Életem egy kis vidéki városban kezdődött, a mult század nyolcvanas éveinek elején; olyan ez, mintha regényben olvasnám. Olyan, mint egy távoli idill, amit úgy találtak ki, hogy valószínű legyen és mégis idegenebb a valóságtól, mint a Csöndes Óceán valamely félreeső szigete Londontól vagy Budapesttől...
Utam előre el volt készítve, családi és hivatali vonalon, körülöttem békében tespedt a világ, Magyarország elkényeztetetten duzzogott, mint egy keleti princessz, akit házasságba kényszerítettek az osztrák zsarnokkal. Már Vörösmarty megállapította, hogy olvasóvá, úgy mint költővé is, az unalom szokta tenni a magyart. Az ember sohasem tudhatja, mi az, amitől ihletét nyeri: az unalom vagy a mustostök?
Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott. Az élet néha különösmód összeszűkül és megszegényedik ezen a magyar glóbuson. Igy szűkült össze akkor is, habár csak szellemileg mert egyebekben bőség volt itt. Kártyáztunk, ittunk, vendégeskedtünk és politizáltunk, de közben nem történt semmi, évről-évre. Tavasszal visszajöttek a fecskék s egész nyáron át elegánsan keringettek a félszer vakolathullajtó vályogoszlopai körül. Őszre megjelent a must és a mustostök. Télen jött a zsidó, csizmásan,
kilábolt a hegyre, s megnézte a pincében a borokat. A kis sváb cseléd nagy flanellkendőbe bugyolálva gázolt át a havon, hogy vizet húzzon a szalmafonatos kútból, melynek csövéről jégcsapok csüggtek alá. Én közben felnőttem, elvégeztem tanulmányaimat s kikerültem a messze Erdélybe, a havasok közé. Itt éreztem először hideg szeleket, mintha valaki egy nagy és fülledt családi szobában a rosszul csukódó ablak mellé kerül s megcsapja fülét a fagyos légvonat. A kis sváb cseléd facipői helyett halinacsizmás oláhok léptei visszhangzottak a folyosón, s nagyszakállú pópák járták az uccákat, míg a magyar urak a Mexico-vendéglő
terraszán ittak, kártyáztak és politizáltak, akárcsak otthon, a szekszárdi présházakban. Én már akkor nyilt lázadásban voltam, nem kártyáztam, nem ittam azon túl, amennyit mégis dukál, s nem érdekelt az osztrák-magyar politika. A kuruckodás gyermekes játéknak tűnt fel előttem, hisz úgyse változtathattunk semmi lényegeset, s egészen más erők forrongtak körülöttünk.
Jobb volt a könyvek közé vonulni, a szellem erőde még szilárdnak látszott, s már épült is a büszke magyar torony, minden eshetőségre: legyen mit mutatni messzeségeknek és századoknak! Tehát nem ittam, nem vadásztam és nem politizáltam, ami már maga is forradalom-számba ment Magyarországon, hol még a költészetet is csak a politika kedvéért szokás eltűrni vagy engedélyezni. Kezdtek rossz hazafinak tartani, amire én még büszke is voltam, tekintve e rettenetes vád silány hangoztatóit. Míg egy napon aztán egyszerre minden megváltozott, szinte egyik pillanatról a másikra, mintha betörtek volna az ablakok és bezuhanna a vihar. A gyertyák kialusznak ilyenkor, a papirok szerteröpülnek a szobában, az ajtók becsapódnak, a hideg szél ujját érezzük nyakunkon. Emlékszem, csakugyan szélviharral kezdődött, én akkor éppen megint otthon voltam, a rozoga, régi házban, ahol anyám hajdan a mustostököt megkívánta és a szép levelet megírta. Kellős közepét tapostuk a nyárnak. Én délben érkeztem meg Budapestről, útközben, jól tudom még, egy francia könyvet olvastam, mely bizonyos rejtelmes fizikai tüneményekről szólt, esetleges kozmikus befolyásokról, amik planétánk életét megváltoztathatják. Ebéd után hirtelen elborult, szinte egészen sötét lett, mint ítéletnapján, a fák derékban megcsavarodtak, az udvar közepén hatalmas portölcsér emelkedett, s az emeletről egy ablaktábla csörömpölve zuhant a pázsitra. A kapu fölött magától csöngött a drótcsengő. Minden olyan volt, mintha csakugyan valami kozmikus erő ragadta volna meg a világot, s az elemek harcával jelentené be, hogy ezentúl minden máskép lesz, mint eddig volt.
Valóban minden máskép lett, s azon a napon derékba törve, kétfelé oszlik az életem, mint különben talán mindenkié, aki akkor már ember volt. Másnap izgatott csoportok gyültek az utcákon, mindenki a jövőt találgatta, a katonasorban lévők már bevonulásra készülődtek, a türelmetlenek a vasuthoz gyalogoltak ki ujságért. A vonat valószínűtlenül késett. A szerelvények végnélkül vesztegeltek az állomásokon, s teljes huszonnégy óráig tartott, míg szülőhelyemről visszaérkeztem Budapestre. Budapesten már a levegő is megváltozott, a gépkocsiknak valóságos puskaporszagát éreztem, mely elvegyült a nyárvégi külvárosok zöldségbűzébe s az arcokon villogó vagy aggodalmas feszültséget láttam. A biztonságérzés és nyugalom eltűnt a világból, ez tűnt el legelőször, de mikor aztán legközelebb újból szülőföldemre utaztam, megállapíthattam, hogy eltűnt például a mustostök is; mert kinek lett volna még kedve ilyesmit élvezgetni? A következő évben eltűnt az öcsém is; ötévi hadifogság után került később haza, Japánon és Indián keresztül, sokáig nem volt felőle semmi hír. Eltűnt anyámnak
jókedve, s mintha a kozmikus befolyás az állatvilágra sem maradt volna hatás nélkül, eltűntek a fecskék is: senki sem látott fecskéket hosszú-hosszú esztendőkig. A félszer vályogoszlopairól darabokban eltűnt a vakolat, meztelen kitűnt a szalmás sár. A nagy házban minden avult, romlott és töredezett. Belül, a bejáratnál, a kerekoszlopos falépcsővel szemben, egy vászonrahúzott nagy térkép lógott, Magyarország régi mappája, mely valaha egy ügyvédnagybácsi irodáját bútorozta. Egyik napról a másikra rá kellett ébredni, hogy ez a mappa is avult lett. Egy reggel eltűnt Erdély. Az eleven ország épúgy omlott és töredezett, mint a vakolat a vályogoszlopon, amely szintén térképhez kezdett hasonlítani.
Az eltűnések sorozatának evvel még nem volt vége. Lassan eltűnt a szellemi erőd szilárdságába vetett hit is, a könyvek össze-vissza csúszkáltak, mint a rossz téglák, a toronyról, melyet a jövőnek építettünk, leverte a vihar a glóriát. Észre kellett vennünk, hogy senki se figyel ránk és senki se törődik velünk. Hangunk elszállt a szélben, s hiába óvtuk gyertyánkat és irományainkat, a gyertya alig látszott pislogni, s az irományok ki voltak szolgáltatva a szeleknek. Más irományok is röpültek ezidőtájt, megszentelt szerződésekből, ősi törvények lapjaiból, öröknek hitt érvényességek kánonaiból lett papírsárkány és levegő játéka. Minden
megváltozott! Az emberek is másként viselkedtek, a sors másként keverte a kártyát, a királyok földönfutókká váltak, mint a mesékben, s ismeretlen férfiak császároknál hatalmasabbakká. Nemzetek elsüllyedtek és fölbukkantak, városaink nevet és nyelvet cseréltek, s tereikről eltűntek a szobrok. Minden másként lett, életemnek ebben a második felében, mint az elsőben volt, és minden rosszabbul. Mintha a világ egyszerre a másik felére fordult volna.
Mi magunk csak lassan vettük észre, eleinte folyton vártuk a végét. A háború vége meg is jött, például; de a béke nem volt béke. Valaki nyilván gúnyt űzött belőlünk. Leglehetetlenebb vágyaink teljesedtek, de a köszönet torkunkra ful. Amit gyűlöltünk, azt most sajnáljuk és visszasírjuk. Függetlenek vagyunk, de öröm helyett csak remegni tudunk. A biztonságérzés talán vissza se jön többé szívünkbe, bűnbánóan imádkoznánk már egy kis unalomért, de az unalom mintegy sértődötten elbúcsúzott tőlünk s átadta helyét az aggodalomnak, mely nyakunkon ül és fojtogat. (Babits Mihály: Curriculum vitae. 1939. február 3. In: Keresztül-kasul az életemen. Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T. kiadása)

Holnap indulunk a frontra. Sokféle érzés küzd bennem: riadt kíváncsiság, tisztelet önmagammal szemben, egyszersmind szorongás (vagy talán levertség) attól, ami rám vár, vonz a kérlelhetetlen és ismeretlen szörny, amelyet frontnak neveznek. (Effendi Kapijev: Frontjegyzetek. Nagyvilág, 1960 / 4)

Július 28-a volt, egészséges, forró nyári nap, amikor először elkiáltottam az udvaron a homokban heverő debreceni magyarok közt a Nagy Mihály nevet. Mintha megelevenedett volna a föveny, mintha a hívó szóra sereglő magyar nép lelke mozdult volna meg – felemelkedett vagy 20 hortobágyi fiú és illedelmes hangon, hogy akár a nagytemplomnál is meghallhatták, elkiáltotta magát, hogy „Hier!”. Erre a tömeges ajánlkozásra nem voltam elkészülve; jobban megnéztem tehát a kezemben levő törzskönyvi lapot, s csökkenteni akarván a Nagy Mihályok számát, hozzáfűztem, hogy „hajdúszoboszlói”. Erre 15 újra homokfürdőt vett, öt azonban állt rendületlenül s azt vallotta, hogy mind hajdúszoboszlói. Újra megnéztem a lapot s a sorozási évszámból kisütöttem, hogy az a Nagy Mihály, akit én keresek, 1907-beli. Erre három ember újra földre rogyott, a kettő meg tanukkal igazolta, hogy mind a ketten „szoboszlóiak” és „hétbeliek”. A törzskönyvi lapon egyéb biztos ismertetőjel nem lévén, tudomásul vettem, hogy van két Nagy Mihályom tényleg, s van egy emberem – papíron. Végigkiáltottam így vagy hetven nevet, jelentkezett vagy 100 ember és összeállítottam századom első szakaszának jobbszárnyát, mely 23 emberből és egy altisztből állt. Ennek a 23 és egy embernek azután megmagyaráztam, hogy ők a katonai munkásosztaghoz fognak tartozni, amit hivatalos nyelven úgy hívnak, hogy Arbeiterabteilung. Figyelmeztettem őket, hogy engem mindig tartsanak szem előtt, mert én leszek a parancsnokuk.
Másnap újra kezdődött az emberszedés, s mert már más is csipegette a homokban heverőket, lassan tisztulni kezdett a debreceni Pavillon-kaszárnya udvara. Annál borúsabb lett az ég alja arra észak felé!... Mikor már kétszáz körül volt az embereim száma, mikor már Szerbia felé járt az ezred java, meg lett az általános mozgósítás. Ez csak annyiban érdekelte Debrecent, amennyiben most már a kassai illetőségű borbélysegédek is elmentek s így nem maradt, aki azzal vigasztalta volna a bevonult katonákat, hogy addig nincs baj, ameddig mindenkit be nem hívtak. (Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén – népek országútján. Budapest, 1935.)

Meghitt környezetben születtem. Óriási kertünk volt, patak ment át rajta, szép gyümölcsöse volt és virágoskertje és nagyon szép gazdasága is. Tab járási székhely volt a Balaton déli oldalán, Siófok szomszédságában. Két ház is állott ott. A kisebben születtem, a nagyban pedig inkább csak laktunk. Mindennek a hangulatát egy madárral hoztam kapcsolatba. Mégpedig egy pávakakassal, amely a legnagyobb megdöbbenést keltette bennem; nem akartam elhinni, hogy ilyen szépet egyáltalán látni is lehet. De ezt a hangulatot hamarosan megzavarta egy mondat. Fekete ruhában ejtette ki ezt a mondatot Botár tanár úr. Kint játszottunk, és így kezdte: – Meghalt Ferenc Jóska, a király.
Így, pontosan ezekkel a szavakkal mondta. Nem Ferenc József, a császár és király, hanem ezt mondta: meghalt Ferenc Jóska, a király. Mi, mintha valami összedőlt volna, úgy néztünk a kirakókockáinkra, melyek mintha a jó öreg császárral a jó öreg Monarchiát jelképezték volna abban a gyerektársaságban. Természetesen nem tudhattuk, mi lesz ennek az eseménynek a következménye, de ilyen hangulat uralkodott el köztünk. Azt se, amikor korábban felharsant a kaposvári utcákon egy másik mondat is, hogy „Éljen a háború”. Ezt se értettük meg, csak lassan, mert ez a két mondat bizony az egész életünket és környezetünket teljesen felfordította. A kertet, a pávának a hangulatát, a házat, és aztán lassan rájöttünk, hogy a hazát is.
Cseh–morva származású nagyanyám, Jerzsabek Amália rendkívül sokat mesélt nekünk a Szudéta-vidékről, Morvaországról, Prágáról, Bécsről. És íme, most a híres 44-es somogyi ezredet és annak törzsét áthelyezték Reichenbergbe. Vele édesapámat is. Evvel együtt járt sok-sok készülődés, sírás, utazások katonavonatokon – mert édesanyám és én is velük mentünk először Bécsbe, aztán Prágába, majd a Szudéta-vidékre. Amit a mesében hallottam, egyszerre a valóságban is láttam, mégpedig eléggé kegyetlen formában. Így jutottunk el Somogyból egészen a sziléziai határ mellé. Mit jelentett ez? Bennem, a gyermekben, aki öt-hat éves voltam, általános bizonytalanság érzése uralkodott el. Hiszen a magyar katonákon kívül senkinek a nyelvét nem értettem, minden idegen volt, az emberek és a világ. Ebből a hangulatból alakult ki bennem a vágyakozás a régi után. Valaki, valami után, ami az emberi társadalomban biztosat jelent. Ami olyan szép, mint valamikor az az otthoni kert volt. Kezdtem érezni a jó sugárzást a gyermekkori emlékből. Családunkhoz csak két év után jutottam vissza édesanyámmal Kaposvárra és Tabra.
Ugyanebben a városban volt diák Radnóti Miklós. Mi akkor egy nagyon szép palotában laktunk ott. Annak az első emeletén. Amikor hazakerültem, azt hittem, hogy újra abba a jó környezetbe kerülök, amelyből a háború elragadott, de aztán rájöttem, hogy egy másik háborúba kerültem bele, mert az első elemi osztályba való beiratkozás bennem a háború okozta zavart csak még jobban fokozta. Összekevert bennem mindent. Környezetemet is ellenségemmé tette. Ekkor jött a második sokk. „A haza kis polgárainak” elnevezett elemi iskolában. Hatéves koromban. Olyan helyzetbe és intézménybe kerültem, ahol – úgy éreztem – én semmi jót nem várhatok. Már az indulás is roppant szomorú volt. Kedves öreganyám fejemre tette a kezét, és lassan sírni kezdett. Nem értettem, miért kell neki sírni, amikor én szívesen megyek az iskolába tanulni. Hogy mi történt, és miért lett ez az esemény sorsfordító pillanat a háború zavarai után? Ebben az iskolában ez időben egy nagyon kegyetlen tanító tanított. És ott döbbentem rá arra, hogy ahogyan a felnőttek között a háborúban az erőszak érvényesült, ugyanúgy itt, a kicsik között is az erőszak uralkodik. Rendszeresen megpálcázta a gyerekeket. Még a leánygyermekeket is. Ekkor határoztam aztán el, hogy többet nem megyek iskolába. Úgyhogy apám volt kénytelen elvezetni az iskolába, és ott kellett állnia az ajtó mögött, nehogy visszamenjek. De otthon még a könyvekben is csak csatajeleneteket, háborúkat láttam. Erőszakot. Bitófákat. Börtönök meredtek rám. Ahogyan korábban a szépet a pávakakas jelképezte, itt a förtelemtől egy másik szimbólum bontakozott ki lassan bennem. A lusta és kegyetlen krokodil képzete.
Ez éppen egy iskolai jelenettel függött össze. Azt a házi feladatot adta egyszer a tanítónk, hogy mindenki rajzoljon egy-egy állatot. Abban az időben még palatáblára írtunk, és palavesszővel rajzoltunk. Hogy, hogy nem, ha visszagondolok, egészen biztos, hogy ez a két élmény, a háború és az iskola élménye szinte kényszerített arra, hogy én egy krokodilt rajzoljak. Hogy milyen tehetségem volt a rajzban? Valószínűnek tartom, hogy roppant jól sikerülhetett a rajzom, mert a tanítóm egyszerre azt mondta: – Te csalsz! Nem te rajzoltad! Ezt más rajzolta. – Az alaptalan vád, az abszolút bizalmatlanság a gyermeki, öntudatlan tisztasággal szemben olyan sokkot jelentett a pálca mellett, hogy mást nem tudtam csinálni, mint fölálltam, odamentem a táblához, vettem a krétát, és a táblára kezdtem rajzolni szinte freskóméretben a krokodilt. Mögöttem óriási csend lett. Akkor jöttem rá arra, hogy ez a krokodil az én életemben mit is jelentett, mire tanított... (Takáts Gyula: Emlékek életrajza. Esszék, emlékezések. DIA, 2011.)

1914 június 6. Ma belenéztem a síromba. Már kövezik. Egy marék virágot dobtam bele. Miért?
1914 augusztus 1. A szörnyű háború híre remegéssé vált a csontjaimban.
Vége az élet minden örömének. Kijuthatok-e még ebből a szívszorongásból az éltető levegőre?
Szegény magyar! Visznek a vágóhídra! És ha legalább ezt a mai tüzedet jól használnák fel! És nekieresztenének az igazi ellenségednek! Nem, előbb lehűtenek, kiéheztetnek, elcsigáznak, egyszóval: jégre tesznek, – és aztán kimerülve, lehangolva, megveretnek a muszkával. Ki nem látná, hogy a szerb csak az agent provocateur szerepét játssza a háborúban?
A szerbek a Bánátot akarják, az oláhok Erdélyt. Szörnyű háború lesz ez! És a magyart viszi az osztrák a vágóhídra.
1914 augusztus 6. Hát csak én látom a helyzetünket olyan sötétnek? Körülöttem mindenki győzelemről beszél. Az én gyönge kis agyam megbénul a csodálkozástól, hogy nem őrülnek meg az emberek a háború gondolatától. Az egészséges, nagy gonddal felnevelt, kiművelt és kitanított ifjúságot viszik a nemzetek egymás golyói elé. Vagy csakugyan túlgyülemlett már az emberiség a földön és a királyok csak azt a titkos, öröklött jogukat gyakorolják, hogy egyetértve az emberiséggel, azt az emberiség javára időnkint megtizedelhetik. Mennyivel emberségesebb volna a születéseket meggátolni.
A hátramaradott családok javára ma elküldtem a nagy láncomat. 880 koronát adtam egykor érte. Könnyű szívvel és örömest küldtem. Egyetlen ékszerem volt. Sajnos: a nagylelkűség nem ragadós betegség.
A Nemzeti Színháznak 1914-ben olyan igazgatója van, akinek ebben az augusztusban semmi mondanivalója nincs a tagoknak. Egy szava sincs hozzájuk. És mi egymástól kérdezgetjük:„Vajjon lesz-e megnyitás?”
1914 augusztus 28. Valóságos típussá kezdi kinőni magát, ebben a szegény, erkölcstelen, önző fészekben, az itthonmaradottaknak az a cinikus, utálatos fajtája, aki, hogy itthonlebzselését mentse, félvállról, félig tréfás, félig lekicsinylő hangon beszél a harctéren küzdő szentséges mártírjainkról. Ezek a nyomorultak és nyomorékok azt mekegik, hogy a hősiség nem érdem, csupán önkívület, vad tömegösztön...
1914 augusztus 31, A háború első szörnyű hónapja elmúlt. Hány következik még ilyen, világok Teremtője?! Mily szánalmasak vagyunk mi, akik dolog nélkül itthon lebzselünk. Lázasan várunk valamire, a visszatérő életre, amely elhagyott bennünket és egész erejével ott lüktet a harctéren. Ott dől el a mi sorsunk is.
1914 szeptember 18. A Nemzeti Színház felbontotta a szerződéseinket. Mily semmi ez, mily magától értetődő ebben a végítéletidőben.
1914 szeptember 21. Az orosz foglyok táborában.
A vigasztalanság megtestesülése ez a színtelen, lassan gomolygó embertömeg. Fiatal, erős férfiak dologtalanul álldogálnak az eső alatt. A földre nem ülhetnek, nem fekhetnek, mert a föld vizes. Födelük nincs. Egy nagy mező közepén áll a tömeg. Csak a szélén mozog néhány ember: hordják a cölöpöket és deszkákat a barakképítéshez. Ezek mozognak: ezek boldogok! A többiek: élő árnyak, akik mint nehéz felhőtömegek, alig észrevehetően hullámzanak az óriási mezőn. Várnak, lelógó karokkal, csüggetegen várnak. A mennyországot vagy a poklot várják ezek a szegény, szelídnézésű, szőke emberek. Három felakasztotta magát vasárnap virradóra és tizenkettő meghalt vérhasban. Ó, olcsó emberélet! (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)