak szóban érintkeztünk, a beszéd pedig – tudjuk – kényes, sok élű szerszám! A gyerek meg, ugyebár, mindent elhisz.

Ha él, áldja, ha meghalt, nyugosztalja istene!

(Ui. Azóta megtudtam, hogy már régen meghalt, úgyhogy nincs már választási lehetősége istenének!)