Tegnap kaptam egy kis tálka pacalt Olgitól. Otthon főzte, és behozta az iskolába. Ma déllben ettük meg. Amikor kivettem a hűtőből és kicsomagoltam a tálkát, láttam, hogy ez egy rendkívül elégedett tálka, mert a pacalcsíkok lazán egymásba fonődva-ölelkezve, de mégis a legnagyobb rendben pihentek benne.

Amikor kiborítottam a fémlábasba, a pacal egy pompás kupolát formázott, leginkább a firenzei Dóm kupolájára hajazott, csak ez tökéletesen sima felületű volt.

A pacalcsíkocskák mély relaxációban pihentek a kupolában. A lassú melegítés aztán szép fokozatosan lebontotta a kupolát, és hamarosan megrottyant maga a pacal! Azonnal látszott rajta, hogy pompás étel. Az égő-piros, sűrű szaftban elégedetten nyújtóztak a szépséges, rózsaszín, puhán fodros csíkok. A lábas közepéről egy helyes malacköröm kandikált ki. Csinos, fehéres, puhára főtt dundi körmöcske. Mosolygott. De mosolygott az egész pacal cakkompakk, velem, velünk együtt. Mert természetesen Anitával ettük.

Tökéletes volt, de az étel pompás ízén és zamatán kívül volt ebben a pacalban még valami titok. Anita Olgi örömét, én a szeretetét éreztem minden falatban. Mert Olgi pacalja, mint Olgi bármije, valamiképp át van itatva Olgival. Mi is.