Az Ufó a jelenleg Székelyföldön élő fotográfus amolyan felvett neve - gyerekkorában társai ragasztották rá, mert... s itt őt magát idézem:

"Középiskolás koromban szenvedélyesen sulirádióztam. Volt egy bazi nagy fejhallgatónk, éppen a fejemen volt, amikor belépett az ajtón az egyik kollégám, s felkiáltott: - Te olyan vagy, mint egy ufó!

Én akkor még nem voltam olyan hülye, gyerekes ember, mint most, akkor még komolynak hittem és tartottam magam. Nem tudtam viccként felfogni és lenyelni a dolgot, hanem ellenkeztem. Hogy szívassanak, a haverok kezdtek ufónak szólítani. Aztán lassan a tanárok és az ismerősök is rákaptak. Idővel úgy megszoktam, hogy már nem is tudnék élni nélküle."

Ufó előbb mérnökember lett, közben beállt a marosvásárhelyi fotóklubba, amely Erdély egyik legkomolyabb fotográfus közössége és iskolája is egyúttal, s rövid idő alatt a legjobbak mellé küzdötte fel magát. Később különböző fotós műhelyekben és szerkesztőségek fotóriportereként szerzett gazdag szakmai tapasztalatot, nyert számos értékes nemzetközi elismerést is. Számomra ezek a korai, még a huszadik század legvégéről származó képei igen kedvesek, amelyekkel feltűnt a bukaresti Romániai Magyar Szó meghirdette fotópályázaton és a zsűri különdiját nyerte el velük.

Képei kivétel nélkül azt példázzák, hogy létezik a természetnek és a természetben élő embernek olyan valóságos típusa, akinek a szeme, a képlátása, a figyelme, a felvont, kiváncsi nyitottságról árulkodó szemöldöke arról vall, hogy ami bennünket holnap körülvesz, azt már úgy kapjuk örökbe, hogy az Ufó képein egyszer már megcsodáltuk.

Szász Adrián bukaresti energetikai mérnök a múlt század nyolcvanas éveiben az erdélyi-romániai és a nemzetközi fotószalonok állandó szereplője volt. Kitartó fotóamatőrsége sokoldalúan nyilvánult meg: riportjai, esszéi, útirajzai, portréi a mindenütt megforduló, sok helyre bejáratos kalandozó ember trófeáiként szép számmal maradtak meg archívumomban.

Közülük is kiemelt helyen őrzöm azokat a fekete-fehér képeket, amikkel a nagyvilág sok-sok ismerős és ismeretlen tájáról hozott híradást. Akkoriban ritkán - vagy egyáltalán nem - utazhattunk külföldre. A szerencsések, akiknek hivatali megbizatásukból kifolyólag megadatott a "kiszabadulás" lehetősége, a mi meghosszabbított szemeink-füleink voltak. Ők hozták nekünk haza, amit látni nekünk nem adatott, csak elképzelni és sóvárogni utánuk.

Lehet, hogy ma e képgyűjteményt nézni olyan, mint régi, jól ismert vicceket hallgatni. De e becsületesen megkomponált képek ma is többet mondanak, mint a rajtuk szereplő látvány maga: ott van egy szabadság szerető, saját fejével gondolkozó ember világlátása és életszeretete is.