A HETDIK ÉJSZAKÁN olyan köd volt a szobában, hogy a Rác templomnak csak a bal tornya látszott ki belőle, az épület és a templombelsőt díszítő ikonok nem. „Azok egyébként sem látszanak ködben – bölcselkedett Apa –, én meg úgyis katolikus vagyok.” Megszaporázta gondolatait a Csak időben odaérjek! Csak időben odaérjek! ütemére. Eközben Zsuzsi a Tündér mellett az Ugyan hova sietős? Ritmusára álmodott. Aztán váltott: Csak nem? Csak nem? álmodta. De bizony! Apa az Emlékek Országába igyekezett. Megtalálta az Egri Emlékek vidékét. Benyitott az Emlékek Katicáról és Zsuzsiról feliratú házba. Levetette nagykabátját, cipőjét, belebújt új papucsába. A szobában beült a fotelbe és lehunyta a szemét.

Meleg nyár volt. Anya és Katica elutaztak Edelénybe. Így nemcsak meleg, hanem hosszú is volt a hétvége. Bizonyára tapasztaltad már, hogy a várakozás mennyire meg tudja nyújtani az időt.

- Majd megpuszilom a jötteket, és majd örülnek rám – mondtad. Megpusziltam a fejedet és örültem neked.

Lustálkodtunk, játszottunk, nevetgéltünk, s ha meguntuk, kezdtük az egészet elölről.

A bejárati ajtó nyitva volt, én a konyhaművészetemet villogtattam (kentem a vajaskenyeret), te a folyosón játszottál.

- Labdázzunk! – kérted.

- Most nem, kislányom!

- Akkor magammal labdázok.

- És a Tündér?

- Bent durcáskodik a kisszobában.

- Miért?

- Ő tudja!

- Te nem?

Kimentem. Lenéztem a szemedbe.

- Úgy kezdődött, hogy Katicáról álmodtam. Éppen Lajost pofozta volna, amikor valaki megveregette a vállamat. Ő volt az. „Anyukád és a nővéred hová ment?” – kérdezte. Mondtam neki: „Hülye vagy, buta vagy, fejeden van a picsa!” Rám nyújtotta a nyelvét. Én megcibáltam a haját, ő meg az enyémet. Egy ideig marakodtunk. Ő fáradt el hamarabb.

- Béküljünk ki!

- Jó.

- Kibékültünk. Játszottunk papás-mamást, orvososdit, boltosat, telefonoztunk. Felforgattuk a szobát. Ekkor jöttél be, és azt mondtad: „Mire megint bejövök, akkorra rend legyen!” Hiába kértem, nem segített. Újra összevesztünk. Bementem a nagyszobába, ő maradt. Veled játszottam, dominóztunk, kártyáztunk. Megint én nyertem, igaz?

- Igaz, de mondd már, mi az oka a Tündér haragjának?

- Ja, a labdán vesztünk össze. Ő azt akarta, hogy a zölddel játsszunk, én meg hogy a pettyessel. Az jobban hasonlít a katicára.

- És?

- És azt mondtam neki, hogy azért akarja a zöldet, mert az illik a füléhez, és otthagytam. Labdázunk?

Kint maradtam veled.

Elillant a délelőtt.

Harangoztak.

Túltettük magunkat az ebéden (én főztem), és ahogy ez lenni szokott, délután lett. Kimentünk a népkertbe: te, a haragjavesztett Tündér, egy baba, a malackonda és én.

Ha nem fútt volna a szél, napos, szélcsendes időről beszélhetnék. A szél azonban pörgette, forgatta a gesztenyefák leveleit. Az egyik virgonc levél mellettünk landolt. „Beszállás!” Amikor felültél rá, viccesen megjegyezte: „Menetjegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre!” A szél csak erre várt, és huss!, felröpített benneteket. A többi levélre mi, a többiek ültünk.

Az edelényi kertben Katica felnézett az égre.

- Anya, nem Zsuzsiék repülnek ott?

Anya ki sem nézett.

- Ne butáskodj! Ők Egerben vannak. Biztos a vágyaidat láttad!

Bizony, másképp beszélne, ha tudta volna, amit mi!

Szerencsésen földet értünk. Kiegyengettük végtagjainkat és hazafelé vettük az irányt.

Vacsora. Pisilés. Fürdés. Tiszta pizsamák.

Mesére már nem futotta.

Másnap sem volt mese.

Katica sorolta élményeit.

A HATODIK ÉJSZAKÁRA rövid mese jutott

Cseresznyevirágok nyílnak a szívben.

Ez minden: egy apró leány, egy apró sütemény, egy apró mozdulat.

Kókuszos golyót adok Zsuzsinak. Megfogja.

Csend van.

Csend. Hiába iramlik, prüszköl, csahol körülöttünk a város.

Megfogja. (Szereti.) Elfordul, beszalad a szobába. Megáll.

Leharap egy darabot a süteményből, de nem rágja.

Csend van.

Kis kezével Zsuzsika Katica szájához teszi a süteményt.

(Kis kezével Zsuzsika a Nagy Tettet hajtja végre.)

Katica leharap egy darabot.

Zsuzsi mosolyog.

A cseresznyevirágok. A szív.