2005-ben Ádám Gyula megvalósíthatta évek óta dédelgetett elképzelését: a régi fotográfiák beállítási stílusában képsorozatot készíteni a székelyföldi (csíki) tájegységek jellegzetes viseletét bemutató emberekről, falusi csoportokról.

A Hargita Megyei Kulturális Központ, ahol ma is dolgozik, elfogadta projektjét, hogy Ünneplőben címmel képes levelezőlap-sorozaton bemutathassa a lészpedi, lövétei, kecseti, csíkmenasági, csíkrákosi, máréfalvi, gyergyószárhegyi, gyergyóalfalusi, etédi, csíkjenőfalvi, gyimesközéploki, kászonaltízi, csíkkarcfalvi, csíkszentdomokosi, csíkborzsovai, siklódi és oroszhegyi viseleteket (a galéria balról jobbra és lefelé ebben a sorrendben tartalmazza a kérdéses fotókat)

.A fotós úgy válogatta össze mind a helyszíneket, mind a képen megörökített embercsoportokat, hogy azok akaratlanul is magukon hordozzák a nemzedékek üzenetét: az ünneplőbe öltözött, hagyományos népi viseletet hordó idősek mellett a fiatalok is magától értetődően öltik magukra a vidék életének megkülönböztető szimbólumait.

Minden egyes képeslap hátán egy-egy jellegzetes népdal kottája és szövege található, ebben Szalay Zoltán zenetanár nyújtott segítséget a fotóművésznek. A döntő segítséget azonban - fényképezőgépét nem számítva - a bejárt és megörökített települések lakóitól kapta, akik a legnagyobb természetességgel és szolgálatkészséggel álltak a lencse elé, mindig csak önmagukat adva. Emiatt aztán az anyag elkészítésének heteit Ádám Gyula nem remélt szakmai elégtétellel élhette meg.

Ádám Gyula csíkszeredai fotóművész erőteljes néprajzi vonatkozású fotografálással indult pályáján: csángó fotói szereztek neki gyors hírnevet, de hamar kiderült, hogy nem csupán témaválasztása miatt remek művész, hanem a valóságismeretéből fakadó valóságszeretete "aranyozzák be" képeit.

Úgy szoktam magamban mondani, hogy minden felfénylik az ő kezében, még akkor is, ha egy pitypangra vagy egy torz öreg emberre néz. A világ jobbik, emberi oldala átüt minden egyes képén. Nagy ráérző képességgel fotózza a népéletet, szereti az új és új felfedezéseket, kihívásokat.

Így fedezte föl 2009 végén a moldvai Kománfalván (Comanesti) az ott összegyűlő, medvebőrbe bújt újévköszöntő csoportok hagyományos találkozóját. Hírét hallotta, gyorsan odautazott és remek riportban hozta haza a parádét bemutató képriportját. A hagyomány a római korba nyúlik vissza és Kománfalva, Dărmăneşti, Dofteana, Ruginoasa környékén, egymással vetélkedve őrzik az ottlakók, s nem csak az idősek, de a legfiatalabbak is.

A "medvecsapatok" és táncoltatóik felvonulása kicsalta az utcára a városka egész lakosságát, de magához vonzotta a közeli és távolabbi patakokból is a moldvaiakat. Az újévi jókívánságnak is beillő, zenés-dobpergős-állati morgásokkal fűszerezett felvonulás jól előkészített forgatókönyv szerint zajlik: a csapatok előzetesen heteken át készülődnek jelmezeik elkészítésével, hangszereik kiválasztásával és kezelésével, a sajátos tánclépések begyakorlásával. A helybeli fiatalok között egyfajta státuszszimbólummá vált részt venni egy-egy népes csapatban. A jelmezek közül a legértékesebbek a jól kikészített, tisztán tartott medvebőrök, amelyekbe bújva az uráló medvék szüntelen morgással és imbolygó tánclépésekkel idézik fel azt a rituális átszellemültséget, ami a medvetáncos uráláshoz kapcsolódott a néphagyományban.

Azon a furcsa  esztendő végi napon a fotós szerint a világ úgy tűnik, két táborra szakadt: medvékre és táncoltatókra...