Halmai István (Mestó) költő
(1951-2001)
Halmai Istvánt először csak én neveztem Mesternek, aztán mások is, és végül valahogy Mestó lett. Mindeközben sok versére írtam zenét. Így leszünk mi már mindig együtt, amíg ezek a dalok lesznek: én és a Mestó - barátságaim egyik legszebbike.
Zoli
Kinézett az ablakon, belegondolt a halálba
Szeptember volt, az első filozófiaóráját tartotta. Nem emlékszem az egészből semmire, sem Hegelre, sem pedig Marxra, csak arra, mikor minden előzmény nélkül az ablakhoz lépett, kinézett a Népkert fáira, és azt mondta:
- Belegondoltak már kollégák? Belegondoltak már a halálba, tiszta és meztelen hajnalokon, mi az, hogy halál? Nem marad és nincsen semmi…
Ez a jelenet maradt meg legjobban az egész stúdiumból, bár a vizsgákon rendesen és szépen beszélgettünk a tananyagról is, és kaptunk hármasokat, sőt négyeseket is, és később a kocsmákban, folyóparton, rossz lakótelepi talponállók tövében mégis csak az életet éltük, reptettük.
De az a kérdés ott az ablaknál, nos… Nos. A filozófia maga.
A versei itt vannak szerencsére, egyet kell lapoznunk csupán és megtudunk mindent, amit addig nem mondtunk ki, hogy mi most itten seggrepacsit játszunk leginkább, pedig arról volt szó, hogy örökké élünk. Meg hogy akkor már inkább a föld, mint galambrajok villogó vakui…
Melegség és szeretet volt abban a szakállas mosolyában, de ott volt mögötte a félelem is minduntalan. Hiszen tudta, hogy ennyi. Nem hiába üldögélt az emberekkel a horgászszéken naphosszat, nem hiába koptatta annyit a vasútállomások kopott kövezetét, nem véletlen az sem, hogy nem ült soha repülőre.
Tudta, hogy csakis a föld.
Mikor diplomaosztás után felmentünk hozzá elbúcsúzni – tíz fiú – kitett elénk kilenc üveg bikavért, s húsz perc múlva ijedten vette észre, nem maradt egy korty bor se. Zavart volt, szabadkozott, hogy mindjárt lemegy a boltba, jaj, hát elfogyott.
A kezét tördelte, az üres üvegeket rendezgette, aztán egy pillanatra kinézett az ablakon.
(Belegondolt a halálba.)
Havas András
{jcomments on}
|
Leának
nem űr maradt utánad
a semmi egyszerűen
még megfordultál elmenőben
és megrezdült a vállad
mi változott hogy lépted elhalt
semmi-ugyanaz maradtam
aggódom miattad miattam
hogy mit kezdünk e semmivel majd
|
messze vagy a világban messze vagy
jeltelen éjszakákban nem te vagy
tengerek vannak bennünk tengerek
vérerek szemünk papírján vérerek
elmegyek tőled utánad elmegyek
hajamra eső szór gyöngyöket
nincsenek kik velünk vannak istenek
mind ki vak megsüketül mind ki vak
jaj nekünk szépen lassan süllyedünk
álmunkra hó hull és jaj nekünk
messze vagy a világban messza vagy
jeltelen éjszakákban nem te-vagy |
|
Mikor utoljára láttalak,
megőrült kaleidoszkópként
égtájak pörögtek körülöttünk egy hegyen.
Tél volt már,
és én egy végtelen sétán
nem tudtam neked elszámolni a fákkal.
Hatalmasakat nevettünk,
erdei vadak nyomát tapostuk össze-vissza;
irigyeltük a sínyomok divergenciáját
és hagytuk,
egy percig tovább gyűrűzzön bennünk a szerelem.
Néha olyan mély volt a csönd, mint tavaly Advent után;
kupacba hordott, lepusztult,
döglött karácsonyfák, csöndje volt,
mikor utoljára láttalak.
Esni kezdett a hó,
és a megcsavarodó útról,
e kettétört gerincoszlopról
egyszercsak felrúgta magát előttünk
az égbe
egy fácán. |
/L. Cohen/
burning violin-örült lány
szentendrétől győrig ég a duna
égnek a kőoroszlánok a lépcsőfordulók a hídfők
égnek azok a rohadt kisvárosok
amiket de szerettünk
ég egy kék fürdő a múzeum a hegy oldalában
lángoló kocsmák fölgyulladt víz
víz- a szemed zöld-kék
persze a parttalan séták az más
meg hogy kitaláltuk itthon a tengert
a metrólépcső-aztán hogy ezt még elengedjük
a fenébe a pillangó út felé
szerelvény-idő egy perce sincs
egy óra-nap
szél támad szél tánc szele asszonytánc
ezredéve nem láttalak
porhavat hord
szájonver ez a reménytelenül kontinentális szél
/hogy ne beszéljek így/
és megfordul és évszakot vált
ég a fél világ lángol és én félek
burning violin-nevetséges vagyok
dance me to the end of love
nem vagy sehol és én sose voltam
szánalmas
ahogy megsaccolom a világot mi jöhet még
csillagszórós részeg őszinte örök karácsony
aztán kitavaszodik majd
amikor mindigre elfelejtelek
az orgonákkal eltűnsz épp olyan hirtelen
ahogy jöttél etna-arcú
|
|
|