|
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 36. (Tavasz) |
|
II/3.
„Valamikor a Monarchia orrfacsaró békeidejében történt, hogy egy prágai szakfolyóirat, az Állatok Világa óriási vihart kavaró írást közölt a prehisztorikus vakondon élősködő vak bolháról. Sokan koholmánynak minősítették a szenzációs felfedezést. Nem úgy egy magát érthető okokból megnevezni nem kívánó őslénytankutató tudós, aki a humbi belpolitika aggasztó megváltozása hallatán elhatározta, nem hallgat tovább, a nagyvilág nyilvánossága elé tárja eredményeit, amíg nem késő.
Cikkének lényege, hogy ez az állat valóban létezett! Olyan anyagot választott ki magából, amelynek radioaktivitása többszöröse annak, amilyet az urán- és rádiumbányákban nyerhetünk. A cikkben a szerző meggyőzően, földtörténeti bizonyítékokat felvonultatva írja le annak igazolását, hogy ez az akkumuláció szükségszerűen ment végbe ott, ahol végbement, a humbik által lakott föld méhében. Leírta, némi malíciával, hogy a nagyhatalmak sejtik ezt a területet, a világegyetemben is példátlan faunájának és flórájának felmérése alapján, ám nem mernek nyílt fegyveres konfliktusba bocsátkozni, inkább eltitkolják ennek a kis országnak még a létezését is. A fővarázsló lépése azért veszélyes, mert erről az emberiség felvirágoztatására, vagy elpusztítására alkalmas anyagról – hogy melyik a valószínűbb, az nem kétséges – csak Kondúr és a herceg tudnak biztosat. Nem kell sok fantázia, hogy megértsük, miért a száműzés, miért a fejvadászok szerződtetése.”
Erre a hírre aztán már a Sándor-palotában is felfigyeltek. Diplomáciai jegyzékváltások sorozata indult meg. A tagadó válaszok meggyőzték a miniszterelnököt és a külügyminisztert arról, hogy valami szennyes játék folyik a kulisszák mögött.
Gömbös Gyula gondterhelten ült bársonyszékében.
Kánya Kálmán is.
Gömbös Gyula nem tudott Bizi néniről. Lehet, hogy Kosztolányiról, Karinthyról sem.
Kánya Kálmán sem talán.
Kánya a Gömbössel folytatott szigorúan bizalmas konzultáció után rendelkezett: Borneó és Celebesz mellé vegyék fel Humbiát is, nem számít az aritmia!
Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia vezető emberei idegesen néztek egymásra, aztán acsarkodva a magyar határ felé.
A „Párisból jött hírt” a sajtó világgá kürtölte, s erre már a nagypolitika is felkapta és megcsóválta a fejét. Követségek távmondataival lett tele föld és égbolt. A nagyhatalmak gyanakvóan, sandán szemeztek egymással. A hazug-fehér asztalok mellett lezajló tapogatózásokkal egy időben repülőgépek indultak Afrika belsejébe.
Keresték a humbikat. De főleg a „bolha-fegyvert”!
A legújabb – egyben utolsó – tudósítói jelentés szinte sokkolta nemcsak a nagy, hanem az utódállamokat is.
„Titkos rezidenciájából ismeretlen helyre távozott a humbi emigráció! Meg nem erősített hírek szerint legvalószínűbb célja Magyarország.”
A kisantant országai megerősítették védelmi vonalaikat, Kisasszonyfalvy Bódog pedig belátta tévedését, persze csak magának, tanúk nélkül.
|
|
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 35. (Tavasz) |
|
II/2.
Térjünk vissza a vásárcsarnok másnap is élettől lüktető, zsibongó, pezsgő, a kofák kacajától vartyogó tavaszába! „Micsoda hatalmas, isteni színház, együtt az ételek és a virágok, minden, ami jó, szép a szájnak, a szemnek…” – skandálja magában a tavaszi kabát gallérját felhajtó, a kalapját mélyen, egészen a szeméig toló Karinthy Frigyes. „Költő a javából, ez a Desiré!” Nekilendülő agyát fülei akasztják meg: Bizi néni hangját közvetítik neki, aki elhozta a megígért újságcikket, és most – mint egy demagóg szónok a manipulációra mindig vevő tömegnek – egy káposztás hordón állva olvassa a háziasszonyok, cselédlányok, tolvajok, titkosrendőrök és céltalan bámészkodók gyülekezetének.
„A fekete rózsák háborúja, avagy a humbi-válság jelenlegi állása
Párisi tudósítónktól
A kis közép-afrikai országot, Humbiát immár egy évtizede belpolitikai válság gyötri! Az addig hagyományosan jó viszonyban álló két uralkodócsalád négyéves rotációját megsértve az akkori fővarázsló kijelentette, hogy ha törik, ha szakad, ő bizony nem adja át a hatalmat! /Aki egy kicsit is járatos a humbi államgépezet működésének rejtelmeiben, az tudja, milyen horderejű volt ez a döntés!/ Azóta Kondúr fővarázsló uralkodik, a trónörökös pedig kénytelen négyévenként emigrációba vonulni. Amikor a látszatválasztás hercehurcája véget ér, hazajöhet, s amíg Kondúr a ciklus szerinti uralkodását tölti, a herceg és hívei szabadon mozoghatnak, és nyugodtan szervezkedhetnek, a kutya sem foglalkozik velük! /Annál is inkább, mert Humbiában nincsenek kutyák!/
A fővarázsló a múlt kedden bejelentette, hogy politikai ellenfeleit többé nem ereszti be az országba. Döntését az újságírók előtt a jelenlegi gyakorlat költségességével indokolta, de itt, Párisban, mértékadó körök tudni vélik, hogy ennél többről lehet szó, mert a fővarázsló a döntéssel egyidejűleg ostromállapotot hirdetett, a herceg fejére pedig még az európai mérce szerint is magas összegű vérdíjat tűzött ki.”
A hallgatóságot az ügy kábé annyira érdekelte, mint a humbi átlagemberek többségét, de Bizi néni olyan hévvel ecsetelte szegény humbi emigránsok helyzetét és átkozta a fővarázslót embertelensége miatt, hogy a kofákat és a cselédlányokat teljesen, a háziasszonyokat és a tolvajokat részben a száműzöttek oldalára állította. A háziasszonyok és a tolvajok másik része, valamint a kupecek, árusok és a bámészkodók vagy közönnyel viseltettek, vagy nyíltan a humbik ellen foglaltak állást. Vagy mint ez a titkosrendőr itt, a primőr saláták mögött, nem nyilvánítottak véleményt.
Lassan, de céltudatosan vajúdtak a humbik.
Karinthy egy másik rendőrt figyelt. Senki sem hederített rá. „Megszokták már az emberek! Nem a nyílt fenyegetéstől kell félni!” Látta, ahogy a rendőr bekanyarodik a kapitányság utcájába. A szolgálattevőnek igazolta magát, s máris ott állt Báthori Bendegúz irodájában.
- Megbízható a forrás?
- Özvegy Kuun Ágostné, született Csizmadiafi Erzsébet.
- Ááá! Bizi mama! Akkor biztos az információ! Ő vajon honnan merített?
- Az újságból. Az újságokból.
Báthori Bendegúz Magyar Királyi Rendőrtanácsosról mindenki tudta, hogy soha életében trágár kifejezés el nem hagyta az ajkát, most mégis erre vetemedett.
- A fene essen bele mindahány külügyminisztériumba, ami csak létezik!
Egy intéssel elküldte a rendőrt, majd utasította a titkárt, hogy szerezzen egy földgömböt.
- Hozzon már egy nagyítót! Biztos, hogy friss ez a glóbusz?
Nagyítóval végigböngészte a két féltekét Grönlandtól a Tűzföldig, ill. a Ferencz József-földtől Fokföldig, de sehol sem találta a humbik földjét, de emiatt már ne az ő feje fájjon.
- Emiatt már ne a te fejed fájjon! – mondta Bartha Botond. – Arra van a külügy feje! Gratulálok, Bende öcsém! Azt a vénasszonyt figyeltesd, hátha megtudunk valami érdekeset! Én meg eztán elolvasom az újságokban a külpolitikai rovatot is! Nagyon fúrja az oldalamat a kíváncsiság!
Az újságok, főként a bulvárlapok mindent megtettek /jobbára Karinthy és Kosztolányi jóvoltából/, hogy a méltóságos úr oldala ne regenerálódjon. A névtelenül vagy álnéven jegyzett cikkeket átvették más lapok is. Kommentáltak, találgattak. Neves szakemberek késhegyre menő polémiákat folytattak a hasábokon. Különösen nagy jelentősége volt a „párisi tudósító” következő jelentésének, amely az ügy világpolitikai összefüggéseire világít rá. Egy viszonylag terjedelmes részlet, amit Bizi néni magyarázatok nélkül olvasott fel. |
|
|
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 34. (Tavasz) |
|
II/1.
Tél végeztével Bizi néni megkezdi az árusítást a csarnokban is. Kárál, pöröl. Özvegy Kuun Ágostné a 20-as, 30-as ismert és befolyásos személyisége volt. Kocsmáros és kofa. Egykor kéjnő. (Láttuk már, hogy Gizike környezetébe leginkább művészek és utcalányok tartoztak. Török Sophie, Erdős Renée, vagy akár Kosáryné Réz Lola árnyékában mit kezdhetne pennájával a szépreményű honleány? Ha volt is példa rá, hogy valakiben a kettő szépen megfért, mint Lónyay Erzsébetben, kinek „Erkölcse, mint a madaraké”, igaz a megállapítás, hogy a kuplerájokban több nő van, mint az irodalmi szalonokban!) Özv. Kuun Ágostné – szül. Csizmadiafi Erzsébet, később Pisze Erzsók, Vigasz Zsóka, Hajtós Örzse, aztán már csak Bizi, jelenleg Bizi, ill. Bizi néni – sem főleg tollat markolt nem rövid életének első 40-45 évében! Pálya-, stílszerűen vesszőfutását Gizikével kezdte, vonzódásuk egymáshoz mind a mai napig megmaradt. Éppen a klimax nedvapasztó hervadása idején hullott Bizi néni ölébe a szerencse: Kuun Ágost! Rosszakarói felszínesen, a látszat alapján ítélkezve érdekházasságról susogtak, ugyanis Kuun úr, a 75 éves agglegény mindössze 17 perccel élte túl a boldogító igen kimondását. (A lagzi reményében ottmaradt eskető pap díjazásába beleszámolták az utolsó kenetet is.) Gizike oda is szólt a násznépnek /a siratóasszonyoknak/: „Mit irigykednek? Nem láttak még igazi szerelmet?” Ő ismerte Bizit, látta Kuun 75 éves rajongását. Hitt és hisz a csodákban, mert megtanulta, hogy nincsenek csodák. A változás kora ellenére Gizike maradt, aki volt. A Bizitől kapott pénz hamar elfogyott, a közös üzletből se lett semmi. Útjaik szétváltak. Bizi az örökségből megvette ezt a kiskocsmát, standot szerzett a Batthiány téri csarnokban. Kocsmáros lett és kofa. Befolyásos ember. Akire hallgatnak. A tél végeztével megkezdi az árusítást a csarnokban is. Kárál, pöröl.
- Ne izéljen már! Ez még egy humbinak is megéri!
- Vigye, kedveském, ilyet a humbiknál se kap!
- Majd nem lesz ilyen finnyás a nagysága, ha megtudja, hogy a humbi király is ilyet eszik, ha nem is teljesen!
A vásárlók eleinte nem figyelnek fel, aztán a sokadik említésre rákérdeznek a „humbikákra”.
- Humbik! – igazítja ki Bizi néni. – Nem tudja? Hihetetlen! Már az újság is írt róluk! Holnap elhozom, ha el nem felejtem. Csuda dolgok vannak most ott! Vérfagylalóak!
Míg a közelben álldogáló Karinthy cinkos biztatással kacsint Bizi néni felé, a főváros egy másik szegletében Báthori Bendegúz m. kir. rendőrtanácsos idegesen rágná a bajszát, ha lenne neki, de nincsen. Ettől még idegesebb. Felajzott lelkiállapotának okozója az asztalán heverő sürgöny. A külügyminisztériumból /lásd dr. Hajnaly Huba/ küldték.
„A HUMBIK HAMAROSAN HZÁNKBA HATOLNAK” Alatta kézírással: „Vizsgálják ki, mi ez a marhaság! Az eredményről beszámolót kérek! B.B. főtanácsos”
„Hű… – gondolja Báthori Bendegúz, majd azt, hogy – …ha !” Ez utóbbi szálon indul el. „Ha ez igaz, akkor…” Idáig jut az okfejtésben. Kezébe fogja a papírt, sorra veszi a szavakat. A névelő után adódik az első probléma: „Kik azok a humbik?” /Miért éppen ő tudná? Hiszen most még Gebe sem tudja, aki meghatódottan simogatja a nevető szemű békát, hiszen most még Béla sem tudja, aki csüggedten feni borotváját, mert mit ér a bajusz, ha Hilda nincsen, hiszen most még Gizike sem tudja, aki a konyhában tüsténkedik, készíti az ünnepi lakomát, persze Lakoma nélkül, mert ő szentté avanzsált, noha egy árva tojással sem emelte a habart levesből és tarhonyás disznópörköltből álló ebéd ünnepélyességét, hiszen most még Sanyi sem tudja, aki félórája járkál fel-alá egy ékszerüzlet kirakata előtt, néha átbámészkodva az átellenben lévő könyvesboltra, hiszen most még a hozzávetőleg mindent tudó Főnök sem tudja, akinek a felesége éppen fűt és fát megígér, csak hogy Alfréd – kevesen ismerik a Főnök polgári nevét – ne hagyja el őt és két gyereküket, főleg ne egy ilyen lotyó miatt, hiszen most még Hetedik sem tudja, aki izgatottan rohan a napáztatta városban egy csinos, de csélcsap balerina lakásához, sőt, ő még azt sem tudja, hogy a férjet otthon találja majd. Csak Kosztolányi és Karinthy tudja. Miért éppen Báthori Bendegúz tudná?/
„Hamarosan’” Holnap? Tegnap? Ma? Délelőtt? Az éj leple alatt?
„Hazánkba!” „Drága magyar hazám!” –Báthori előtt felrémlik a Dunától a Tiszáig nyúló róna képe, a Bükk, a Mátra, a Bakony, a Somogyi- és a Zalai-dombság. Északabbra és délkeletebbre nem engedi a fantáziáját, mert bár most az álmodozásra alkalmas kormány van hatalmon, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. „Kicsi vagyok én ehhez! Nézzük a telegráfot!”
„Hatolnak!” Illegálisan? Erőszakkal? Vagy csak jönnek? Honnan? Hová? Hányan? Egy halom h!
Szégyelli, hogy nem tud a humbikról, sőt azt sem tudja, kellene-e tudnia róluk. Nem elég baja van a bajusszal? Döntött. Papírt fűz az írógépbe.
„A HUMBIKKAL MINDEN RENDBEN. A DOLGOK A TERVEZETTNEK MEGFELELŐEN ALAKUNAK. VÁROM UTASÍTÁSAIT. Báthori Bendegúz Magyar Királyi Rendőrtanácsos”
A rendőrtanácsos irigylésének tárgya, Bartha Botond m. kir. rendőrfőtanácsos daliás bajsza meg se rezdül, amikor ura, gondozója és parancsolója az átiratot olvassa. Bartha Botond számára az egyetlen értelmesnek tartott és élvezettel végzett cselekvés bajszának karbantartása: még egyszer átfutott a szövegen, megoldotta bajuszkötőjét, kis tükröt, ollót vett elő. „In-téz-ked-jen felkiáltójel” – diktálta unottan a titkárnak. A titkár letisztázta, legépelte, iktatta, megcímezte, a szolgával elküldte, aztán aludt tovább. Báthori Bendegúz intézkedik. Gépel. Csak pötyögtet, de azt szívvel-lélekkel teszi. Tudja, hogy a dolgok nélküle is elrendeződnének, ezért mindent megtesz „létfontosságának” igazolására. „Kies hazánk, hál’ istennek, papír-ország volt és lesz!” – szokta mondani bizalmasai körében. „ A HUMBI-ÜGYBEN FOLYAMATOS TÁJÉKOZTATÁST KÉREK! Báthori Bendegúz Magyar Királyi Rendőrtanácsos” Beosztottja, Balog Béla mindent ért. „MÉTÓSÁGOS URAM A HUMBIKKAL MNDEN RENDBEN. A DOLGOK A TERVEZETTNEK MEGFELELŐEN ALAKULNAK. VÁROM UTASÍTÁSAIT. BIZONYÁRA MÉLTÓZTATOTT ÉSZREVENNI A SOK HÁ BETŰT! Alázatos szolgája: B.B,” Szokatlanul meleg hangú a válasz. „KEDVES FIAM! MÉG CSAK TEKINTETES VASGYOK! AZ ANGYAL SZÓLJON MAGÁBÓL! SOKRA VIHETI MÉG! HOGY IS HÍVJÁK MAGÁT? Báthori Bendegúz Magyar Királyi Rendőrtanácsos” „BALOG BÉLÁNAK, KEGYELMES URAM! Alázatos szolgája: B.B.”
Báthori elégedetten és megnyugodva pödörgeti nem létező bajuszát, hiszen a rendszer most is olajozottan működik. Hogy a hiba legkisebbik lehetőségét is elkerülje, a sürgönyt átküldi az Irodalmi Osztályra. „GYANÚSAN SOK A HÁ! EZ A TI ASZTALOTOK! Üdv, Bende!”
Kisasszonyfalvy Bódog alaposan áttanulmányozta a szöveget. Neki is feltűnt a h betűk gyakorisága. „Ki jelenleg a leggyakrabban alliteráló költőnk?” Felhívta Babitsot, aki élesen elhatárolta magát ettől az etikátlan, hagymázas, hermeneutikailag hitvány háborodottságtól. A falra nézett. Karinthy? Kisasszonyfalvy nem hitte, hogy a múltkori eset után, a gyanú árnyékában meg merne kockáztatni ilyet. Az egykori bűntárs, Kosztolányi? „Ő egy ideje a halállal van elfoglalva. Halál! H! Haha! Ugyan már, ő egészen kicsi korától a halált emlegeti!” Percekig nézett maga elé, orrát vájta, kis galacsint gyúrt, eldobta. Összegyűrte, aztán ijedten körülpillantva kisimogatta a papírt, és berakta az íróasztala fiókjába.
Egy népmesében Mátyás, az igazságos monarcha azt parancsolta az okos leánynak, hogy menjen is a királyi udvarba meg ne is, vigyen is neki ajándékot meg ne is. A létezésnek ilyen bizonyosságával kerültek be a bürokrácia mechanizmusába a humbik. Hitték is őket meg nem is, azaz léteztek is meg nem is. Éppen úgy, ahogy Kosztolányiék akarták!
|
|
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 33. (Tavasz) |
|
I/7./3.
Majsztró azt tette, amit ígért, felébresztette a két másikat.
- Hé, ébresztő! Vendlgök jöttek.
- Tu… tu… tu…
- És ő ki, aki este sem kimondani, ami a lelkét nyomta? Dadogós, a próféta. Anyja, apja is próféta volt. Felváltva hirdették az igét /pl. elpusztul/, a névelőt /pl. a/, a főnevet /pl. Föld/, a határozószót /pl. akkoron/, később felosztották egymás között a főváros próféciák be- esetleg elfogadására leginkább alkalmas körzeteit. A gyereket hl az egyikük, hol a másikuk vitte magával, de a próbák során otthon is sok ragadt rá a mesterségből. Apja akkor veszítette el népszerűségét, amikor 1889-re megjövendölte az Ítélkező eljövetelét, és kifordult szemekkel /koreográfus dr. Bajzáth Csörsz Kolos szemorvos/ a harminchármas számot ismételgette. Már a jelenlevőknek gyanús volt a feltűnő egyezés Jézus Krisztus életének fordulópontjával, 1922-ben aztán végképp elfordultak tőle. /Egyébként is hogy lehet hinni olyannak, aki halálgyárakról, embermilliók elgázosításáról, nagy égi tűzgombáról, meg efféle emberhez méltatlan dolgokról handabandázik?/ Azok, akik még emlékeztek rá, 1933-ban felkapták a fejüket, de akkor már késő volt.
Dadogós kezdetben próbálta a prófétálást. A hallgatóság úgy vélte, hogy mire elmondja a világ végéről szóló penzumot, akkora az bekövetkezik. Otthagyták. Néhány kókadt veréb, félszemű macska, egy girhes kutya üldögélt körülötte, de ez sem lendített karrierjén. „Ilyesmit már csinált valaki Assisi környékén – méltatlankodott a klérus –, találjon ki valami újat!” Így lett Dadogós szendvicsember, díszlettologató, hordár, szerelmes és ennek a szerelemnek köszönhetően zacskóragasztó Vácott. A Dunára néző rácsos ablakok mögött találta meg igazi énjét: műkincstolvaj lesz!
S hogy ne távolodjon el a családi hagyománytól, egyházi kincsekre szakosodott.
Lassan összeverődik a társulat a Tervhez, kinyílik az ötödik szempár is. A száj nem, hiszen eme érzékszerv tulajdonosa Hallgatag, az orgazda. Nem volt nehéz kifejező nevet találni neki. Kábé annyit beszélt, mint Kosztolányi klasszikus rímjátékában a kecsege. Születésekor állítólag az o-nál abbahagyta sírást. /Lehetett ez persze a szép új világra való rácsodálkozás jele is, valószínűbb azonban, hogy tudta, aki át mond, b-t is kell mondania, arra viszont lusta volt./ Az iskolában csak írásban felelt, éneklés helyett megtanult tekerőlanton és csőrös okarinán játszani. Levelezőn végezte el az egyetemet a művészettörténet szakon, levelező tagja lett az akadémiának. /Diplomamunkáját a Miről beszélnek a barokk intarziák?, akadémiai székfoglalóját A kor szava: a biedermeier címmel írta. A rossz nyelvek szerint börtönbüntetését is próbálta levelező tagozaton letölteni, a feje búbja mutatja, eredménytelenül. Arany élete volt benn! Körülbelül ugyanolyan felelősségteljes munkát végzett, mint Michelangelo a falanszterben: zacskót ragasztott. Nem is abba kopaszodott bele, hanem, hogy nincs kihez szólnia. /Esete újabb adalék lehet a magányosság természetrajzához./
Exhibicionizmusért ült, s mint oly sokan, ártatlanul! A Dunában fürdött, ahogy szokta, meztelenül. Egy, a parttól néhány méterre levő bokorban rejtette el ruháit. Kijövet a vízből hiába kereste őket. Az izgalomtól, hogy exhibicionistának nézhetik, erekciója támadt. A kora esti sétájukat éppen eme eldugott partszakaszon végző novíciák hetekig ebből az élményből készültek az éjszakai pihenésre. Vezetőjük, egy éltesebb apáca sikoltozása lett Hallgatag veszte. Kinek kell egy aberrált művészettörténész? Pályaközelben maradni jelszóval orgazda lett és műgyűjtő.
- Kezdheti, kolléga! – szólt Bélának Majsztró. Füllel hallhatóan nehezére esett a szóvivői szerep, de a másik kettőre aligha számíthatott.
- Mit? – kérdezte olyan ártatlanul, olyan magától értetődően Béla, hogy a másik hármat meglepte.
- Gondolom, nem tőlem akar képet vásárolni! Minek jöttek ide?
Hallgatag most tudta meg, hogy ez a kicsi ember nem egyedül jött, körülnézett. Amikor meglátta Ütődöttet, elbiggyesztette ajkait.
- Kosztolányi Dezső küldött.
- Igen?
- Igen.
Nem szóltak, csak nézték Bélát, aki egyre nagyobb zavarba jött.
- Meg Gebe, meg Gizike, meg…
- Szóval a Csapat!
- Igen. – Aztán egy szó, ami nem sok, egy szó sem hagyta el az ajkát. Egy idő után Hallgatag elismerően nézett rá.
- Me… me… me…
- Igazad van, mönjünk!
Felráncigálták Ütődöttet, bezárták az ajtót és elindultak. A sor végén, a bunkóval a vállán, az útonálló ugyanolyan hűségesen, szolgálatkészen leste a zsebtolvaj minden rezdülését, mint egykor Béla Gebéét. Elöl Hallgatag és Próféta Majsztrót támogatta. Az útba eső kocsmákban meg-megpihentek. Amint sikerült bevonszolni a Szobába, művésztekintetét Majsztró rögtön a Tükörre vetette. Állványt, vásznat, ecsetet, festéket és pálinkát követelt. Gizike megkereste a zsírpapírt, amibe a Gebe tiszteletére rendezett lakoma disznóhúsát csomagolták, kikapartak a kályhából néhány elszenesedett fadarabot. Majsztrót az ágyra ültették, s odatették elé a hokedlit a rajzeszközökkel. Felskiccelte azt a témát, amit más- vagy harmadnap olajfestékkel színezett élővé a vászonra, s amelyet legérettebb műveként tart számon az időközben megváltozott szakmai, és a széles közvélemény. A festmény címe: A hat művész töredezett önarcképe kilenc táncoló egérrel. A töredezettség és három Majsztró az egzaltált Tükörnek, a további három és az egerek az alkotó deliráló ihletének a számlájára írandó. /A másik világhírre szert tett képét először a humbi herceg mutatta be, mint népe festészetének remekét. Jelenleg a Főnök örököseinek magángyűjteményében található. A Főnök még azon az esten lopatta el Sanyival, megindítva az események láncolatát./
Béla megkönnyebbülten, mert nem neki kellett elmondania, Gizike és Gebe átszellemülten, a többiek – talán még Ütődött is – lelkes izgatottsággal hallgatták a Tervet felvázoló Kosztolányit.
- Prí… prí… prí… – mondta Dadogós.
A másik kettő bólogatott, a harmadik csak úgy nézett.
|
|
