|
Ádám Gyula: Lakodalom Külsőrekecsinben (fotó) |
|
 Időpont: 2006. november 11.
Helyszín: Külsőrekecsin (Fundu Răcăciuni), Moldva.
Csángóföld.
A szerző a Szarka-család meghívottjaként elejétől a végéig jelen volt leányuk lakodalmának eseményein, s akár egy jól dokumentált filmben, képekben meséli el az ott történteket. Megfigyelhetjük, hogy a mai csángó élet képvilágában az új milyen természetességgel vegyül a hagyományossal, a természetes világ a nejlon-korszak "csodáival".
A fotóművész több mint három évtizede járja a csángó falvakat.
- 1980-ban voltam elõször Moldvában... Megbarátkoztam egy nénikével, elmondta, honnan érkezett, hol lakik, megbeszéltük, hogy meglátogatom, aztán felültem a vonatra, Lészpeden leszálltam, és elindultam. Betértem újdonsült ismerõsömhöz, majd szomszédai, ismerõsei, rokonai és a rokonok rokonai által kialakultak a kapcsolataim.
Az volt a célom, hogy egyfajta leltárt készítsek viseletükrõl, életmódjukról, környezetükrõl. Úgy ötven körüli azon települések száma, ahol megfordultam, közöttük olyan román faluban, ahol azt mondták magukról, hogy õk "tiszta magyarok". Ha végignézem a "leltár"-t, akkor úgy gondolom, jól cselekedtem. Templomok tûntek el azóta, fejfák dõltek ki, emberek mentek el. A népszokásokat - esküvõ, temetés, keresztelõ - ma már alig találni meg abban a formában, ahogyan pár évtizede megörökíthettem õket.
A képsort, számos nyilvános rendezvényen, csángó népzenei kísérettel, vetített képsor formájában Erdély-szerte bemutatták már.
|
|
Nagy P. Zoltán: Fényládámból (fotó) |
|
 2010. február 11-én délelőtt még élt. Másnap készült a Hargitára menni, fotózni. Fél lábbal, ahogy az utóbbi években élt. Érszűkület miatt amputálni kellett az egyik lábát. Közben az egész életét átfotózta. Azzal kezdte a kenyérkeresetét és azzal is végezte. Minden szempontból profi volt. A klasszikus stílusú fotóiskolák neveltje. Az élet avatta fotóssá. Apa nélkül nőtt fel, aki valahol a második világháború viharából sose tért vissza.
2008-ban, Ádám Gyula barátommal együtt albumot szerkesztettünk életműve általunk legjobbnak vélt darabjaiból. Szép könyv lett. Öröm volt dolgozni, különösen filmre készült ff felvételeivel. "Címerem: fény és árnyék". Ez lett a címe. Egy éve már, hogy eltávozott. Emlékére válogattam belőle össze az alábbi galériát.
Különösen az itt látható, a Természet játéka címet viselő fotója rendített ma meg. Mindig érezte, tudta, hogy ez a fekete állatfej, amit a tűz avatott ennyire félelmetessé, valósággal ördögivé, egyszer kilép a képből és eléje áll. Nem sokáig, csak a döntő pillanatig. Aztán visszatornássza magát az albumba. Vagy a fiókba. Vagy egy polcra, ahol kiállításnyi méretűre van nagyitva.
Mert ez az ördöngös állatfej sokfelé osztódva él és létezik. Akár a fotók. Akár az ember. Vagy akár a halál.
1943-2010 között Nagy P. Zoltán boldog volt, mert fotózhatott...
|
|
|
Feleki Károly: Kolozsvári levél március idusáról (fotó) |
|
 A baloldali kép az 1990-es, kolozsvári Március 15-i emlékező ünnepségen készült, a galéria többi fotójával egyetemben.
Szerzőjük, Feleki Károly - jelenleg a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem fotószakosprofesszora - közvetlenül a rendezvények után az alábbiakat írta a Romániai Magyar Szó szerkesztőségéhez küldött fényképekhez mellékelt levelében:
"Tibori Szabó Zoltán A tüzet nem hagytuk kialudni című cikkéből idézek, mely 1990. március 16-án jelent meg a kolozsvári Szabadság c. napilapban:
«A tegnapi ünnepségek kezdetét a Fellegvár egyik történelmi épületére elhelyezett Stefan Ludwig Roth emléktábla megkoszorúzása jelentette. Azt követően a Farkas utcai református templomban tartottak ünnepi istentiszteletet, majd a templom előtt Pillich László, Szabó Mátyás és Jakabffy Tamás mondtak beszédet. A késő délutáni órákban került sor a volt Biasini szállónál Petőfi Sándor, Nicolae Balcescu és Avram Iancu emléktábláinak megkoszorúzására. A koszorúzási ünnepségen Tibád Zoltán és Ioan Popa emlékeztek 1848 nagy forradalmáraira. Az ünnepi megemlékezések sorát az Állami Magyar Színházban bemutatott emlékműsor zárta, amelynek Jaj, a tüzet ne hagyjátok kialudni! címe valamennyiünkhöz szólt.».
Nem tudtam volna jobban összefoglalni a március 15-én Kolozsváron történteket. Csak annyit tennék hozzá, hogy Kolozsváron a megünneplés békés hangulatban zajlott le, mert rengeteg rendőrt és rendfenntartó személyt mozgósítottak a két utca: a Farkas és a Petőfi lezárására. Így is a Biasini szállóval átellenben, a diákbentlakásból a magyarul mondott szöveg alatt kétszer bekiáltották: «Vorbiti romaneste!». De egyéb kellemetlenség nem volt. A jelenlévők arckifejezéséből (gondolom) kiolvasható az az ünnepi reménykedés, ami eluralkodott a résztvevőkön. Nem küldöm képsoromat föltétlen közlésre. Ítéljétek meg ti, hogy a kialakult magyarellenes hangulatban lehet-e kokárdás képet közölni úgy, hogy ne ártsatok vele a képen szereplőknek. Azt viszont feltétlenül óhajtanám, hogy ne csak nálam, itthon létezzenek ezek a képek.
Kolozsvár, 1990. 03. 17."
*
A történetnek immár 21 éve. Azóta március 15-e szabad ünnep Erdélyben is. De az első megilletődöttséget sosem tudom elfeledni. Történelmi erejű fotók ezek...
|
|
Mit hozott/vitt a tábori posta? (fotó) |
|
 A székelyföldi Csíkmenaságon (Csíkszentgyörgy község) a tavaly helyi kezdeményezésre átfogó gyűjtés indult, hogy egy helyen tudják, felmérhessék azokat az emlékeket, mindenek előtt fotódokumentumok alapján, amiket a családok külön-külön őriznek a huszadik század meghatározó történelmi mozgásaival kapcsolatban.
Teljesen természetes, hogy ezeket a fotókat, leveleket, okmányokat stb. elsősorban a tábori posta hozta/vitte: a távolra (harcba, mozgósítás alá) került férfiak az otthon maradt családot nyugtatták meg egy-egy róluk vagy csapatukról készült felvétellel, hogy élnek és minden gondolatuk az otthoniakon jár, az otthonmaradott asszonyok és gyermekek, nagyszülők a maguk gondjairól számoltak be a lövészárkok lakóinak, s küldtek képi emléket, hogy legyen mit elővenni egy-egy álmatlan éjszakán, békés pillanatban vagy éppen az ütközet előtt...
A gazdag dokumentumanyagból előbb Csíkmenaságon, majd Csíkszeredában, a napokban pedig Marosvásárhelyen láthatott vándorkiállítást az erdélyi közönség. A dokumentumok feldolgozása, értékelése további szakmai feladat, de jó, hogy a gyűjtés megtörtént, mert így az emlékek élettartama kedvező módon meghosszabbodott. Az sem elhanyagolható eredmény, hogy a példán nagyon sok falusi önkormányzat felbátorodhat és szorgalmazhatja a településen belüli családi történelmek képi dokumentumainak a megmentését.
A fotók szakmai kezelését és feldolgozását a Hargita Megyei Kulturális Központ és az Erdélyi Fotográfia Múzeum munkatársai, személyesen Ádám Gyula és Molnár Attila fotográfusok végezték.
|
|
A csíkszeredai székhelyű Hargita Megyei Kulturális Központ (tovább: HMKK) nagy fába vágta fejszéjét 2002 nyarán: a helyi hatóságok otthonos támogatásával megrendezte legelső fotótáborát. Pár nap múlva a sorban immár a 23. tábor következik, s az eltelt 10 év alatt hihetetlenül gazdag, dokumentáris és művészi értékű fotóanyag gyűlt be az oda meghívott fotográfusok munkája révén.
