|
 1986 telén ismerkedtem meg a romániai fotográfia "nagyasszonyával" (így emlegették mind az akkori, mind a mai elismerői): Hedy Löfflerrel, amikor otthonában fogadott férjével együtt és több órán át megmutatta otthoni képgyűjteményét, majd az akkori Előre számára (az általam kitalált és szerkesztett Sötétkamra rovat felkérésére) egész paksaméta papírképét válogatta ki, közös rábólintással, amelyekből számos válogatás meg is jelent mind a lapban, mind az Előre Naptárban és egyéb kiadványokban.
Hedy Löffler akkoriban a Meridiane kiadó fotólaborjának művészeti vezetője volt, a labormunka alapos ismerőjeként tisztelte mindenki. Képeit a klasszikus szépség, a precíz és tökéletes kidolgozás jellemezte. Sorsáról annyit tudok, hogy idős korára egyesek szerint Izraelbe telepedett át, mások szerint már a túlvilágról fotóz bennünket.
Képei mintha eleve arra invitálnának, hogy feloldódj bennük, a részük légy, beléjük lépjél, mint a csodaországbeli Alice a tükörbe, és akkor azt hiszed, hogy mindent megértettél...
Nemrég egy albumba lapoztam (Színes kenguru), amely a valóságban nem is létezik, csupán virtuális formában, az interneten ( a Magyar Elektronikus Könyvtárból letölthető), s amelyben Hedy Löffler több képe is szerepel. Az ott található fotók valamennyien ihletforrásként szolgáltak egy-egy vershez, amelyeket Mircea Florin Sandru bukaresti költőbarátommal követtünk el, miután 50 kiválogatott fotót testvériesen elosztottunk egymás között. Az osztozkodás nem szült közöttünk különösebb feszültséget, mert én voltam az, aki a képeket szolgáltatta, tehát barátomnak tartottam fenn a választás elsőségét ("az első éjszaka joga"...). Kimondatlanul azért mégis sajnáltam kissé, hogy a lépcsőn "felejtett" szandálos Löffler-kép őhozzá került, de aztán azzal vigasztalódtam, hogy végtére is minden vers az enyém lesz, amikor a román darabok tolmácsolására kerül sor.
Tanulságos, hogy milyen képteremtő sort indított meg Mircea barátomban ez a mesterien megkomponált fény-árnyék játék, amelyen sehol egy lélek nem látszik, mégis tele van élettel, a kellemes bódultságba ájult vakáció egész fülledtsége. A kötet különben érdekes példája annak, hogy a fotó miként válhat a világlátás és -megismerés elmélyítésének, sajátos szögben érzékelésének hatékony eszköze...
Mezítláb jártam sok-sok nyáron át
Melengessen a föld, a füvek selyme
Kiszaladtam a rétre, surrogott
A tarló, mintha súrlókefe lenne
Az úti por bársonya rásimult
Talpamon át a nap melege áradt
Mint bolygó árnyék keringett az ölyv
Prédára lesve, kiterített szárnnyal
Feledtem mindent, vonzott a berek
Hegyipatak, a sok merész kanyarral
Vizébe léptem, lángra gyúltam én
S tűzként sodort, a fodrozódó habbal
Lábam egyre csak síkos kőhöz ért
Közöttük fürge pisztrángok cikáztak
Csöndes füzek és juharfák alatt
Vize ma is csobog, mossa a gátat
Nyáron mezítláb jártam mindenütt
Talpamon át a nap melege áradt
Izzó gömbje prédára lesve ring
A falu fölött, kiterített szárnnyal.
|
A Kovászna melletti Tündérvölgyben, ahol egy nevezetes szívszanatórium található, díszlik egy hajdanvolt tiltott kastély - egyike annak a több tucatnyinak, melyek a romániai Ceausescu-féle diktatúra vezéralakjának a rendelkezésére álltak. Többnyire vadászkiruccanásai alkalmával kereste föl egyik-másikat, s bár valamennyit olyan állapotban tartották és gondozták, hogy elvileg bármelyik pillanatban betoppanhat a Vezér, igazából a legtöbbet egyáltalán nem tudta belakni - volt olyan, amelyikbe soha el sem jutott.
Fadgyas Tibor Sepsiszentgyörgyön él, onnan jelentkezett valamikor a múlt század nyolcvanas évei elején, szinte hétről hétre fekete-fehér fotogrammjaival, amiket nagy kitartással és egyre magabiztosabban készített. Később bemerészkedett a klasszikus fotográfia területére is.
Hegedűs Zsolt Kolozsvárról jutott ki Stockholmba. Közel egy évtizede találtunk egymásra az interneten: rávett, hogy segítségével svédből verset fordítsak. Szellemes tárcaíró, tehetséges hobbiszakács, néha Zita néni és szenvedélyes fotós is. Mindezt szabadidős tevékenységként képzeljük el nála, mert amúgy vegyész.
Ady András Csíkszeredában élő költő, újságíró. Imádja a fotográfiát, a filmet, a zenét. De még inkább Párizst. Nem hagyhatta ki, hogy egy nyári kóborlás erejéig el ne látogasson minden költői álmok európai városába, amely úgy, ahogy van, egy nagy közhellyé vált a világérdeklődés révén, és mégis maradt benne annyi felfedezni való, hogy az ember szívesen eltemetkezik szépségeiben.
