Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)



Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Pánkó) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. április 29. péntek, 08:15

Kimentem ebben a locspocs időben. Ki, a térre. Hát jön Zoli. A barátom. Akinek nincs födél a feje fölött. Csak akkor van födél a feje fölött, ha behúzódik egy kapualjba. Most nem volt behúzódva.

Csak állt a téren és nézett két, hatalmas palotát.

Ez a két, hatalmas palota úgy van megcsinálva, hogy állandóan nézik egymást. Most éppen haloványan látják egymást ezek a paloták. Mert sötétek az ablakai. De Zoli látja őket. És azt mondja nekem Zoli, milyen érdekes az a két palota. Szálloda mind a kettő. De bennük meg nem száll senki. Üresek. Mondja Zoli.

Kérdem Zolitól, milyen hibát talál abban, ha üresek azok a paloták. Ilyenkor nincs vendég a városban. Hideg van, s a virágok sem nyílnak a szállodák előtt.

Éppen ez az, mondja Zoli. Mert abban a két palotában legalább hat- vagy nyolcszáz szoba van. Ő így saccolja. De ő s a társai meghúzódnak valahol egy tömbház lépcsőházában, ha be­engedik őket oda. Ezek a szállodák pedig ott állanak üresen. De oda bemenni nem lehet. Mert azok meg vannak véve. Így mondta, meg vannak véve. És kérdem, miért baj, hogy meg vannak véve. Miért nem vette meg ő, ha már eladók voltak azok a paloták.

Azt mondja Zoli, azért nem vette meg ezt a két palotát, mert ő mindig akadályokba ütközik. Ugye, pénze nem volt rá. Továbbá pedig, ha lett volna pénze reá, akkor sem neki adták volna el azt a két palotát.

Kérdem, miért nem neki adták volna el, mert a pénz, az pénz. Azt mondja Zoli, egyszerűen azért, mert ő nem tud semmit leszögezni. És én nézzek bele az újságokba, kik szoktak valamit leszögezni. Mondom, bárki, bármit leszögezhet. Szerinte nem szögezhet le bárki bármit. És ellépni sem tud a tömegek előtt bárki. Nyilatkozni, úgy fogalmazni, véleményének hangot adni, rámutatni, kijelenteni, felhívni a figyelmet, megerősíteni sem szokott bárki. Csak az olyan emberek szoktak, akiknek, ha valahová le akarnak feküdni, egy egész szállodára van szükségük. Mert ők egy ágyban nem férnének el. Csak egy egész szállodában. Akkor is, ha egyedül vannak, mint az ő ujja.

Mondom, te, Zoli, hát nem azért harcoltunk annyit, hogy kapitalizmus legyen és annyi szállo­dát vegyen magának mindenki, amennyit éppen akar? Te most úgy beszélsz, mintha nem azért harcoltunk volna. Neked semmiféle rendszer nem jó? A régi sem, s ez az új sem felel meg néked? Nem veszed észre, hogy ezek a gazdag emberek, akiknek egész szállodájuk van, időnkint azért adnak a szegényeknek egy-egy pánkót?

Erre azt mondja Zoli, neki nem kell az ő pánkójuk. Ezt szögezzük le.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Jacht) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. április 28. csütörtök, 06:36

 

Vannak ezek a bugyuta emberek, akikkel az utcákon szoktunk találkozni. Ezek a bugyuta emberek olyan bugyuták, hogy valósággal szégyellek velük találkozni. Némelyikük még azt sem tudja rendesen kimondani, hogy makdonáld. Azt mondja, mekdonál. Vagy valami effélét. Vagyis mekeg. Úgy megy be a mekdonálba, hogy kérjen magának egy deci pálinkát. Mekeg­ve. Persze, hogy nem adnak ezeknek egy deci pálinkát. Igazuk van azoknak, akik nem adnak az ilyen bugyuta embereknek pálinkát. Mert attól még jobban mekegnének. És a végén az ember az utcákon járván azt is hihetné, kecskecsordába keveredett.

Amikor ezeket a sorokat írni kezdtem, előbb címet kellett adni ezeknek a soroknak. És a jachtot úgy írtam le, hogy yaht. Elegánsnak gondoltam így írni le az ipszilon miatt, de azért megnéztem egy vastag könyvben, miképpen kell ezt a ladikot leírni. Hogy ne tévedjek már a legelején. És abban a vastag könyvben úgy van írva, hogy jacht. Ez nekem most roppant fontos, mert éppen jachtot szeretnék venni. Hogy minek kell nekem jacht? Két fontos dolog miatt kell. De föltétlenül. Az egyik az, hogy lesuppant a jachtnak az ára. És én szeretem az olcsó holmikat. Mert azok nem olyan drágák, mint a drága dolgok. A másik pedig az, hogy a jacht kizárólag a szabadidő eltöltésére való. Semmi egyébre. Hogy nézne ki egy luxusjacht, ha jól megpakolnám kukoricával és krumplival? Azt csak szabadidővel szokás megtölteni. És nékem most már rengeteg szabadidőm van. Azt sem tudom, mit csináljak véle. Ezért is mászkálok az utcákon. Márpedig nem ajánlatos manapság az utcákon járkálni. Mert minden második lépés után az ember belebotlik egy bugyuta emberbe. Aki még káromkodik is, hogy nem adnak neki egy deci pálinkát. A mekdonálban.

De ha én most veszek magamnak egy szép jachtot, tavaszig gyönyörködöm benne. És ha eljő a tavasz, kifekszem a jachtom tetejére. Sütkérezni. És hagyom, hogy hordozzon engem a szél egy szép tavon. Amerre akar. És ha véletlenül a part felé sodorná a tavaszi szél a jachtomat, s meglátván engem, egy szál cigarettát kérne tőlem egy bugyuta ember, ujjal mutatnék a fedél­zetre. Hogy jelezzem, nem cigarettát kell venni ebben a mostani világban. És nem pálinkát. Hanem jachtot. Mert annak ment le az ára. Minek kell mindig olyan drága dolgokat venni? És reá is förmednék talán. Minek, te bugyuta!

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Ezek a téli dolgok) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. április 26. kedd, 15:51

 

Amikor három hópehely kezdett imbolyogni a város fölött, a főtéren végigmasíroztak a nagy, piros hóelnyomó gépek. Tetejükben védett ablakok mögül büszkén tekintettek alá a téli idő­járásra beöltözött, sisakos kormányosok, jelezvén, hogy minden rendben van.

Amikor félcentis hó lepte be a várost, szirénázva indultak el a tűzoltó kocsik és szerettek volna utat törni maguknak az autók tömkelegében. De vezetőik szomorúan vették tudomásul, nincs semmi előttük. Ünnepi hangulattal vegyült a félcentis hó és senki nem járt az utakon. Aztán szépen elmentek haza a nagy, piros hóelnyomó gépek és a tűzoltó kocsik is lemondtak a szirénázásról.

Amikor bokáig ért a hó, gyengén öltözött leánykák jöttek ki a bankokból és gyárilag elfuserált seprűkkel olyan mozdulatokkal szórakoztatták a gyalogosokat, mintha kaszálnának. Aztán hogy meg ne fázzanak, visszamentek a bankok üveges ablakai mögé és megnézték a fali­naptárt, hányadika van.

Amikor majdnem térdig ért a hó, fejükhöz kaptak az adószedők és elindultak följegyezni, melyik ház kapuja előtt nem sepertek havat. Amire elkészült a hanyag és nemtörődöm-emberek névsora, kisütött a nap és szépen elolvadt a hó.

Anyám telefonált, kérdezte, van-e tél városon, mert otthon gyönge tél van. Nem nagy a hó, csak térdig ér. A házból ki lehet menni, de nem érdemes. Esetleg tűzgyújtóért, fáért ha kilép. Olyankor köszön a hóembernek, amit még karácsony előtt teremtett neki a kisebbik fia. Aki hazajött Pestről, hogy köszöntse anyánkat, mert most már ő a falu legidősebb asszonya. Kér­dem anyámtól, hát a hóember fogadja-e a köszönését, amikor találkoznak. Azt mondja, annak a hóembernek úgy van beállítva a kalapja, hogy egyfolytában köszön neki. A kalapjával. Kérdem, nem unatkozik egyedül, miután betöltötte a kilencvenhatot és bevitte a tűzgyújtót is és nincs semmi dolga? Azt mondja, nem unatkozik. Mert nincs egyedül. Ott van az a kalapos hóember. Véle társalog. A zúzmarás ablakon át nézik egymást, s minden nap fölvetődik egy közös beszédtéma. Az, hogy megérik-e ők ketten a tavaszt. Mert gyönge tél van.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Vadgeszfé) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. április 25. hétfő, 07:08

 

Önöknek halovány fogalmuk sincs, mi az a Vadgeszfé. Önöket ezért most nem ítélem el, mert nem tudhatják, mi az a Vadgeszfé. Majd akkor fogom önöket elítélni, miután megmagya­rázom, mi az a Vadgeszfé és még akkor sem értékelik eléggé a Vadgeszfé jelentőségét.

Az a helyzet, hogy ez a Vadgeszfé nem más, mint a Vadgesztenye Fényesítők Egyesülete. Ezt az egyesületet én alapítottam. Én is neveztem el Vadgeszfének. Hogy könnyedén lehessen kiejteni. Nevezhettem volna Provadgeszfének is, de ebből a Pro-ból sok van. Túlságosan sok. Jó nekem így is: Vadgeszfé. Mármost az a helyzet, hogy ha már megalapítottam a Vadgeszfét, úgy illik, alapítsak egy díjat is, amit időnkint átvehetnek a legtevékenyebb vadgesztenye fé­nye­sítők. Úgy illik.

Föltételezem, önök megfigyelték, milyen fényesek a vadgesztenyék! Én viszont azt figyeltem meg, hogy akármilyen fényesek is legyenek a vadgesztenyék, mindig lehet rajtuk valamicskét még fényesíteni. És ha lehet, akkor miért ne fényesítsünk még valamicskét a vadgeszte­nyé­ken? Sajnos, a mi megyénkben nincsenek vadgesztenyék. De ez nem számít. Az számít, hogy legyenek Vadgeszfé-díjak. Amiket időnkint ki lehet osztani.

Mondanom sem kell, hogy az idei Vadgeszfé-díjat elsőként nekem osztották ki. Aki nekem a díjat ünnepélyesen átadta, laudációjában megmondta tisztán, én vagyok a legérdemesebb arra a díjra. Mert a Vadgeszfét én alapítottam. Nem más. Azért adtak másoknak is Vadgeszfé-díjat, mert ha nem adtak volna, honnan lehetne tudni, ki az első a vadgesztenye fényesítésében? Még sakkozni is kínos, ha önmagunkkal sakkozunk, vadgesztenyét fényesíteni, elhúzódva egy rejtett sarokba, nevetséges is lenne. Szóval, mások is kaptak Vadgeszfé-díjat. De ahogy ők fényesítik a vadgesztenyét, az meg sem közelíti az én tudásomat. Mert én, bár nem arra szü­let­tem, hogy vadgesztenyét fényesítsek, nagy és kitartó szorgalommal sajátítottam el ezt a nemes tudományt. Fokról fokra. Még doktoráltam is a vadgesztenye fényesítéséből. És dió­törésből is doktoráltam. Mellékesen jegyzem meg, hogy diótörést négy egyetemen tanítok. Fölváltva. Hol itt, hol ott. És számtalan dolgozatom jelent meg a som természetéről, valamint a galagonyáról. Még külföldön is jelentek meg tanulmányaim. Például a spenót zöld színéről, a bürök és bodza illatáról. Persze, tudom, vannak ádáz gazfickók, izgága, akadékoskodó, mindenben hibát keresők, akiknek valósággal szúrja a szemét a vadgesztenye fénye. Ezek a kákán is csomót keresnek. Az ilyenek képtelenek például kákából doktorálni. Az ilyenek nemhogy Vadgeszfét, de semmiféle díjat nem tudnak alapítani. Csak járkálnak közöttünk, le s fel, egy fuvintásnyi díjat nem tudnának fölmutatni. Még maga Alfred sem tudott. Ez a Nobel. Csak alapítani tudott, de díjat fölmutatni nem. Ez valahogyan elkerülte az ő figyelmét.

Az én figyelmemet semmi díj és kitüntetés nem kerüli el. Mert az én utamat a vadgesztenyék fénye világítja meg.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (A bog) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. április 24. vasárnap, 05:54

 

Amiről most beszélek, tulajdonképpen egy semmi, kis történet. Mert azt a bogot ott fedeztük föl a Jakab Jóska cipőfűzőjén. Nem valakinek a nyakán vagy a sorsán. Mert ugye, az mégis más, ha bog kerül valakinek a nyakára, vagy éppen az egész sorsára. És ki volt ez a Jakab Jóska? Egy senki.

Erről a Jakab Jóskáról csak annyit érdemes tudni, hogy a szomszédunkban lakott. Közvet­lenül. A Bárgác nevű utcában. Ez a Jakab Jóska tudomásom szerint soha nem csinált semmit. Csak üldögélt a kicsi háza előtt, s nézte az elmenő népeket. És pipázott. Állítólag egész életé­ben pipázott. Amint elapadt a teje az anyjának, szereztek néki egy kiszuperált pipát. Hogy legyen valami a szájában, ha már megszokta. Ennek a Jakab Jóskának még az a kiszuperált pipája sem ért semmit. Azért is volt az kiszuperálva. Két helyen is el volt repedve. Az a pipa azért volt sokrétűleg megdrótozva, hogy ne repedjen tovább. Maga Jakab Jóska drótozta meg. Sajátkezűleg. Annyiszor, ahányszor tovább akart repedni a pipája.

Egy forró, nyári délutánon azt hallottuk, hogy ez a Jakab Jóska hamarosan meg fog halni.

Egyszer azért fog hamarosan meghalni ez a Jakab Jóska, mert már eléggé öreg a meghalás­hoz, másodszor pedig a sok pipázás miatt. Mert ez a Jakab Jóska olyan semmi ember, föl szokott kelni éjfél után is, csak azért, hogy elszívhasson egy marék dohányt. Az ő omlatag háza előtt. Éjfél után. Márpedig akinek éjfél után is a pipázáson jár az esze, sokáig nem élhet. Ez a jóslatnak is beillő, szomorú hír másnapra összegyűjtött néhány gyermeket Jakab Jóska háza elé. Mentem én is, hogy a saját szememmel lássam, miképpen hal meg ez a Jakab Jóska. Mert köhögni már nagyon sokat köhögött ez a Jakab Jóska.

Leültünk oda, Jakab Jóska elé, a porba és néztük Jakab Jóskát.

Ez a Jakab Jóska azt mondta, miért nem kerítünk egy csutakot, vagy egy darab deszkafélét, miért ülünk ott, abban a hitvány porban, az ő háza előtt. Ha már ott akarunk üldögélni. Mert ő semmi pénzért nem ülne le abba a hitvány porba, azért van az ő feneke alatt egy régi, három­lábú szék.

Ez a Magyari Feri eléggé szabadszájú, meggondolatlan, hitvány gyermek volt, azt mondta Jakab Jóskának, hogy azt a háromlábú széket kár emlegetni, mert az a szék nem ér semmit. Még fészkelődni sem lehet azon a széken. Mert azonnal fölborul, vagy kitörik valamelyik lába, ha fészkelődik rajta az ember. Erre azt mondta Jakab Jóska, hogy az a háromlábú szék jól meg van csinálva, mert még egy testes orosz ezredest is megbírt. Erről a székről nézte végig a testes orosz ezredes, amikor a nagy, kövér disznót lelőtték az udvaron és a katonái megsütötték. Itt, az ő udvarán. A háború idején. És akkor valamelyik gyermek azt mondta, az már rég volt, nem is érdemes azokat az időket előhozni. Egy másik gyermek szerint érdemes azokat az időket előhozni, mert ő hallotta, amikor beszélték a szülei, hogy Jakab Jóska nélkül semmire sem tudtak volna menni az oroszokkal. Mert oroszul csak egyedül ő tudott a faluban. Ez a Jakab Jóska. Ő volt a tolmács. És valósággal hordozták őt az oroszok magukkal, házról házra, hogy ne kelljen állandóan integetniük, kézzel-lábbal, merre van egy kövérebb lúd vagy disznó.

Erre azt mondta ez a hitvány Magyari Feri, ő nem hiszi, hogy Jakab Jóska tudna oroszul, mert még a cipőfűzőjét sem tudja rendesen megkötni. És az ő cipőfűzője sem ér semmit. Mert az nem is igazi cipőfűző, hanem egyszerű spárga. És bogra megkötve sincs rendesen az a spárga, két füle lóg, kiáll, akármibe bele tud akadni. Ez a Jakab Jóska megsokallta a dolgot és mind a két lábát előrébb nyújtotta, hogy jobban lássuk a bogot a cipőfűzőjén. Ez a hitvány Magyari Feri erre összecsapta a tenyerét és azt mondta, hogy magának a cipője sem ér semmit, nem­hogy a cipőfűzője, ami csakugyan egy szimpla spárga. Arra a cipőre kár cipőfűzőt szerelni, mert már úgy szét van taposva, majdnem olyan széles, mint amilyen hosszú. Hogy is tud járni ilyen cipőben, kérdezte ez a Magyari Feri. Amennyit ő jár, annyit kibír az ő cipője, mondta csöndesen ez a Jakab Jóska. És pipázott tovább, nagy nyugalommal. Azt én magam is fur­csállottam, hogy ennek a Jakab Jóskának a cipőfűzője nincs rendesen bogra kötve, s a két füle ki is áll, mint a leánykák pántlikája. Mondtam is ennek a Jakab Jóskának, hogy az ő cipő­fűzője pont úgy van megbogozva, mint a leánykák hajában a pántlika. És én az ő helyében kivágnék abból a cipőfűzőből, lecsapnék egy darabot, ne legyen olyan hosszú, s akkor már rendesebb lenne a kinézetele. Még akkor is, ha az csak egy spárga.

Rajtam akkor semmiféle cipő nem volt, hogy megmutathattam volna, milyen szép bogot tudok csinálni a cipőfűzőmre. Csak mutattam az ujjaimmal, hogy miképpen szoktam a bogot megkötni, s azt kioldani milyen módszerrel szoktam. Még a körmeimet is megmutattam ennek a Jakab Jóskának. Mondtam neki, jó körmökre van szükség ahhoz, hogy az ember ki tudja bogozni a cipőfűzőjét, ha az rendesen meg van kötve. És mondtam, hogy nékem jó körmeim vannak. Jók a megkötésre, s jók a kioldásra is. Azt mondja nekem ez a Jakab Jóska, hajoljak közelébb és fogjam meg a cipőfűzőjének egyik végét. Megfogtam, de közben azt fi­gyeltem, nem akar-e belémrúgni azzal a széttaposott cipőjével, amiért a bogcsinálásra oktattam. Nem akart belémrúgni. Azt mondja nekem Jakab Jóska, most rántsam meg a spárga végét. Megrántottam. És mint egy majdnem elnyílott tulipán, egyből kibomlott Jakab Jóska cipőfűzője. És azt mondja Jakab Jóska, na, látod, fiam, nem kell erős köröm a kibogozáshoz. Minden bogot úgy kell megkötni ebben az életben, mondta Jakab Jóska, ünnepélyesen, mint valami prédikátor, hogy azt bármikor könnyedén meg is lehessen oldani. Soha ne kössetek végleges bogot semmire, mondta ez a Jakab Jóska. Ez a semmi ember. Mi pedig csak néztük ezt a semmi Jakab Jóskát, kissé eltűnődve.

Énnekem ez a Jakab Jóska minden nap eszembe jut, valahányszor a cipőfűzőm kerül a kezembe. Úgy látszik, ez a semmi ember, ez a Jakab Jóska meghalni sem tudott egészen.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Lila öngyújtó) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. április 23. szombat, 08:20

 

Oda volt ledobva, Amerika földjére. Egy nagy városban, a járdára. Nyári napon pillantottam meg a lila öngyújtót. Majdnem a fele bele is süppedt a megolvadt szurokba. Reáléphetett valaki. Én fölvettem a lila öngyújtót. Úgy, mint egy elhullatott patkószeget. De nem azért, mert majd jó lesz valamire. Nekem azonnal szükségem volt öngyújtóra.

Szép öngyújtó volt ez. A lila. Egyik oldalán, a járdáról ráragadt szurokban piciny, aranyos csillámok ragyogtak. A másik oldalán írás: Bank of Amerika. A napfény felé fordítottam a lila öngyújtót, hogy lássam, van-e még benne valamennyi gáz. Volt benne még valamennyi gáz. Úgy dobták el, még ki sem volt fogyva. Made in USA. Ez volt a fenekére írva. Ha véletlenül kíváncsi lenne valaki, mi volt a lila öngyújtó fenekére írva. Ez volt. Elolvastam.

Amikor lehajoltam a lila öngyújtóért, a vállamról lecsúszott a pánt, s a fényképezőgépem oda­ütődött a járdához. Baja nem lett, mert puha volt a járda. A lila öngyújtóval rágyújtottam egy cigarettára és boldogan mentem tovább. A magam útján.

Száz métert ha mentem, valaki megállított. És azt mondta, látta, amikor én lehajoltam vala­miért. Mutattam a lila öngyújtót, hogy azért hajoltam le. Az idegen nyújtotta a kezét és be­mutatkozott. Mondta a nevét és azt, hogy ő lengyel. De itt él. Én is mondtam a nevem, s azt, hogy nem itt élek. És megkérdeztem, véletlenül nem az övé volt ez a lila öngyújtó? Mert ak­­kor én azt neki visszaadom. Azt mondja, nem a lila öngyújtó miatt állított meg. Nem ciga­ret­tázik. És jobban tenném, ha én sem cigarettáznék. És az én helyemben ő nem hajolna le azzal a drága fényképezőgéppel. Mert ugye, hogy odaütődött a járdához... Az a gép egy vagyont ér. Leica. Ráadásul Ős-Leica. A feketéből való. Tessar az objektívje. Egy vagyont ér. Ilyen géppel utoljára Henry Kissingert lehetett látni. Az amerikai külügyminisztert. Valószínűleg akkor is ilyen gép volt Kissingernél, amikor Oriana Fallaci feltette neki a legkényelmetlenebb kérdést: – Nem gondolja, hogy ez a vietnami háború egy teljesen fölösleges hadviselés? És mit válaszolt a külügyminiszter erre a kényelmetlen kérdésre? Azt válaszolta, hogy de. Ő is úgy gondolja... Szóval, ilyen gép lehetett nála akkor is. Mint amilyen a maga vállán van. Leica. És ha magától most valaki azt kérdezné, mit gondol a mostani háború felől, mit vála­szolna? Na, mit? Azt, hogy ez is egy teljesen fölösleges hadviselés?

Mondom a lengyelnek, nagyon messzire kerültünk ezzel a lila öngyújtóval. Mert íme, ott vagyunk a politika dzsungeljében. Ebben a fényes városban. Pedig tulajdonképpen nem történt semmi. Csak lehajoltam egy lila öngyújtóért.

Az nem éppen így van, mondta az idegen. Aki ilyen drága fényképezőgéppel járkál ebben a városban, nem lehet akárki.

– Márpedig én akárki vagyok – mondtam az idegennek. Tulajdonképpen egy senki. Én meg sem merném kérdezni egy idegentől, mit gondol bármely hadviselésről. Láthatta, hogy lehajoltam egy lila öngyújtóért. El tudja képzelni, hogy egy fontos ember lehajol egy eldobott, lila öngyújtóért?

– El, mondta az idegen, el tudom képzelni. Amerikában minden megtörténhet. Az is, amit el sem tudunk képzelni.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Nevada) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. április 23. szombat, 06:44

 

Mojave. Sivatag. Homok. Siklik velünk a Greyhound távolsági busz. Föltűnnek, s elmaradnak a kaktuszok.

Egy kalapos cowboy még Utah államban ide ült mellém. Az ablakhoz. Hogy lássa a tájat. Így mondta: hogy lássa a tájat. És el is aludt nyomban. Vállamra csúszik a kalapja. Nem nyúlok hozzá. Viselem a kalapját a vállamon.

Egyszer megébred és eltántorog valahogy a sofőrig. Azt mondja neki, a következő útelága­zásnál figyelmeztesse őt, mert ott kell leszállnia. Várja a felesége. A következő útelágazásnál. Visszaül az ablak mellé és nyomban el is alszik. Viselem a kalapját a vállamon.

Megyünk úgy száz kilométert. Föltűnnek, s elmaradnak a kaktuszok. A cowboy fejébe nyom­ja a kalapját és eltántorog valahogy a sofőrig. Hallom, azt kérdi tőle, hát nem volt még út­elágazás? Nem. Jól van, de az első útelágazásnál figyelmeztesse őt. Mert várja a felesége. Visszaül az ablak mellé. Elalszik és én viselem a vállamon a kalapját. Megyünk ismét vagy száz kilométert. A cowboy eltántorog valahogy a sofőrig. – Kell, hogy legyen itt, valahol egy útelágazás... – Az elsőnél szólok magának – mondja a sofőr. Viselem a vállamon a kalapját. Föltűnnek, s elmaradnak a kaktuszok.

Az első útelágazásnál, valami rozoga haszonjármű mellett áll egy asszony. Fék.

Fölszáll a buszra az asszony. Keresi a férjét. Intek neki, hogy itt van. Az ablak mellett. Az asszony megveregeti a férje vállát, hogy fölébressze.

– Derék ember vagy, Joe! Eladtad azt a lovat. Derék ember vagy!

Leszállnak és összeölelkezve mennek a haszonjármű felé. Az út kellős közepén. Az asszony viseli a vállán a férje kalapját.

Elindulunk. A sofőr azt mondja a mikrofonba: – Hölgyeim és uraim! Ték it izi... Vannak még a világon boldog emberek...

Odaülök az ablak mellé. Hogy lássam a tájat. Föltűnnek, s elmaradnak a kaktuszok.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Sante Fe) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. április 19. kedd, 06:58

 

Ezt a várost sokáig csak a nevéért szerettem. Santa Fe... Egyszer azt mondtam magamban, ha csak egy kicsit is közelebb kerülök hozzá, bemegyek Santa Fébe. Egy napon oly közel kerültem Santa Féhez, hogy be is mentem Santa Fébe. Nagyon nem érdekelt engem ez a Santa Fe. Csak az érdekelt, hogy lássam egyszer én is ezt a Santa Fét. Mert mindent tudtam róla. Azt is, hogy amikor ott meleg van, akkor jó meleg van. És amikor hideg, akkor jó hideg. És hogy a házak falára ott is firkálnak, mint más városokban. Azért megnéztem ezt a Santa Fét. És miután jól megnéztem, otthagytam Santa Fét.

Szép emlékem van erről a Santa Féről. Már jó messzire jártam Santa Fétől, amikor azt vettem észre, lassít a tehervonat. Épp, hogy csak cammog. És lehúzza ablakát a mozdonyvezető, hogy kinyújtott karjával elérje az útszéli fák lombjait. És hagyja, hogy az útszéli fák levelei végigsimítsák a tenyerét. Míg lassan halad a tehervonat. Texas felé. Onnan jött ez a teher­vonat, Santa Féből. Ahonnan én is. Együtt jöttünk. Santa Féből. Mentünk Texas felé. És elmaradoztak az útszéli fák. És nem volt már lomb és nem volt több levél. És fölhúzta ablakát a mozdonyvezető. És rohanva mentünk tovább. Santa Féből Texas felé.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Jöjjön velem Jamaicába) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. április 18. hétfő, 08:07

 

Énnekem olyan a természetem, hogy amikor a szervezetem úgy akarja, egyszerűen össze­esem. Mint a collstok. A svájci röptéren is egyszerűen összeestem. Mint a collstok. Egy bicegve járó férfi spriccelte be orcámat valamivel és attól tértem magamhoz. Megköszöntem a bicegve járó embernek a spriccelést és szépen bemutatkoztam. Ő is. Azt mondta, órásmester Jamaicában. És megkérdezte, tudom-e, hol van Jamaica? Mondtam, egész életemben Jamaicá­ba kívánkoztam. – A tengerért, tudja, a tengerért. És a középhőmérsékletért. Mert a világon ott a legjobb a tenger és a középhőmérséklet. Én ezt földrajzból tanultam.

A bicegő férfi kezét homlokomra tette, hogy megsaccolja, van-e lázam. Nem volt lázam.

Amikor felültünk a repülőre, s helyemet kerestem a másodosztályon, a bicegő ember karon fogott és azt mondta, mi nem utazunk másodrendű osztályon. Ő azért nem, mert hogy nézne ki, ha egy jamaicai órásmester másodrendű osztályon utazna? Én pedig azért nem, mert bármely pillanatban összeeshetem és nem lesz, aki engem bespricceljen.

Kissé feszengve ültem a jamaicai órásmester mellett, az első osztályú fotelben. Mert az fotel volt, nem szék. Senki nem törődött azzal, hogy az én jegyem nem ide van kiállítva. Jobbnál jobb ételeket hoztak a légikisasszonyok, ittunk is valami finomságot, de főleg beszélgettünk. A falumról és Jamaicáról. Hogy milyen szép az én falum és milyen szép Jamaica. És hogy nekünk milyen jó dolgunk van.

Egyszer azt mondja a bicegve járó, jamaicai órásmester, tudja mit? Jöjjön velem Jamaicába! Mondom, hát hogy menjek én Jamaicába, amikor az én jegyem nem oda szól? És különben is várnak engem Nevijorkban. Egy nagy táblával vár engem egy úr. Úgy hívják, Koréh Ferenc. Abban egyeztünk meg, ki lesz téve a mellére egy tábla, s arra az lesz reá írva, hogy Koréh Ferenc.

– Nem probléma, mondta a bicegő ember. Nem probléma. Én is ott szállok le. És indulunk is tovább, Jamaicába. Persze, előbb elköszönünk attól, aki magát várja azzal a táblával.

Kérdem a jamaicai órásmestertől, mégis ezt ő hogy gondolja? Mert nekem nincs pénzem Jamaicáig. Csak odáig, ahol engem várnak. Azt mondja, ez sem probléma.

– Amikor a másik repülőre ülünk fel, maga szépen összeesik. Mint Svájcban. És én spricco­lom magát és elkeveredünk az utasok között. Közben igyekszünk a felüléssel. Bízza rám! Egy jamaicai órásmester mindent el tud intézni. Magának csak annyi lesz a dolga, hogy szépen összeessék. Ahol szükségünk lesz rá.

Mondom, azért ezzel a dologgal baj van. Mert én nem akkor esem össze, amikor akarok, hanem amikor a szervezetem úgy diktálja. És miért pont most menjek én Jamaicába? Nem lehetne ezt az utat elhalasztani? Hogy meggondoljam a részleteket és fölkészüljek egy újabb utazásra. Különben sem venné semmi hasznomat, ha magával mennék Jamaicába. Mert én nagyon nem értek az órás mesterséghez...

Erre kissé ideges lett a bicegő ember. Mondta is, hogy ő évek óta nem volt ideges.

– Tudja mit? Ha maga ilyen körültekintő az utazásban, akkor az életben körülményes és halogató. Ez nem jó szokás. Így maga soha nem fogja látni Jamaicát. Kár. Tudja, hogy ott a fagylaltot is úgy adják az ember kezébe, hogy közben énekelnek és táncot lejtenek? Mert Jamaicában vidámság van. És jó élet. Könnyű élet. Gondtalan élet. Nézzen rám! Lát az arco­mon egy ráncot? Nincs az én arcomon semmi ránc. Mert én nem körülményeskedem, nem aggódom semmiért. Vidáman élek. Mint a madár. Ahogyan ezt ki szokták fejezni. Azt mondja nekem, hogy maga nem ért az órás mesterséghez. Mit gondol, én értek? Csak annyit értek, hogy le tudom venni egy karórának a hátlapját. És ki tudom cserélni az elemet az órában. Annyit értek. Ma már nincs szükség órás mesterségre. Sokan még az elemet sem cserélik ki, hanem eldobják az órájukat. Ha megáll.

– Tessék mondani, Jamaicában meg lehet élni abból, hogy valaki le tudja venni a karórának a hátlapját? És ki tudja cserélni az elemet az órában? – kérdeztem kíváncsi ábrázattal.

– Meg. Ha valakinek van esze hozzá. Akkor meg lehet élni – válaszolta a bicegő jamaicai órás. – Uram, én Pesten nőttem fel. Pontosabban a Váci utcában. Tudja, hol van a Váci utca? Szóval, tudja. Aki ott nőtt fel, meg tud élni Jamaicában. Most figyeljen! Kimegyek a reggeli napsütésben a tengerparti strandra. Ott fekszenek a homokban a szebbnél szebb jamaicai lányok és asszonyok. Vagy idegenek, turisták. Amelyiknek óra van a csuklóján, ahhoz bizal­masan lehajolok és így szólok: – Szíveskedjék megmondani, hány óra a pontos idő?

Teljesen mindegy, hogy mit válaszol. Megkérdezem, véletlenül nem késik az órája? Ha késik, megkérem, engedje meg, hogy kicseréljem benne az elemet. Mindig hordok a zsebemben óraelemet. Mindenféle méretben. Ha nem késik, hát akkor nem cserélem ki. De már beszél­getünk. És a beszélgetésből előbb-utóbb kialakul valami.

Ha nem beszélget az ember, abból semmi nem alakul ki. Most már érti? A lényeg az, hogy Jamaicában meg lehet élni. Most pedig figyeljen nagyon! Maga nálamnál is jobban meg tudna élni Jamaicában. Csak annyit tanuljon meg, hogy akkor essék össze, amikor akar. És amikor szükség van rá. Mert van úgy, jól jön az embernek egy kis összeesés. Ugye, a svájci röptéren is jól jött! Ezért utazhatott elsőosztályon. Luxus módon kiszolgálva. Legjobb összeesni Jamaicá­ban. A tengerparti homokban. Valaki csak bespricceli az orcáját...

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 Következő > Utolsó >>

5. oldal / 5

új-iVisz

 

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 151 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs