Nyílt levél egy emberhez, akire sok felől lehet nézni, de föntről nem

                                                                                                 Kalóz István

Pista bácsi, talán a ’80-as évek végén, a magyar-japán rokonságkeresés, „barátság” idején, hazánkban járt egy japán delegáció. A küldöttség egyik tagjától megkérdezte a rádió riportere, hogyan látja a két népet. „Mindkettő tehetséges, szorgalmas nép – hangzott a válasz –, de van egy nagy különbség köztük: ha Japánban feltalál valaki egy jelentős dolgot, az egész ország szurkol neki, hogy sikerüljön keresztülvinnie, Magyarországon viszont azért, hogy ne!” Eszembe jut Kölcsey: „Hányszor támadt tenfiad szép hazám kebledre…” Vörösmarty: „testvérgyűlölési átok”. Nem valami hízelgőek, tán nem is mindenben helytállóak a nemzeti jellemre vonatkozó megállapítások. Akár így, akár úgy, van bennük valami! Hogy kerülsz te ebbe a fejtegetésbe? Megmondom.

Emlékszem, hányan súgtak össze – természetesen a hátad mögött – ócsárolva, lefitymálva, kigúnyolva, megbotránkozva életviteleden. Ismétlem, a hátad mögött! Humorodat: tréfáidat, élceidet s – valljuk be – csipkelődéseidet cinizmusnak, fennhéjázásnak, dölyfnek, durvaságnak, sértegetésnek érezték és értelmezték azok, akik nem látták meg mögöttük az esendő, szenvedő embert. Különcnek tartottak, és az ilyen különcöt mindig kölöncnek érzi, ellenségnek látja, lenézi, kivetni igyekszik a beszabályozott, „rendes”, az önállóságtól megriadó, kerti törpés, falvédős, vasárnapi csirkepörköltes (s utána jóízűen böfögős) tömeg. Ezt te is tudtad. Így is viselkedtél: fütyültél rájuk. Tényleg, szeretsz még fütyörészni? Vagy nem is szerettél, csak én vélem egyéniségedhez illőnek?

Pista bácsi, te nem Újszászból eredsz, mégis univerzumoddá vált ez a falu. (Bocsánat, hogy lefaluzom!) Mint egy „modernizált kentaur” jártad utcáit kerékpárodon. Egykori kollégádat egy szürke autó, téged egy „felmálházott” bicikli tett mitikus alakká. Hajdani matematikus ismerősöm szerint a véges szakaszban több pont van, mint a végtelen számegyenesen. Igen képszerű igazság ez. Van egy francia regény, amely egy falusi postásról s általa az egész faluról szól. A szerző a Vén Franciaország címet adta, magyarul már Vén Európa címen jelent meg! Te is mindenütt ott voltál, ahol kellett, esetleg ott is, ahol nem, szinte mindenkit ismertél általános, majd középiskolai tanárként, és persze – a szó nemes értelmében – falusiként.

Visszatérve az induló gondolatmenetre, Pista bácsi, néha én is megorroltam rád az emberen átlátó, már-már pimasz őszinteséged miatt. Valami filozófiai könyvet olvastam az alsó lépcsőfokon ülve, amikor megjelentél. Kérdezted s én megmondtam, mi ez a könyv. „Érted is?”  – néztél rám. „Igen” – feleltem s nem mertem a szemedbe nézni. Tudom, tudtad, hogy hazudok. Elvörösödésemből bizonyosodtál meg erről, én – hisz a leleplezett ember önvédelmi reflexe, hogy végül is a másikra néz – gúnyos tekintetedből. Fájó, de neked elmondhatom: ma is rajtakapom magam ilyen öncsalásokon, önámításokon. (Jó emberismerő vagy, tudod, hogy az öröklött, vagy gyermekkorban bevésődött gondolkodás- és viselkedésmintákon iszonyúan nehéz változtatni.) Szóval itt állok előtted pironkodva és sértődötten. Megkegyelmezel: „Mariska itthon van?” – kérded. (Anyámat mindig így szólítottad: „Mariska, kérem!”, vagy „Mariska!”.) Nem volt otthon, ezért elköszöntél s felültél a kerékpárra. A sarokról nézek utánad. Te a biciklin. A kormányon egy kopott aktatáska. Nézek utánad. Mit nézek?! Bámulok!

Ahogy átolvasom, meglehetősen fellengzősnek, tudálékosnak tűnik a levelem. Pedig nem kenyerem a „pszichologizálás”, sem a filozófia. Pista bácsi, Tanár úr, lehúzom hát a földre, le a téli „hosszú iskola” egyik, olajozott padlós, szenes kályhával fűtött termébe. Te – háttal az osztálynak – mutatóujjaddal betűket rajzolsz a párás ablaküvegre: p i… Mire az n betűhöz érsz, a lányok piros arccal lesütik szemüket, a fiúk ágaskodva, nyakukat nyújtogatták az ablak felé. (Csend van. Csak a lángok lobogása, a szén ropogása hallik.) Gyors mozdulattal befejezed: ce. Moraj. Nevetés. (Unokabátyám, akitől hallottam ezt a történetet, megjegyezte: „Fajin volt!”)

Igen, fajin volt!

Fáj a szemem, Pista bácsi, abbahagyom. Őrizd meg tartalmát és még sokáig ne csukd be azt a „kopott aktatáskát”.

A cingár nyelvész diszkrét bája

                                                                                                  Dr. Mizser Lajos

Van egy tanítványom, akit Mizser Lajosnak hívnak. Van egy volt tanárom. Őt is Mizser Lajosnak hívják. A tanítványom Mezőkövesden született, volt tanáromat is szoros kapcsok fűzik e településhez, tán még arra is képes volt, hogy ott szülessék. (Akkor nem említette ezt, később tudtam meg, hogy nem.)  Ezzel tudtommal befellegzett a közük lévő hasonlatosságnak. (Azt már csak félve említem, hogy tanítványom édesapja is Mizser Lajos, nehogy megvalósuljon A kopasz énekesnő című darab képtelen „családfája”, amelyben a férjet, a feleséget, a gyerekeket, a fel- és lemenő rokonságot, sőt még az ismerősöket is Bobby Watsonnak hívják.)

Én magyart tanítok a nevezett diáknak, a nevezett tanár latint tanított nekünk. Jelenleg, sokéves, de újra megerősített értesülésem szerint a nyíregyházi főiskolán tanít magyar nyelvészetet. Érdekes, fölöttébb érdekes!

Adott tehát két azonos nevű, életkorában, státuszában különböző ember, akit egy harmadik kapcsol össze. (Így lesz a háromból négy, amit figyelmükbe ajánlok közgazdászainknak, demográfusainknak.)

De félre a tréfát! Térjünk vidámabb dolgokra! Eltöprengek néha azon, hogy hármunk közül ki a „különb”. Tanítványomat nem érdekli sem az irodalom, sem a nyelv (hiába, hogy lényem lebilincselő, lenyűgöző, rajta nem üt rést szerénységem kisugárzó ereje), így tehát mindkettőnk ki van lőve. Maradtunk ketten, dr. Mizser és én. A „sorozat” előhangjában és ezen szövegben is leírtam, nálunk latint tanított. Mégsem egy latin bölcsességet tettem meg címnek. Ne találgassanak, azért nem így jártam el, mert nem emlékszem semmi ideillőre, a könyvtárban meg pofátlanságnak tartottam megkeresni egy alkalmasat, és azzal villogni. Mi következik ebből? Hogy rossz tanár lett volna? Nem. Ellenkezőleg! Inkább, hogy én voltam- vagyok „gyengébb”. Megszületett végre a sorrend!

Mivel mogorva külsőt viselt, alacsony, már-már csenevész testalkatot, meggörnyedt hátat, meglehetősen nagy orrot, nikotinbarna fogakat hordott, ki kell ábrándítanom a felületesen ítélkezőket: ő, nevezett dr. Mizser Lajos a világ (az én világom) egyik legszellemesebb figurája. Ezt ne úgy értsék, hogy sikert, népszerűséget hajhászva fűt-fát összehordott, bohóckodott! Nem, az ő humora nem olcsó, hebehurgya ripacskodásból állt össze, hanem a szó szoros értelmében intellektuális humor volt. Nevettetett és nevetett. Önmagát sem kímélte ilyenkor. Minderről meggyőződhet, aki elolvassa sziporkázó, nyelvészeti tárgyú cikkeit.

Tanítványom egyik osztálytársa füzetében gyűjti hülyeségeimet, persze úgy, hogy ne vegyem észre. (Én észrevettem.) én egy zsebkönyvben gyűjtöm diákjaim „hülyeségeit”.

Lajos – merthogy tegeződünk –, fogadj el tőlem néhány szép példányt ezekből. Használhatod koszorúnak európai magyar fejeden, ha szomorú vagy, beleolvashatsz, ennyi szellemesség olvastán biztos felvidulsz. (Igaz, a fordítottja is előfordulhat: a sok ostobaság láttán megszűnik jókedved. Ezt a rizikót vállalni kell!)

A „szemelvények” többnyire az „irodalomból” valók. Nem fűzök hozzájuk kommentárt – magukért beszélnek.

„A költő meg nem történt, de megtörténhetett volna verseket ír.” „A dráma akkor kezdődött, amikor a kórusból kivált egy ember és párbeszédbe kezdett.” „A Piroska és a farkas tanmese, arra tanítja a gyerekeket, hogy ne bízzanak az idegenekben és a farkasokban.” „Balassi Bálint elkeseredésében hősi halált halt Esztergomnál.” „Petőfi édesanyja háztarásbeli volt házassága előtt.” „Madách nem vett részt a ’48-’49-es eseményekben betegsége miatt, de ezidőben a családdal, rokonsággal történtek szörnyűségek, amik kárpótolták.” „Adynál a szerelmi aktus, furcsa módon, erőszakkal, keménységgel, durvasággal párosul.” „Kosztolányi jól bemutatja egy ember saját magából való kivetkőzését, úgy, hogy maga sem tud róla.” „József Attila első szerelme Pőcze Borbála volt, akihez nem írt verseket és beteljesedetlen szerelem volt.”És két „történelmi szörnyszülött”: „A mezőgazdaságban demográfia következett be. A kétnyomásról áttértek a háromnyomásra.” „Az I. világháború 1914. július 28-án tört ki, Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának egy hónapi évfordulójára.”

Hát ennyi kóstolónak.

Fogyaszd egészséggel.

Egyet azért meg kell jegyezni a fiatalok védelmében: az emberi butaság nem életkorhoz kötött!