|
A hadvezetés humora
Kuncogva olvasom a monarchia hadügyminisztériumának 1914. szeptember 4-i közleményét: alig kezdődött meg a nagy háború (Fel Belgrádra!), de máris elfogytak a hősöknek kijáró plecsnik. Minek okáért gyors utánrendelés eszközöltetik. Aztán eltelt néhány hosszú esztendő, s nem csak hogy a belgrádi lózung nem jött be, ráadásul még Trianont is be kellett vállalnunk. Hiába, hősiességből és vereségekből mindig sikerült jól teljesítenünk!
Megmagyarázhatatlan
Miért olvasom újra s újra már-már megszállottan Székely János verseit? Hiszen valamikor, ahányszor fitymáló válaszait elolvastam ifjúkori klapanciáimra, örök bosszút esküdtem ellene. Költői játékaimtól eltéríteni nem tudott, s a bosszúból végül sem lett semmi. Ő megtagadta a költészetet, én megszerettem a verseit. A "miért" az, ami megmagyarázhatatlan. Ahhoz Székely Jánost kell olvasni...
Háborúzva
Pár nap és ránk köszön az első világháború századik esztendeje. Kemény, kényszerítő erejű évforduló ez: lehetőleg hitelesen, torzítatlanul felidézni a gyanútlan és tapasztalatlan világ előtt, hogy mi, miért és hogyan történt. Akkor is, ha az igazság kellemetlen. Inkább magunkkal háborúzzunk, mint másokkal. Vagy talán ma is olyan nagy vétség a pacifizmus?
Ki súgott?
Ébredés előtt néhány perccel (pillanattal?), suttogás hatolt a fülembe: hízelgően lágy és kitartva búgó. Kinyitottam a szemem, de csak a hajnal fénye tapogatózott a szobában. Ezt hallottam: "Nehéz a semmi, könnyű a minden." Ennyi...
Refrén
Nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy utánam ne szóljanak: "Bácsi, adjon egy lejt, hogy vegyek egy kenyeret!" Az utánam szóló személye gyakran változik, csak a szöveg és a hanglejtés kísértetiesen ugyanaz. Akár egy refrén. Igaz, olykor elmarad a kenyérre való hivatkozás, de a helyzeten ez mitsem változtat. Mintha csak azt mondanák nekem: jónapot! Én meg, nyakam behúzva, teszem, hogy meg se hallom és "elfelejtek" visszaköszönni...
Kiselőadás
Álmomban kiselőadást tartottam egy doktornak. Az egészséges életmódról! Magába roskadva ült, fehér köpenyében és buzgón bólogatott szavaimra. Magam is meglepődtem ihletett gondolataimon és csordultig tele voltam sikerélménnyel, mint egy túltöltött léggömb... Reggelre torokfájással ébredtem, délre belázasodtam. Most aztán mehetek az orvoshoz...
Kifulladásig
Azt kérdezi egy ismerősöm: belefáradtam-e az irodalomba, hogy csak ilyen firkákra futja erőmből az utóbbi időben? Tisztelem nyíltságát, ezért nyilvánosan válaszolom meg kérdését. Ha tudom... Mert igaz ugyan, hogy egy-egy "firka" papírra vetése után úgy érzem magam, mint emeletmászás közben, s míg megszusszanok, azzal áltatom magam, hogy a napi penzumot már letudtam. De aztán ismét beugrik egy gondolat, egy hasonlat, egy firkányi szikra és működésbe lép a gépezet, elindul a szellemi mókuskerék, újabb kifulladásig.
Nemzeti láz
Hetek óta olvasom az első világháborúról szóló vallomásokat. Mindenféle színezetűt, szellemiségűt. Frontnaplót, lágerélményt, vezércikket, anekdotát. A szavak, a gondolatok, indulatok mögött jól érezni a mindenütt csúnyán felszökő nemzeti lázat, amit csak a harc, a romantikus hősködés tud némileg csillapítani. Sok esetben végzetesen jól sikerül a láz leverése, s a lázzal együtt az élet is odalett... És akkor mégis, honnan ez az új, leteperő mai láz? És mit keres itt ez a régi lázmérő?
|
|
A tévelygő
Egy légy valahogy betévedt A rovarok világa című kiállításra. Jól érezte magát a múzeum klimatizált termeiben, épp csak minden kongott az ürességtől. A tárlók üveglapjai hűvösen csillogtak-villogtak. Mögöttük fölfedezte kipreparált testvéreit, rokonait és fajtársait gombostű végén, hivalkodó rendben. Nem tudta, irigyelje vagy sajnálja őket. Harminc napig tűrte az úri fogságot, végül a múzeumablak párkányán visszaadta lelkét a teremtőnek. Porhüvelye talán még ma is ott van, mert a múzeumokban ritkán takarítanak.
Mikulásra várva
Valamikor hívni se kellett, jött magától. S hozott, ami csak eszébe jutott. Most ha szólongatnám, se mozdítaná a füle botját. Én megértem: a jóságba is nagyon bele lehet fáradni. Néha kimondottan üdítő rossz fát tenni a tűzre...
A tizedik
A régi hadseregben, egy elvesztett ütközet után minden tizedik katonának büntetésből leütötték a fejét. Nem is tudom, ha akkor éltem volna, mitől rettegnék jobban: a vesztes csatától, vagy hogy én leszek az egyik "tizedik"...
Parázs
Amatőr fotográfus lép a székelyföldi cigánykovács műhelyébe. Megütközik a benti homályon, s azt firtatja, miért nincs a helyiségben vajegy lámpa. "Nekünk, instállom, az izzó vas világít" - így a villogó szemű, fülig kormos kovács, és belekotor a kemencén szikrázó parázsba.
A fatolvaj
Elfogták az első fenyőtolvajt - írja lelkesen az újság. De vajon honnan tudja az újságíró, hogy éppen az első fatolvajról van szó? Talán csak az elsőről, akit nyakon csíptek? (Amúgy mindenkit jobban érdekelne, hogy mikor fogják már el - az utolsót...)
Káromkodók
Mindig berzenkedem magamban, ha egy női szájból meghallom: "Hogy a fa...amba!" Ez ugyanis egy jókora nonszensz, mégis unzsenir élnek vele zsenge szüzek és deli úrnők. Érdekes viszont, férfiszájból még nem hallottam a pandantját: "Hogy a p...mba"!
Nem kaptak parancsot
Könyvet dobtak össze a román titkosszolgálat - a szeku - volt tisztjei a 24 évvel ezelőtti temesvári eseményekről. S állítják benne, hogy ők mossák kezeiket, a felfordulást külföldről beszivárogtatott idegen erők (zsoldosok) okozták, ők pedig nem tehettek ez ellen semmit, mert nem kaptak rá parancsot! Előbújt hát a mindenre jó mentség: a "parancsra tettem" ördöge. Amely akkor sem tágít az ember mellől, ha történetesen nem idézik meg. Hogy is van ez? A rendszer támaszai nem védték meg a rendszert - mert nem kaptak rá parancsot? Hát ilyen egyszerűen változik a világ?
Ki tehet róla?
Nem tehetek róla, hogy tehetetlen vagyok - szabadkozott a tett elkövetője.
Mire jó az öreg székely?
Sok-sok éve benépesített szoborparkban már csak egy fából faragott bálvány: Dózsa bajszú öreg székely áll a térség közepén. Társait megroppantotta, elnyűtte az idő. Nemrégiben valahogy új szomszédjai kerültek: két hatalmas reklámtábla. A környék turisztikai szépségei mosolyogtak le róluk a járókelőkre. Hanem egy szélvihar úgy felborogatta a büszke pannókat, hogy gazdáik most jónak látták mindkettőjüket a magányos szobor konok, rendíthetetlen alakjához drótozni. S az öreg székely azóta ádázul őrzi a rátukmált reklámokat.
A szimbólumokról
- A szimbólumok értelmet és tartást adnak a tetteinkhez - magyarázza barátom, hallván, hogy személy szerint nem lelkesedek értük.
- A szimbólumok elfedik a valóságot, a problémákat - ellenkezem.
Mire ő: mondjak neki példát.
- Vegyük csak a zászlót. Milyen könnyű megbújni mögötte! És mennyien meg is teszik!
- Viszont milyen fenségesen lobog!
- Annál inkább!
A vaddisznófej átváltozása
A kirakat kellős közepén, ahol a tegnap még egy jókora, kipreparált, szőrös vaddisznófej vicsorított az arra járókra, ma kék köpenyes, tűzről pattant, copfos leányzó feszülő, formás feneke mosolyog felénk. Az incselkedő hátsórész gazdája komótosan mossa-mossa, csinosítja az üres kirakatot, amely felől erltűnt a Vadásztermékek felirat és helyette ez olvasható: Székely Termékek Boltja. A vaddisznófej váratlan átváltozása több mint ígéretes...
Féllábbal
A féllábú férfi évek óta ott ül a lottóáruda kirakata alatt, egy kövön. Nem kér semmit, nem is tartja a tenyerét. Kalapja, sapkája se hever a földön. Szajkó, papagáj, majom sem ugrándozik körülötte. Csak ő van ott, a mankója meg a maradék fél lába. És elnéz valamerre, személytelenül, a világba. A szerencsét próbálni sürgő-forgó szerencsejátékosok már csak babonából is vetnek oda néhány aprópénzt, kisebb bankjegyet. Mert hogy hátha... hátha... Egyszer talán csak megtérül a jótékonykodás... De ha nem is, az a hely ott jól ki van találva...
"Kedvencek"
Barátom, aki tudja, hogy rajongok a fotográfiáért, egyre unszol: mutatnám be neki kedves fotóim csokrát. E lehetetlen kérésnél már csak a válaszom lehetetlenebb: amíg fotó készül a világon, mindig találok köztük számomra igen kedveset. És mégis, egyszer talán összeválogatom azt a várva várt csokrot...
Koppintás
"Nemcsak a gyilkos, úgy látszik az áldozat is érez valami honvágyat a tett helye iránt; meg lehet, csak valami reményt érez, hátha nem is talál ott semmit, nagy semmi tátong azon a helyen, álom volt az egész." Ezt nem én mondom, hanem Illyés Gyula. De bizony, nagyon szívesen mondtam volna én is, ha ki nem találják előttem. Sajnos, van ilyen is...Ilyenkor bőszen koppint az ember. (Vagyis hát: idéz.)
Koppintás (2)
"A nemzet nem sír, úgy látszik ez már tömeglélektani törvény és gyanus nekem az is, aki egy nemzetért nyilvánosan könnyezik. A nemzetért, minden közösségért csak tenni lehet valamit, közben akár fütyölhetsz is, sőt még jobb, ha fütyülsz, nem száll meg a gőg." Sajnos, ezt is csak Illyés Gyula tudta leírni. Nekem már csak az egyetértés jutott. Meg a koppintás...
Adventi illatok
Élen jár a savanyított káposzta csípős, penetráns illata. Majd a szikkadó-száradó fenyőlombok gyantaszagát érezni, jól nyakonöntve univerzális benzinbűzzel, és amikor jó nagy a köd, a dögletes csatornaszag is beleszól az adventi illatárba.
|
|
|
UFO
1.
UFO szállt le éjszaka a szemközti óvoda udvarára. Egészen biztos, ha kell, meg is esküszöm rá, mert a saját szememmel láttam. Hangja nem volt, fényei leoltva. Beleborzongtam a látványba... Lesiettem, valami kézzelfogható bizonyítékért. Kár, hogy mire a közelbe értem, már olajra lépett. Hát... ezek az UFO-k már ilyenek...
2.
Sejtettem, hogy nem fognak hinni nekem. Alig vetettem papírra első észleletemet, már jöttek a csúfondáros kérdések: miért pont az óvoda udvarára szállt le az az UFO? És hol volt ilyenkor az óvó néni? És készítettem-e fotót? Nem, nem készítettem. Éjjel, töksötétben nem szoktam fotózni. (Még...) Az óvónéni biztosan a paplan alatt alukált, odahaza. (Nem ellenőriztem!) Az óvodában csak az egerek cincogtak (feltételezés). Az UFO (gondolom) azért szállt le oda, ahová, mert ott talált megfelelő leszállóhelyet. Értve vagyok? De az is lehet, hogy az udvaron lévő hinták és mászókák keltették föl a kíváncsiságát... Mit tudom én? Hát olyan fontos ez? Ott voltak és kész. Ha nem egyéb, még lesz dolgunk egymással!
3.
Ezek nemcsak léteznek, jönnek-mennek, de olvasnak, sőt, írnak is, te! Ki hitte volna? Reggel a párnám mellett cédula várt, szerencsére rovásírással (innen látszik, mennyire univerzális!). Gyorsan kinyitottam a számítógépet, előkapartam egy rovásírás-ábécét, s valahogy megfejtettem (siettemben elfelejtettem, hogy a rovásírás jobbról balra olvasandó, így először hiába fáradtam) az üzenetet.
Szóval, nem tapsikolnak annak, ahogyan egyesek írnak róluk. Egyáltalán: ők nem is zöldek! És nem emberkék! Micsoda otrombaság! Majd megmutatják, milyen színűek, csak jöjjön el az ideje! Úgy beszélünk róluk, mint valami fogyatékosokról (jut eszembe: ma van a fogyatékosok világnapja – ezért szívták volna fel a vizet?). Szándékaik békések, de azért nem lehet velük felmosni a padlót… És így tovább.
Mondhatom, rettegésben élek. Lesem, hogy mikor jönnek újra. Már a szélzúgás is idegesít…
4.
Ma éjszaka - úgy 4 óra lehetett (igazi szellemek órája, brrr!) - aztán eljött. Egyedül volt. Arra ébredtem, hogy ül, velem szemben, a fotelben. És rám néz. De úgy, mintha két reflektort eresztett volna a pofámba. Így aztán én nem láttam semmit. Hunyorogtam. Ő mindent láthatott. Hang nem hangzott el, de az agyamban hirtelen megjelentek az ő gondolatai - nem szavakban, nem képekben: ideákban! (Ugye, értik, mit akarok mondani?) Gondoltam, ez valamiféle kihallgatás akar lenni...
Az első kérdés az volt: hiszek-e az ufókban?
- Ez hit kérdése? - próbáltam eltakarni a szemem, úgy vakított a tekintete.
Pillanatok alatt leszámolt elém egymillió eurót. Értik? Egy milliót!
Most se hiszek? - kérdezte. Fogdostam, tapogattam a bankóhalmokat. Biztosan bólogattam is.
Reggelre, persze, a pénz nem volt sehol. Ennyit a hitről.
5.
 Sehol semmi. Szélcsend. (Vihar előtti?!) Kiszámíthatatlanok... Igazából mit akarhatnának tőlem? Csóró kis célpont lehetek a világmindenségben. Vagy mégsem?
Beszereztem valami könyveket. Róluk. Két kötet. Most azt bújom. A világ leghíresebb ufo-dossziéi. Nem semmi, amit ebben leírnak! Itt olvasom, hogy a témában már kisebb könyvtárra valót összeírtak. De én azt mondom: elsősorban a szemednek higgyél! Légy felkészülve bármire, és semmin ne csodálkozz (már ha meg tudod állni...) Mellékelek egy kis (fényképes) helyszínrajzot az óvoda udvarról. Úgy látom, fontos a helyszín. Minden esetnél pontosan leírják: hánykor, milyen időjárási viszonyok közt, hol. És hogy ki. Ahány ember, annyi eset... Egy amerikai pasas még kenyeret is kapott tőlük. Űrkenyeret! S megette. És kutya baja se lett! Kutatók is megvizsgálták a kekszhez hasonlító kenyeret: lisztből, cukorból, zsiradékokból állt. Írja a könyv...
6.
Este, úgy éjfél után megroppant az idő, s neki havazni. Na, gondoltam, ezek a más világiak is ülhetnek a kályhasutban. Legalább is én nem mászkálnék egy hóviharban… Rosszul számítottam. Négy körül beállítottak. (Menetrendjük volna?) Most már ketten. Ugyanolyan reflektorszeműek. Duplán elvakítottak.
Felém sugárzott gondolataik mind-mind az étel és az evés körül forogtak. Éhesek voltak.
Barna korpás kenyeret vágtam föl s piros hagymát, szalonnát. Úgy megették, mint a semmit. Repeta. Azt is begyúrták. (Atyavilág, hogy fér mindez beléjük?!!) Rendre kirámoltam eléjük a hűtőszekrényt: vajat, sóstúrót, sonkát, halat, ikrát, zakuszkát. Még, még… Következett a kamra: méz, savanyúuborka, hordós káposzta. Mazsola. Banán. A kompótok. Füge. A lekvárok. Bor. Háromféle. Zsutty, eltűnt, mint a búvópatak. Megitták az agyagfalvi pálinkát is, egy cseppet nem hagytak, az átkozottak! Még, még… Ilyen pusztítást életemben nem láttam. Még csak nem is böfögtek! Majd egyszer csak eltűntek.
És hogy nem álmodtam mindezt, a reggeli tanúság rá a kavargó hóvihar és az üres kamra. Mehetek bevásárolni…
7.
Megérkezett Xavér, a szolgálatos európai orkán, javában rázta a szakállát. Rázhatta: mi idebent a televízió esti híradóját néztük, az egér pedig bennünket. Hogy miként került a harmadik emeletre, hófúvás idején, ráadásul a divány alá, azt nem tudom, de esküdni mernék, hogy kapcsolatban áll a korábbi UFO-jelenségekkel.
Először a feleségem nem is hitte, amikor szóltam neki, hogy egér van a divány alatt. - Biztosan jól beszívtál, mondta, s most rémeket látsz... De mert az egér nem a félős fajtából való volt, többször is megmutatta magát. Így a feleségem is elhitte: nem festettem az ördögöt a falra.
Mindjárt kereste is hozzá a racionális magyarázatot. Én viszont: nyilván, álcázott ufonautával van dolgunk! (Bár, ha jól meggondolom, az űrlények egyik nagy szakértője, a költőnek-írónak-matematikusnak sem utolsó Mandics György, aki összeállította a Földönkívüli lények enciklopédiáját, amiben több ezer UFO-észlelést dolgoz fel s mintegy kétszáz típusú űrlényt különít el, valamennyit emberszabásúként határozza meg. Egér s egyáltalán állatformát nem emleget.)
Mivel a vendég az est folyamán, olyan titokzatosan, ahogy megjelent, el is tűnt, levettük a napirendről. És bár feleségem később megtalálta a konyhai szellőző rés átrágott műanyagrácsát, ami azt jelenti, hogy látogatónk a házfal üregeiből juthatott a lakásba, én most is azt hiszem, hogy égi jövevény járt nálunk, és folytatása következik.
8.
Aggódtam. Mit akarhatnak még tőlem a földön kívüliek? Kamrámat kiürítették. Éjszakáimat megzavarták. Biztonságomat megrendítették. Olyan lettem, mint akit éjjel-nappal figyelnek. Mint akinek nincs egyetlen nyugodt pillanata sem. Mit tegyek? Bujdokoljak el hazulról? De hiszen a föld feneke alól is előkerítenek, ha szükségük van rám! De vajon tényleg én kellek nekik, vagy valami miatt engem szúrtak ki kísérleti egérnek?
Ez az - hát az egér! Meg kell tudnom az igazságot!
Mikor az éji látogató ismét tiszteletét tette (most egyedül volt), nekiszegeztem a kérdést: hányféle alakot tud ölteni?
Meglepődött: hogy-hogy hányat? Amennyit csak akar, természetesen! Jó, de egérként is képes megjelenni? Hát hogyne! - s már ott is ült velem szemben a nyoma vesztett cincogó. (Vagy legalább is, nagyon hasonlított rá...)
De ez semmi - szólt hetykén -, a demonstráció éppen csak elkezdődött! És egymás után, sorra változott át a szemem előtt egérből macskává, macskából kutyává, kutyából oroszlánná, oroszlánból vasutassá, vasutasból hajléktalanná, hajléktalanból szerzetessé, szerzetesből katonatisztté, katonatisztből álarcos bankrablóvá, majd lett egyre gyorsabb tempóban piaci virágárus, adóellenőr, sintér, vőlegény és titkosrendőr, sorsjegyárus, rezes orrú kocsmatöltelék, zsákhordó, kutyasétáltató, temetőőr, erőgépkezelő, a szomszéd az utolsó emeletről, reklámcédula-kihordó, gyorspostás - és még mi minden! S még nem is említettem a nemek közötti fürge, már-már észrevétlen átjárását! Minél jobban pörgött-forgott előttem, annál biztosabb voltam benne, hogy egy szörnyű megfelelési láz játszik velem, amelynek ki tudja, mikor lesz vége, s vége lesz-e egyáltalán, de nekem kell igazából a lábamat az ajtóba tennem, s megálljt parancsolnom az életemet gúzsba kötni próbáló hatalomnak.
Ahogy ezt így végiggondoltam, hát látom: máris egyedül vagyok a szobában, párnámra világít a hold és minden a régi körülöttem: a néma könyvespolc, a fotelek, az esti rendetlenség és a levetett ruha... Jobb, ha most megpróbálok virrasztani - és felütöttem az ágyam fejénél található, becsukott könyvet.
Reggel úgy ébredtem, görcsösen szorongatva a könyv fedőlapjait. Rajta az égővörös betűk: A világ leghíresebb ufó-dossziéi.
|
|
Dicsőség
Minden évben, a pontos dátumon, megjelenik az emlékműnél és farkasszemet néz vele. Több tucatnyian nyugosznak alatta, s igazság szerint neki is ott lenne köztük a helye, de valami isteni kegyelem folytán megmenekült. Életben maradt. Van ilyen. Azóta évről évre korholja a sorsot: miért ragadta ki őt a megdicsőültek sorából? Mi haszna életének, ha közben másé a dicsőség?
Pillanat virága
Az éjjel-nappal nyitva tartó péküzletet tartósan üli meg a frissen sült kenyér párás illata. A kemencéktől óránként tolnak be egy-egy rekesznyi rakományt. Még serceg a héjuk, ahogy a gördülő polcon rendre kihűlnek. Mire ehetnénk belőle, már enyhén szalonnás, tippanós. Mennyi eltékozolt, isteni falat! Hát nincs ki leszakítsa a pillanat virágát?
Nászajándék
Leendő após annyira kedvelte leendő vejét, hogy nászajándékul egyenesen a család frissen faragott márvány síremlékére felíratta az ő nevét is, születési évével együtt. Nagyot nyelt, mikor egy esztendő múlva az ajándék hirtelen érvényét vesztette: a fiatalok beadták a válókeresetet... Így lett a vő, legalábbis a sírkő tanúsága szerint, halhatatlan.
Együgyűség
Szólni se tudott, amikor lefogták, pokrócot dobtak a fejére, jól megdögönyözték, hátrakötötték a kezét, betömték a száját, úttalan utakon vonszolták magukkal, majd leültették a földre, pihentek, utána autóba gyömöszölték, két oldalról szorosan fogták, alig jutott lélegzethez, órákig hallotta a motor zúgását, érezte maga alatt a zötykölődő kocsit. Egyszer aztán kirángatták az autóból, ötször megforgatták a tengelye körül, meglódították, elterült, végül lehúzták a fejéről a pokrócot: éjszaka volt, néhány csillag pislákolt valahol a magasban. Nem látott semmit a sötétben. Illedelmesen megkérdezte: - Hol vagyunk?
Viola organista
Az isteni Leonardo (da Vinci) egyik tudományos-művészi álma volt ez a furcsa nevű isten tudja micsoda. Amit most, több mint fél évezred után megépített egy lengyel zongorista.Fából vaskarikának tűnő hangszere zongorabillentyűkkel bír, megszólaltatva viszont hangja csupa cselló és az orgona. A zongorista három esztendejét ölte a lélegzetállító mutatványba, s most már csak azt a hírt várom, hogy valaki végre kitenyészti a költészet szárnyas lovát - a Pegazust.
Óda a közelítő télhez
Kapargatják már szélvédőikről a reggeli jeget istenelő szomszédok szaporán...
Horror a kéngödörben
A férfi a gödör alján feküdt, a nő meg fölé roskadva. Napok óta fekhettek ott - senki se járt arrafelé. A gyógyhatású mofetta kiment a divatból. De nem úgy az ereje! Akik ismerik, tudják: ha le is ejtesz valamit a gödörben, nem szabad lehajolni! Aki lehajol, a gödör foglya marad... Az áldozatok testvérek voltak. A férfi nyúlt ki először, a nő mentette volna, de maga is beszippantotta a gyilkos gázt... Hagyjuk hát veszni a bajban lévőt? - kérdem hitetlenül, bár eszemmel tudom: el kell fogadnom a horror logikáját.
Minden heti gyöngédség
Hetente egyszer kötelezően elérzékenyülök: takarítás előtt port törölök, s minden egyes alkalommal végigsimítom unokáim fényképét a tálalón. Gyöngéden, diszkréten. Meg se érzik...
Galambtekintet
Pár heti távollétem alatt csapzott kis galamb szokott oda az ablakpárkányom baloldali zugába. Oda, ahol a legjobban védve volt a havasi széltől. Hazatérve menten elkergettem a párkányra piszkoló jószágot, de néhány után mindegyre visszatért. Végül seprűnyéllel, dühösen estem a madárnak. Ekkor súlyosan, lomhán felrebbent, mereven rám tekintve. Nem láttam szemében se haragot, se félelmet, semmilyen indulatot, inkább csak néma kérdést: hogyan fog ő ide visszakerülni?
|
|
