Tanárok, Tanáraim, kivéve a Tanárnő címzettjét, aki középiskolatársam volt

A fátum

Magyar Katalin

Ami tudok, általa tudom.
A reménytelen és gyámoltalan gyerekszerelem örömét, kínját,
/A felső tagozatban évente többször is rendeztünk „klubdélutánt”. Nem
emlékszem, hogy ekkor milyen alkalomból jöttünk össze. Színes krepp-papír
szalagok a mennyezeten. A falak mellé tolt padok, székek. Málnaszörp. Vajas
és zsíros kenyér. Lágy, vagy enyhén kemény beat zene a szalagos magnóból.
Tánc. Tréfás vetélkedő. Az egyik feladatban a táncoló párok az arcuk közé egy
szaloncukrot szorítottak (persze, emlékszem már, Mikulást vagy karácsonyt
ünnepeltünk!) Azok győztek, akiknek legkésőbb olvadt el a cukor.
A tanárnőnek (róla beszél a szöveg) az osztály legvonzóbb fiúja „jutott”.
Idézőjelet használok, mert a tények ismeretében is meg voltam győződve arról,
hogy ez nem a véletlen műve. Féltékeny voltam. Az sem vigasztalt, hogy –
nyilván a fiú felhevültsége miatt – hamar kiestek.
Gyűlöltem mindkettőjüket és nagyon sajnáltam magamat. Csak néztem őket.
Talán a könnyem is kicsordult.
(Tudom, hülyeség, de ma is így nézem a boldog, fiatal párokat. Csak nem
sírok. Kiszáradtam.)
a versenyek ördöngős izgalmát,
/Szolnokról járt ki Újszászra. Ott lakott albérletben férjével, a szintén tanár
zongoristával. Egy verseny ellőtt megkért, hogy vasárnap még menjek el a
lakásukra, hogy ismételjünk. Nem mertem egyedül menni. A férj nem volt
otthon, ő kérdezgetett, én válaszolgattam, a másik fiú pedig unatkozott. Aztán
a tanárnő kiment a konyhába. Mi szétnéztünk a könyvespolcon. Észrevettük Az
emberi test című könyvet, s óvatosan figyelve, hogy a tanárnő észre ne vegye
ügyködésünket, felnyitottuk a nemi szerveket bemutató fejezetnél. A látványtól
és az izgalomtól, hogy meglep, elvörösödtünk. Megúsztuk. Kiszólt: „Kész az
ebéd!” Rántott húst ettünk krumplipürével és valamilyen savanyúsággal.
Másnap nem nyertem a versenyen.
Nem ő tehetett róla./
a szavak bűvöletét,
/Lehettem tán hatodikos, mikor egy iskolai dolgozatom kapcsán – Csokonai
és Lilla elválásáról írtuk – ezt mondta: „Kitűnő érzéked van a drámai helyzetek
érzékeltetéséhez.”
Évtizedekig lappangott ez az emlék.
Mostanság fogom fel sorsomat meghatározó súlyát./

az abszurd szépséget,
/Tőle hallottam először egy drámáról, amelyben egy angol házaspár
vendégségbe megy, s miután megérkeztek, beszélgetni kezdenek. A férj a
feleség lakóhelye felől érdeklődik stb. – fokozatosan döbbennek rá, hogy
ismerik egymást, sőt házastársak. Összeölelkeznek. Akkor nagyot nevettünk
rajtuk.
Mára lefagyott arcomról a mosoly is./
és azt, hogy az emberré válás nemcsak biológiai folyamat.
/Ezt akkor tanultam meg, amikor az iskolaudvaron véletlenül nekiszaladtam
gömbölyödő hasának. Ő, a sokadik hónapos terhes, nem szólt, nem korholt, nem
szidott. Elmosolyodott./
Ha valaki találkozik vele, mondja meg neki, hogy felnőtten is gyermeki
rajongással szeretem.
Mert amit tudok, általa tudom.

Nagykőrös – Újszász

Az Arany János Múzeumban találhatók képek arról a tanári karról, amelyben
a költő majd’ tíz évig tevékenykedett.
Jókai Mór így írt róluk: „A Fiastyúkban nincs annyi csillag, mint
Nagykőrösön volt”.
Újszászon a mi évfolyamunk volt az utolsó csupán gimnáziumi érettségit
szerző társulat. Lett belőlünk Lengyelországban végzett textilmérnök,
Romániában diplomázott olajmérnök, orvos, vasutas, jogász, óvónő… és
tanárok szép számmal.
Pályáink ilyen alakulásában saját tehetségünkön és/vagy szorgalmunkon
kívül nagy szerepe volt tanárainknak.
Nem voltak ők „csillagok”, ha jól tudom, országos hírűvé csak egyikük
vált: az alacsony, vékony ember, aki nekünk latint tanított. Sajnos nem sokáig!
Egyikük ilyen volt, másikuk olyan. Mindegyik értékes a maga módján, és
szándékában segítő.
Amikor emlékezik az ember, válogat. Válogat értékszempontok vagy
rokonszenv alapján.
Válogat, mert bebeszéli magának, hogy szabad.

Múltfalva

Ezt a címadást nem vezérli sértő szándék. 1983 óta Egerben élek, Újszász 1997 óta város, végül: az írások nagyobb hányada múltidéző.
1996 augusztusa és (amennyiben jól jár az eszem) 2009 valahányadik hónapja között az Újszászi Híradó című, példásan szerkesztett és kivitelezett havilapban jelentek meg írásaim. Számuk 45 körül mozog. Az igazán „termékeny” időszak az 1996 és 2000 közötti. Nem volt előre kitervelt szerkesztő elv a dologban – írtam, ahogy jött, egyszer-kétszer felkérésre. Utólag készítettem belőlük (ezek majd később következnek) „ciklusokat” (mint például Tanárok, Kocsma-univerzum – ennek csupán a magja lesz híradós termék –, Halottaim…). Az ivisz számára – értsd: Barátom számára – jócskán merítettem a múltbeli anyagból. Így, újra átfutva, egyes darabokat el is olvasva látom, hogy az írások színvonala meglehetősen egyenetlen. Ez maradjon is meg! (Csak az első hármat dátumozom, hogy munkát adjak az irodalomtörténészek, filológusok, műítészek hadának.)

Hogyan mulat a nép!

Például a Dalárda FC és a Viktória SC. Mindkettő kitalált újszászi „egyesület”. Alkalmi, miként a csapattagok egy része is az: alkalmi munkás. Esetleg munkanélküli.
Időben érek ki biciklivel az alállomás melletti kispályára – lekaszálták az önkéntesek, de nem rajzolták ki a vonalakat. Még csak egykapuznak. Egyeseknek ez az első bemelegítés. Ismerős arcok és testek. Itt egy kocsmáros, ott egy lakatos, amott egy kőműves… Az egyik kövér, a másik alacsony, a harmadik hórihorgas… „Feketék” és „fehérek” – együtt!… Van, aki józan és sérült, s van spicces, ezek sántikálnak…. Korosabbak és az életnek még csak most indulók.
Kis motorjával megérkezik a bíró. Kezdődhet a mérkőzés. A hajdani nagy futballista végzi el a kezdőrúgást, aztán lebiceg. A játék – néhány kivételtől eltekintve – teljesen olyan, mint Magyarország(on) általában: van kirúgás, van lerúgás, egyik-másik a földre kerül – s van berúgás. És – még ha szelídebben is, mint a parlamentben – szidják a bírót. A bíró nem állíthat ki senkit, mert kevés a játékos, s ami a legfontosabb, itt nincs szándékos szabálytalanság! Ebben tér el leginkább közállapotainktól a Dalárda kontra Viktória meccs.
A közönség – vagyunk vagy ötvenen – ujjong, fütyül, tapsol, bekiabál – jó a kapcsolata a játékosokkal, hisz mindenki mindenkit ismer. Az egyik néző elájul. A hőségtől? Az izgalomtól? Segítők hada veszi körül.
A 6-0-s részeredmény hatására a nyerésre álló Dalárda két tagja leveszi trikóját, átáll az ellenfélhez. Ez nem pálfordulás: a játék szépsége, eredményessége, mindannyiuk és a nézők érdekében teszik.
Végül 3-1-es második félidővel beáll a végeredmény: Dalárda-Viktória 7:3!
A játékvezetés öt csillagot érdemel. Jók: minden résztvevő. Még a rosszak is! Együtt voltak! Együtt voltunk!
Be kéne látni urak, elvtársak: így is lehet csatázni.
Egyelőre!
U.i. A szervező várja új – bátor – ellenfelek jelentkezését.
                                                                                                                     (1996. augusztus)

Előhang

Életem első 25 évében megátalkodott lokálpatrióta voltam. Újszászon jártam végig iskoláimat, egyetemi éveimben Szegeden az Újszászi Szabadság MGTSz SE nevet viseltem az asztalifoci házibajnokságokon, sőt – később – Görögországban fogadást kötöttem arra, hogy Athénban találkozunk újszászi emberrel – nyertem: találkoztunk egykori tanárnőmmel.
Újszász körülbelül a világ közepe – gondolhattam. (Nem gondoltam, ez nem az ész kérdése!)
Akarva-akaratlanul elkerültem szülőfalumból („szülőnagyközség”?) és felnőttem. A mondat második állítmánya azt jelenti, hogy rájöttem: a világ közepe az, ahol az egyes ember éppen van.
Mert tragikusan magányosak vagyunk.
Élményeinkkel, emlékeinkkel.
Mit tehetünk? Megoszthatjuk ezeket másokkal.
Erre teszek kísérletet.
                                                                                                                         (1996. október)

Bilárd mint elégtétel

    Ennek az embernek sokat köszönhetek, akivel Paróczai Zoli kocsmájában, a szombat délelőtti lagymatag forgalomban, az ajtótól a második asztalnál ülve beszélgetünk. Asztalunkról fenyegetően mered ránk a két félig ürített pohár. A helyiség hátsó részéből álmatagon bámul kopott zöld posztójával a biliárdasztal. Rajta a dákók pihennek, benne a színes golyók várnak a 2x20 forint varázsütésére.
Önök már kevésbé hálásak neki: az ő lelkén szárad, hogy írok a Híradóban.
-    Tudod, hogy neked köszönhetem az írásaimat?
Jólesik a bók. Önelégülten mosolyog, és talányosan válaszol.
-    Nincs azokban köszönet.
Nem merek rákérdezni, hogyan érti.
-    Emlékszel?
Bólint.

1996 júliusában zajlott le a Dalárda kontra Viktória mérkőzés, amelyre hosszas fontolgatás, latolgatás után én is kibicikliztem az alállomás melletti kispályára. A meccs utáni kocsmai zűrzavarban említette meg a szervező, a régi ismerős, hogy írjak valamit a látottakról. „Jó, Karcsi, megpróbálom!” – s hazamentem. Másnap vittem a Hogyan mulat a nép! kéziratát újszászi törzshelyemre, hogy véleményezzék, pontosítsák. Ő olvasta el először, semmit sem kifogásolt, csak egy megjegyzést javasolt, amit utóiratként hozzáragasztottam az íráshoz. Eligazítottak, hová menjek, s elvittem a szöveget a könyvtárba.
Ebben a történetben is szembetűnő a véletlenek láncolata: ha akkor úgy döntök, hogy nem megyek ki a meccsre, vagy ha lusta vagyok felpumpálni a kerékpárt, ha útközben betévedek egy közbeeső helyre – mondjuk, ide –, vagy a mérkőzés után nem megyek be amabba, ha a siker mámorában ő nem kér fel… talán azt sem tudnám, hogy létezik az Újszászi Híradó! Egyes lélektani irányzatok szerint nincs véletlen, illetve a szükségszerűség megjelenési formájaként működik. Ha van, ha nincs, ebben a láncolatban az az ember játszotta a kulcsszerepet, akivel most beszélgetek.
„A véletlent a játékban úgy hívják, malac. A győztesről azt mondják azok, aki azt hiszik, hogy jobban tudnak játszani, hogy malaca volt. Itt van például a biliárd!” Mielőtt folytatja, komótosan elballag a pulthoz. Ahogy meghozza az adagot, úgy beszél, mint aki elvesztette a fonalat. Nem szólok közbe, hiábavaló is lenne.
„A huszonvalahány év alatt két munkahelyem volt. Az egyik a Gépjavító, ahol apáddal is dolgoztam. Tudod, hogy épült fel akkor egy vállalat! Az igazgatónál mindegy volt, hogy nem ért semmihez, csak megbízható, jó elvtárs legyen. Akkor a piros könyv, ma meg a pénz dönti el, hogy ki milyen ember. A pénz és az összeköttetés! Magyarország megmaradt feudális, urambátyám, kéz kezet mos országnak! Ezt te jobban tudod. (Tudom. Mit változtat?) aztán a rengeteg vezető és a sok titkárnő. Talán többen dolgoztak – ezt idézőjelben értem – az irodákban, mint az üzemcsarnokban! A jó pénzt, persze, ők vették fel, pedig, hidd el, már kezdő koromban jobban értettem a szakmához, mint sokan a vezetők közül. Azok parancsolgattak, nyüzsögtek, úgy tettek, mintha mindent jobban tudnának, de ha gyakorlati munkára került a sor, nokedlik voltak. Mintha nem technikumokban, főiskolákon, egyetemeken végeztek volna. Én meg csak szakmunkásképzőbe jártam. Ó, de sokat kellett túlóráznom! Nem érte meg! Akkor még zöldfülű voltam, nem tudtam, hogy az én túlmunkám bérének egy része az ő zsebükbe kerül. Néha, amikor munka után leereszkedtek közénk egy sörre, egy biliárdra, akkor sem hazudtolták meg magukat.”
Elgondolkozik. Hagyok neki időt, addig nagyjából leírom.
Nálam alacsonyabb, nem aránytalan, de férfi szépségversenyen a „voltak még” esélyével induló ember. Most színes téglalapokkal mintázott, összhatásában lilához közelítő rövid ujjú inget, kékes árnyalatú rövidnadrágot és határozottan kék papucsot visel fehér zoknival. Zömök, szögletes arcú férfi, álla alatt kezdődő tokával. Fejének legfőbb jellegzetessége az őszülő haj és a sötét szemöldök és hosszú szempillák ellentéte. Köztük néz ki kék szemeivel a világra, rám. Tekintete szúrós és barátságos egyszerre.
Megint távolról indít.
„Apád különb ember volt nálad. Sokáig dolgoztam vele, hidd el, jobban ismertem, mint te! (Elhiszem. Más alkalommal el is mondom neki. „Az apák, te is tudod, többet elárulnak magukból a munkahelyeken, mint gyerekeik előtt. Nyíltabbak, talán őszintébbek is a munkatársakkal. Nálam különb embert meg, ugye, nem nehéz találni!” „Nem úgy gondoltam.”) Nem úgy gondolom, hogy lángész volt. Sokat olvasott, sokat, de nálad biztos kevesebbet tudott elméletben, ám ő szakmunkásnak is elismerten jó volt! Nem tudom, nem is érdekel, hogy milyen tanár vagy, csak az írásaidat szoktam olvasni. Megmondom őszintén, nem mindig tetszenek. Néha többször el kell olvasnom, hogy megértsem, mit is akarsz mondani. Nem mindenki van így vele! Legtöbbjük az első érthetetlen, idegen szónál megakad és továbblapoz az újságban! A másik bajod, hogy mindenkiről csak jót írsz! Nem olyan egyszerű, felhőtlen az élet! Én, látod, kétszer nősültem, mind a kétszer ugyanazt a nőt vettem el, mégse sikerült! Nézz rám, mi vagyok!? Egy 44 éves leszázalékolt munkanélküli. Én, aki nagyon szerettem és tudtam dolgozni. Jó, jó, írtál a munkanélküliekről, de feloldottad a múltba nézéssel, abból a részből nekem úgy tűnt, hogy lenézed a munkásokat! Jobb, biztosabb volt az életünk Kádár idejében, de a fene egye meg, ma is itt élünk, ha életnek lehet ezt nevezni! Kimondom kerek-perec, az életet, az igazságot hiányolom az írásaidból! Miért félsz a valóságtól? Apád ki merte mondani az igazat, a szakszervezeti és a pártgyűléseken mindig védte az egyszerű dolgozók érdekeit, megmondta, ami nem tetszett neki, még a vezetők szemébe is. Az elvtársak nem mertek ellene szólni, de tettek azért, hogy ne vigye magasabbra. Így értettem, hogy különb volt nálad. Egyébként szeretett téged, büszke volt rád. Rendes ember volt. Szeretett viccelődni, ugratni másokat. Egy baja volt, ha az baj, hogy sokat ivott. Attól függetlenül tisztelték a munkatársai, én is, szívesen ultiznék, biliárdoznék vele.”
Alapjában véve türelmes ember vagyok, de ez már nekem is sok.
-    Harmadszor szólsz a biliárdról!
Kesernyésen felnevet.
„Jó, jó, mindjárt rátérek arra is. Sietsz valahova? Kérek még egy sört.
Említettem, hogy néha munka után négyen-öten elmentünk kocsmába. Fiatal voltam, nőtlen, megengedhettem magamnak ennyit. Hiába értettem én többet a szakmához – annyit mondom, hogy a végén nagyképűnek tartasz –, kevesebbet kerestem, mint a művezetők, brigádvezetők. Ez nem is zavart, inkább az, hogy ezek a kisfőnökök másütt is éreztetni akarták hatalmukat, nemlétező szaktudásukat. Mikor a négy-öt korsó vagy üveg sör után biliárdozni kezdtünk, méricskéltek a dákóval, számítgatták a szögeket, a lökés erejét, a golyók várható pályájának ívét. Okoskodtak. Karcsikám, én nem voltam ilyen szókimondó, mint apád, a vezetőkkel szemben csak az a kis sikerélményem lehetett, hogy győzzek a biliárdban. Tudom, nevetséges, kisszerű dolog, de legalább itt bizonyíthattam, hogy érek annyit, mint ők! Amerikai biliárdot játszottunk és az párosban jó. Partneremmel beleadtunk apait-anyait, meg az ital is dolgozott bennünk. Győztünk. Malacotok volt! Második győzelmünk után is ezt mondták. Lehet, hogy igazuk volt, de győztünk.”

Játszani hívják. Biliárdozni.
Elnézést kér tőlem s partnert keres.
Kettő egyre kikapnak.
„Jobb volt az ellenfél” – mondja, és vállat von.

xxx

Ha élő személyről írok, erkölcsi kötelességemnek tartom megmutatni vagy elküldeni neki a kész szöveget. Ez alól csak akkor mentem fel magam, ha az illető személy foglalkozásánál, hivatásánál fogva nap mint nap vállalja a nyilvános megmérettetést (pl. tanár), vagy ha nem tudom, hol keressem. Mindeddig egyikük sem kérte, hogy ne közöltessem az írást, illetve nem perelt be személyiségi jogainak megsértése miatt. Ezen írás „főszereplője”, a beszélgetőpartnerem se. Azt kérdezte: „Nem félsz attól, hogy, ha kiadják, csökken a népszerűséged? Kemény dolgokat írtál magad ellen!” „Te mondtad ezeket?” „Én!” „Vállalod?” „Vállalom.” „No, látod, én is a szöveget.”
                                                                                                                   (1998. szeptember)