Halmai István (Mestó) költő
(1951-2001)

Halmai Istvánt először csak én neveztem Mesternek, aztán mások is, és végül valahogy Mestó lett. Mindeközben sok versére írtam zenét. Így leszünk mi már mindig együtt, amíg ezek a dalok lesznek: én és a Mestó - barátságaim egyik legszebbike.

Zoli

Kinézett az ablakon, belegondolt a halálba

Szeptember volt, az első filozófiaóráját tartotta. Nem emlékszem az egészből semmire, sem Hegelre, sem pedig Marxra, csak arra, mikor minden előzmény nélkül az ablakhoz lépett, kinézett a Népkert fáira, és azt mondta:
- Belegondoltak már kollégák? Belegondoltak már a halálba,  tiszta és meztelen hajnalokon, mi az, hogy halál? Nem marad és nincsen semmi…

Ez a jelenet maradt meg legjobban az egész stúdiumból, bár a vizsgákon rendesen és szépen beszélgettünk a tananyagról is, és kaptunk hármasokat, sőt négyeseket is, és később a kocsmákban, folyóparton, rossz lakótelepi talponállók tövében mégis csak az életet éltük, reptettük.
De az a kérdés ott az ablaknál, nos… Nos. A filozófia maga.

A versei itt vannak szerencsére, egyet kell lapoznunk csupán és megtudunk mindent, amit addig nem mondtunk ki, hogy mi most itten seggrepacsit játszunk leginkább, pedig arról volt szó, hogy örökké élünk. Meg hogy akkor már inkább a föld, mint galambrajok villogó vakui…

Melegség és szeretet volt abban a szakállas mosolyában, de ott volt mögötte a félelem is minduntalan. Hiszen tudta, hogy ennyi. Nem hiába üldögélt az emberekkel a horgászszéken naphosszat, nem hiába koptatta annyit a vasútállomások kopott kövezetét, nem véletlen az sem, hogy nem ült soha repülőre.
Tudta, hogy csakis a föld.

Mikor diplomaosztás után felmentünk hozzá elbúcsúzni – tíz fiú – kitett elénk kilenc üveg bikavért, s húsz perc múlva ijedten vette észre, nem maradt egy korty bor se. Zavart volt, szabadkozott, hogy mindjárt lemegy a boltba, jaj, hát elfogyott.
A kezét tördelte, az üres üvegeket rendezgette, aztán egy pillanatra kinézett az ablakon.

(Belegondolt a halálba.)

Havas András
{jcomments on}