Halmai István (Mestó) költő
(1951-2001)
Halmai Istvánt először csak én neveztem Mesternek, aztán mások is, és végül valahogy Mestó lett. Mindeközben sok versére írtam zenét. Így leszünk mi már mindig együtt, amíg ezek a dalok lesznek: én és a Mestó - barátságaim egyik legszebbike.
Zoli
Kinézett az ablakon, belegondolt a halálba
Szeptember volt, az első filozófiaóráját tartotta. Nem emlékszem az egészből semmire, sem Hegelre, sem pedig Marxra, csak arra, mikor minden előzmény nélkül az ablakhoz lépett, kinézett a Népkert fáira, és azt mondta:
- Belegondoltak már kollégák? Belegondoltak már a halálba, tiszta és meztelen hajnalokon, mi az, hogy halál? Nem marad és nincsen semmi…
Ez a jelenet maradt meg legjobban az egész stúdiumból, bár a vizsgákon rendesen és szépen beszélgettünk a tananyagról is, és kaptunk hármasokat, sőt négyeseket is, és később a kocsmákban, folyóparton, rossz lakótelepi talponállók tövében mégis csak az életet éltük, reptettük.
De az a kérdés ott az ablaknál, nos… Nos. A filozófia maga.
A versei itt vannak szerencsére, egyet kell lapoznunk csupán és megtudunk mindent, amit addig nem mondtunk ki, hogy mi most itten seggrepacsit játszunk leginkább, pedig arról volt szó, hogy örökké élünk. Meg hogy akkor már inkább a föld, mint galambrajok villogó vakui…
Melegség és szeretet volt abban a szakállas mosolyában, de ott volt mögötte a félelem is minduntalan. Hiszen tudta, hogy ennyi. Nem hiába üldögélt az emberekkel a horgászszéken naphosszat, nem hiába koptatta annyit a vasútállomások kopott kövezetét, nem véletlen az sem, hogy nem ült soha repülőre.
Tudta, hogy csakis a föld.
Mikor diplomaosztás után felmentünk hozzá elbúcsúzni – tíz fiú – kitett elénk kilenc üveg bikavért, s húsz perc múlva ijedten vette észre, nem maradt egy korty bor se. Zavart volt, szabadkozott, hogy mindjárt lemegy a boltba, jaj, hát elfogyott.
A kezét tördelte, az üres üvegeket rendezgette, aztán egy pillanatra kinézett az ablakon.
(Belegondolt a halálba.)
Havas András
{jcomments on}
|
pedig jelezte jöttét
készületlenül talált e nyár is
most simogat de ismerem öklét
a következő fázis az lesz
torkon szorít kilök a szélbe napba
de arcom hőálló azbeszt
így csak a vers olvas bomlik-látod
a sorok drótja görbülőben
rímek ropognak iszonyú sortűz
s oda-visszad pereg egy film-az álmok
sugaraira szúrt szöcskék
összeégett hullái-üres mezőkön
készületlenül talált ez a nyár is
pedig jelezte jöttét
|
Idei fűszál
gyűrű fűszálból másnak-
gyűrű örökre. |
|
térben milyen messze a karácsony
mért gondolok mégis a tavaszra
augusztus van
a naplemente alatt nyárfasírás
s mintha havazna
havazna |
Egri anzix Kecskemétre |
E-mail |
Még nem kél reggeli szellő az öböl felől,
zsarátnok már nem világít be őrült lakomát;
annak vége-
Aki akart, még az este összeszedett néhány csecsebecsét
emlékbe a gyereknek-
fényes lánc, skorpiópáncél, teknősbékacsont,
különleges csigaház vagy épp csak egy kődarab a
romokból
az iszakba, sietve
mert már görögnek a hordók,
itt-ott megszelídült harci síp szól
/elkelne néhány hárfa is/
ökör sül, finom halak nyárson;
fölhasogattatott a kolosszus,
ég mint az olaj.
Hajnalban korán lesz az indulás.
Aztán, hogy kiürültek a korsók, kecsketömlők,
s a hőstettek is elmeséltettek újra- negyedszer,
elpihentek a részeg harcosokkal az idegen lányok-
Sos, tengeri pára települt a sátorerdőre,
a pajzsokra, egy mozdulatlan őr dárdavasára.
Hullamerevek a kővetők is.
A vár egyetlen hortyogás.
Fölkel a tintakék éjszakában az Aldebaran:
vihgó hetérák föllobbanó, kóbor tűz körül-
készül a korhelyleves.
Oldalbarúgott, sánta eb bóklászik
a hűlő romok között, amúgy csönd van-
Trója üres. |
|
|