Keddenként egy kicsit meghalok

            A halálhoz való valamilyen viszonyulás egyidős az emberrel. Bizonyítékaink vannak arra, hogy az újkőkor idején már létezett a halál utáni létnek egyfajta általánosnak mondható víziója, melynek konkrét formájáról azonban vajmi kevés elképzelésünk van.

            Az első írott források, melyek a halálról tesznek említést, az egyiptomi kultúra hagyatékából bukkannak elő. A fennmaradt írásos leletek legnagyobb része vallásos tárgyú szöveg, mely sajátos halotti kultuszról szól. A túlnyomórészt a túlvilági létet szolgáló művészet alkotásai szerint odaát szinte idillikus, paradicsomi állapotok fogadják a meghaltakat. Az egyiptomi vallás tanításaiban a halottakból eltávozó lélek /a ba/ a túlvilágon folytatja létezését, mely létezés minden halandót hasonlatossá tesz Ozirisz istenhez, ki maga is meghaló és feltámadó.

"Az egyiptomiak szerint az alvilágban istenek uralkodnak; az egyiptomiak vallották egyszersmind legelőször azt a tant, hogy a lélek halhatatlan, a meghalt testből egy más állatba költözik, s ha már minden szárazföldi, tengeri és szárnyas állaton átvándorolt, ismét egy született ember testébe tér vissza; ez a körülvándorlás pedig háromezer évig tart."- írja Hérodotosz.

            A Kr. e.-i VIII. században Homérosz még úgy vélte, hogy az embernél a lélek és a test szerves egységet alkot, s hogy a meghaltaknak csupán valamiféle árnya létezik, amely tengődik tovább Hádészban, az Alvilágban. A nagy költő e meggyőződése világosan fejeződik ki az Odüsszeiában, melyben a Hádészba látogató Odüsszeusznak Teiresziász árnya így beszél:

"Isteni sarj, Laertiadész, leleményes Odüsszeusz, jaj, te szegény, mért fordultál el a nap sugarától, s jöttél nézni a holtakat a mezőn, hol öröm sincs?"/XI. 92-94/

Másfajta nézeteket képviselt Pitagorasz kétszáz évvel később. A Kr.e.-i VI. században a pitagoreusok azt a nézetet teszik magukévá, hogy az ember két alapvetően különböző - sőt, ellentétes -dologból, az örök, szellemi természetű lélekből és a keletkező-elpusztuló testből áll.

            Tanításukban azt fejtegetik, hogy a lélek csak ideiglenesen, az élet időtartamára egyesül a testtel. Az utóbbi a halál beálltakor különválik, s - büntetésben vagy jutalomban részesedve földi tulajdonosa életmódjáért - különféle állatok testébe vándorol, majd pedig igen sok idő elteltével újból és újból emberi testben is világra jöhet.

"A lélek halhatatlan szubsztancia, örökké tevékeny, soha nem szünteti meg tevékenységét, de a test felbomlik, amikor számai elfogynak."Ez a sajátos lélekvándorlási, erkölcsi mozzanatot is magában foglaló pitagoreus-tan, amely mint láttuk nem teljesen "gyökértelen", az "Állam" X. könyvének tanúsága szerint Platónra igen jelentős hatást gyakorolt.

            A Fekete-tenger vidékéről származó Platón-tanítvány, Herakleidész szerint Pitagorasz önmagáról azt vallotta, hogy az ő leke is hosszú vándorutat tett meg, amíg az ő testével egyesült. Állítólag arról beszélt, hogy lelke valamikor Aithalidészben élt itt a földön, és Hermész megengedte neki, hogy a halhatatlanságon kívül bármit kívánjon. Ő azt szerette volna, hogy testének halála után minden maradjon meg emlékezetében. Így aztán most arra is emlékszik, hogy a lelke bizonyos Euphorboszba, majd valami Hermotimoszba, utána egy Pürrhosz nevezetű déloszi halászba költözött, s csak azt követően tért vissza ide a földre Pitagorasz alakjában. /Diogenész Láertiosz nyomán/

            A pitagoreizmus szerint az egész világban periodikus körforgás van - így az életben és a halálban is -, mégpedig olyképpen, hogy a periódusokon belül minden dolog különböző, ám maguk az egyes periódusok teljesen azonos módon ismétlődnek.

            A folytonos változás eszméje található Herakleitosz filozófiájában is, azzal a különbséggel, hogy a változások okait az ellentétekben látja. Témánknál maradva a következőket írja a "homályos bölcs": "Nem értik meg, mint van az, ami ellenkezik, önmagával mégis összhangban: visszacspó illeszkedés, mint íjé és lanté. Az íjnak tehát neve élet, műve pedig halál." /88-89. frag./ Ennek az élet szülte halálnak az újratermelődéséről így ír: "Amikor megszülettek, élni kívánnak s hogy haláluk legyen, vagy még inkább: hogy megpihenjenek. És gyermeket hagynak maguk után, hogy halál mindig újra legyen." /12./ A gyermek tehát a halál forrása, s mint ilyen, az örök ismétlődés kulcsa, annak továbbélése.

            De mi történik velünk halálunk után? "Az emberekre az vár haláluk után, amit nem sejtenek s nem is vélnek." /16./ "Mert a tűz mindenek felett ítél, amikor eljött és lesújt mindenre." /108./ "Harcban megölteket az istenek tisztelik és az emberek. Nagyobb halálrésszel nagyobb osztályrész jut sorsul.” /17./ A halál azonban az életben is jelen van. Egyrészt materiálisan, ezek maguk a holtak holttest formájában, melyről igen lesújtó véleménye van az epheszoszi bölcsnek: "A holtak a trágyánál is kidobnivalóbbak.” /109./ Másrészt gondolatilag: "Az ember az éjben világosságot gyújt magának, miután látása kialudt, de él. Érintkezik a halottal alva, miután látása kialudt…" /116./

A meghalttal tehát álmunkban találkozhatunk. Ezek és a következők azt bizonyítják, hogy Herakleitosznál sajátos egységet képvisel élet és halál. "A halhatatlanok halandók, a halandók halhatatlanok, minhogy élik azoknak a halálát, azoknak életét pedig halják." /111./

Ebben a változó egységben van, ami állandó: és ez maga az ember, hiszen "Ugyanaz van benne az emberben élve és halva, és ébren és alva, és fiatalon és öregen. Mert ezek átcsapva azok, s azok ismét átcsapva ezek." /114./ Ezt a változó egységet mondja ki általános filozófiai tézisként: "Nem tőlem, hanem a logostól hallván, bölcs dolog elismerni, hogy minden egy. Mert közös a kezdet és a vég a kör kerületén." /131./

            Herakleitosz az ókori görög és az egyetemes emberi gondolkodás különösen kiemelkedő egyénisége. Neve Szókratész előtt sem volt ismeretlen. Mikor elolvasta a "homályos bölcs" könyvét, a következőket mondta róla Euripidésznek: Amit megértettem belőle, az kiváló szellemről tanúskodik; és - miként hiszem - az is, amit nem értettem meg; csak hát egy déloszi búvár szükséges a megfejtéséhez. /Diogenész Láertiosz után/

Irodalom: Homérosz: Odüsszeia Bp.1986;   Herakleitosz: Múzsák Bp.1979.