Halmai István (Mestó) költő
(1951-2001)
Halmai Istvánt először csak én neveztem Mesternek, aztán mások is, és végül valahogy Mestó lett. Mindeközben sok versére írtam zenét. Így leszünk mi már mindig együtt, amíg ezek a dalok lesznek: én és a Mestó - barátságaim egyik legszebbike.
Zoli
Kinézett az ablakon, belegondolt a halálba
Szeptember volt, az első filozófiaóráját tartotta. Nem emlékszem az egészből semmire, sem Hegelre, sem pedig Marxra, csak arra, mikor minden előzmény nélkül az ablakhoz lépett, kinézett a Népkert fáira, és azt mondta:
- Belegondoltak már kollégák? Belegondoltak már a halálba, tiszta és meztelen hajnalokon, mi az, hogy halál? Nem marad és nincsen semmi…
Ez a jelenet maradt meg legjobban az egész stúdiumból, bár a vizsgákon rendesen és szépen beszélgettünk a tananyagról is, és kaptunk hármasokat, sőt négyeseket is, és később a kocsmákban, folyóparton, rossz lakótelepi talponállók tövében mégis csak az életet éltük, reptettük.
De az a kérdés ott az ablaknál, nos… Nos. A filozófia maga.
A versei itt vannak szerencsére, egyet kell lapoznunk csupán és megtudunk mindent, amit addig nem mondtunk ki, hogy mi most itten seggrepacsit játszunk leginkább, pedig arról volt szó, hogy örökké élünk. Meg hogy akkor már inkább a föld, mint galambrajok villogó vakui…
Melegség és szeretet volt abban a szakállas mosolyában, de ott volt mögötte a félelem is minduntalan. Hiszen tudta, hogy ennyi. Nem hiába üldögélt az emberekkel a horgászszéken naphosszat, nem hiába koptatta annyit a vasútállomások kopott kövezetét, nem véletlen az sem, hogy nem ült soha repülőre.
Tudta, hogy csakis a föld.
Mikor diplomaosztás után felmentünk hozzá elbúcsúzni – tíz fiú – kitett elénk kilenc üveg bikavért, s húsz perc múlva ijedten vette észre, nem maradt egy korty bor se. Zavart volt, szabadkozott, hogy mindjárt lemegy a boltba, jaj, hát elfogyott.
A kezét tördelte, az üres üvegeket rendezgette, aztán egy pillanatra kinézett az ablakon.
(Belegondolt a halálba.)
Havas András
{jcomments on}
|
Integráld ezt az őszt is-
építsd be, dolgozd föl
nikotintól beteg idegeidben,
meglásd,
hálás leszel magadnak.
Itt van például a múlt. A tied.
Kerítsd körül, közeledj hozzá
szórt rajvonalban
némán az első hóban,
míg belédfagy a görcsös nyugalom.
Lánc, lánc, eszterlánc-mondanád még,
de földübörög tompa köhögések hátán
hosszan valami,
ami a legkevésbé integrálható.
|
Naphosszat kémlelem a tengert,
szemem belefájdul az erőlködésbe,
míg befogja a víz fölött
egy vékonyka csíkját a végtelennek.
Ténfergek az öböl
medúzáktól koszoszöld
tükre fölött,
őgyelgő semmittevők,
agresszív zsibárusok,
fecsegő hülyék közt a parton.
Karácsonyodik.
Ma csak néhány hajó érkezett,
az utolsó is bevitorlázott alkonyatra
nélküled,
ércznél súlyosabb rakományával
a hiányoddal-
|
|
legszívesebben Dvorakot
vinnék neki még egy palack
nehéz bort
és robbanásig feszült életemből
mondanék könnyű meséket
amik ritkán de letisztulnak
legszívesebben játszanék vele
ha tudnék
mert úgy szeretem nevetését
majd megőrjít
dehát a második tételből
onnan hogy párápárárám párárám
párárárápápám párárám
szóval a második tételből
nem tudok mást felidézni
csak az üstdob vad zenéjét
|
akkor inkább a föld
akár ha sóval is behintett
mint a galambrajok villogó vakui
az összefolyó égtől néhány centire
inkább a léptek
bizonytalan kopogó bakái
mint a szárnyalás
a egyre sűrürlő semmibe
inkább felfénylő reggelekben
hazányi széles szabad terek pacái
nem lökhajtásosokkal összekarcolt
nyári ég
inkább reccsenő gerinccel
naponta fölállni
s az elfeketülő földdel szemben
pár percet állni még
inkább olcsó kocsmák
mocskos abroszain robbanó könny
mint az időn
a piszkossárga lék
|
|
|