Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap Írás Szépirodalom Szeleczky Flóra Szeleczki Flóra Eszter: Láng
Szeleczki Flóra Eszter: Láng E-mail
2016. január 10. vasárnap, 13:19

Az asztalon hevert az öngyújtó. „Reménytelenül”, nedvesen, hogy a külsejét borító ázott papír alól kikandikált itt-ott a fehér műanyag váz. A fehér alapon piros pöttyös papíron a „csodák pedig vannak” felirat díszelgett, még mindig. A hónapok múlása, a nadrág és táska zsebek koptatása, ki tudja hány kéz markolása és dörzsölése sem tűntette el róla a kissé nevetséges közhelynek hangzó motivációs üzenetet. Semmiben sem különbözött a társaitól ránézésre, eltekintve attól az apró, de fontos információtól, hogy szinte még csöpög belőle a víz, miután megjárta a mosógépet is – ezzel egyedüli státuszt kivívva magának, hiszen nem szokásom kimosni az gyújtóimat, pláne nem a kedvenceimet. Nem dobtam ki, noha használhatatlannak tűnt. Ahogy a reggeli bágyadt napfény besütött az ablakon, megvilágította, halvány árnyékot vetett az asztal lapjára. Elhatároztam, hogy csak azért is teszek még egy próbát, valami azt súgta, hogy működnie kell.

Amint nyúltam utána, csak a kezem vetületét figyeltem, az itt-ott homályosan elmosódó árnyék kezet láttam, mely hosszú, karcsú ujjaival, finom ügyességgel megragadja a hasznavehetetlennek látszó tárgyat, hogy megkísérelje a lehetetlent. Olyan ismerősnek tetszett a pillanat, az egész kép, az öngyújtót körülölelő kecses ujjakkal. Majd egy hang szólalt meg a semmiből, valahol mélyen az elmém tágas, olykor határtalannak tűnő terében, egy hihetetlenül ismerős frekvencián. „- Ha ez meggyullad, az is csak azért lesz, mert…”

A mondatot nem fejezhette be. Lepattintottam a vihargyújtón a gyerekzárat. Kattanás. Sistergő, süvítő hang kíséretében kilövellt forrón és határozottan a vékony lángcsóva. Azonnal, hevesen perzselni kezdte a cigaretta végét, én pedig szinte megszédülve szívtam be a kaparó dohányfüstöt. Nem az első, reggeli füstgomolyag szédített meg, ezt nagyon jól tudtam, hanem a felismerés. Az emléke annak, hogy egyszer én fejeztem be ezt a mondatot, nevetve, cinikusan odabiggyesztve a fentebb említett közhelyet, s lám a láng akkor is felcsapott, pont úgy, ahogy abban a pillanatban is. Felismertem abban a hangban, a mondatban, a kézben, az emlékben Őt, – egyik megtestesülésében – a Reményt.

 

Chanson d'automne

Ki van itt?

Oldalainkat 143 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs