A HARMADIK ÉJSZAKA meséje, melyben egy tollra méltó ceruzáról esik szó

A Tündér megkérdezte tőlem, hogy mi volt a jeled az óvodában.

- Nem is igaz! Nem kérdeztem, hanem mondtam: em-lék-szem! És ez nagy különbség! (Azt is gondolta: „Tökfej!”, de nem mondta ki.)

- Jó, nem kérdezted. Bocsánatot kérek.

- No azért!

- Mi lett volna? Ceruza! – állja útját a további vitának Zsuzsika.

Ceruza.

Egy szó.

Egy kisingre, egy óvodai kezeslábasra hímzett jel.

A te jelképed.

Annak a kifejezőkészségnek, ami szinte minden megnyilvánulásodból sugárzik. Rajzaidból, egyszemélyes bábelőadásaidból, agyagfiguráidból, tűzzománc képeidből, fuvolázásodból. És természetesen szavaidból, írásaidból.

- Tegnap elmeséltem a Tündérnek a „magyar temetőt”. Elszomorítottam szegényt.

- Jé, te igazat is tudsz mondani?

- Ne kezdjük elölről, jó? Elhatároztam, hogy megvigasztalom, összegyűjtök néhányat jellemző mondataid közül.

- Legalább röhögcségesek? – ízléstelenkedett a Tündér.

Zsuzsika szemrehányóan nézett rá.

- Majd meglátjuk – mondta Apa.

Ó, azok az állat- és növénytani felfedezéseid, megfigyeléseid! Te beszéltél először a nőkakasról, a fújtermésű fáról, melynek termése meglepőmódon a szörmösz. Te vezetted be a rendszertanba a fordított fejű izéhogyishívjákot. Egy csiga szarváról leszűrt tapasztalataidat így összegezted: „Ennek van nyele!” A patakparton bóklászó kisfiúról megjegyezted: „Pókot bogarászik.” Egy éjszaka mondatokkal játszottunk, ekkor értesültem a lila elefántról, aki rózsaszínűn futkos. Rózsa! Erről jut eszembe egy osztálytársad emlékkönyvébe írott versed:

„Szép a virág. Tulipán?

Ide-oda hajlingál.

Vízen jár, hajlingál

a szép virág.”

Meséltél Piroskáról és a farkaskáról, a híres kutyavásárról szóló mesét ekképpen tömörítetted: „Egyszer volt Budavásár.” Megkérdezted, elbocibocizhatod-e a játékzongorát. Az állatok közül néked legkedvesebbről költötted:

„Malac apa szerelmes,

malac anya van.

Gyerekek is van.”

- Tök jó! – így a Tündér. – Tényleg tehetséges vagy, Zsuzsika. Kár, hogy apád nem örökölte!

Se köpni, se nyelni nem tudtam. Ránézni se mertem.

Inkább folytattam.

A szemtelen Tündér véleményének ellenére van néhány közös vonásunk. Ezek egyike viszonyulásunk az időhöz. Nem tolakszom előre magammal, a te mondataidat idézem.

Amikor megkérdezték tőled:  „Hány éves vagy, kislány?”, így feleltél:„A hatnak a második fele!”, mikor én érdeklődtem:„Mikor ment el Anya?”, ezt mondtad:„Az előbbnek az előbbekor!” Tavalyi születésnapod előtt kijelentetted:„Holnap születtem!”, aznap pedig:„Ma születtem, de már nyolc éves vagyok!”

 - Tök jó!

Idén – emlékszel? – október huszonkilencedike reggelén Katica megsimogatta a fejedet, mire gyengéden ráripakodtál: „Belenyúlsz Anya hasába? Még nem születtem meg!” Igazad volt: kilenc éve ugyan, de tényleg 10 és 11 között érkeztél a világra. Egyszer megkérdezted:„Olyan is lesz, hogy nem lesz este?” A plakát előtt így morfondíroztál:„Március 51! Vagy 15?”

- Hagyd már abba! Meghalok a röhögéstől!

- Igaza van a Tündérnek, Apa! Én is álmos vagyok. Majd holnap folytatod.

- Egyet még engedjetek meg! Azt nekem mondtad.

- Jó.

- De ez aztán az utolsó legyen!

Egy reggel fürödtetek. Én egy inget akartam levenni a szárítóról.„Remélem, nem ejtem a kádba!” – mondtam. Ügyetlenségem ellenére sikerült. Elismerő hangon szóltál:„Hogy te milyen jól tudsz remélni, Apa!”

Nem hallottam nevetésüket.

Halk hortyogást hallottam. 

A MÁSODIK ÉJSZAKA egy karácsony előestéje elevenedik meg, s mivel ünnep lesz, hétköznapi csodák is történnek

   A tél leküldte fehér havát az egész tájra. A fákra, hogy ne fázzanak, a bokrokra, hogy a fák mellett, az utak mentén ragyogjanak a neonfényes éjszakában. A karácsonyi halált választó fenyőkre, hogy megtisztuljanak s Szenteste új ruhába öltözzenek.

   Gondolt a gyerekekre is: a hegyeket, a dombokat, a síkokat vastagon megszórta a szánok, a nadrágfenekek számára, ráfújta hideg leheletét a tavakra, folyókra, patakokra, s a jégtükröket hamarosan korcsolyák szabdalták, patkolt csizmasarkak karistolták.

A Nap is beburkolózott hófelhődunyhájába. A ciha lyukas volt, hótollpihéket sűrűzött, de ő nem érzett hideget. Ha álmos, ködös szemét kinyitotta néha, csak azért tette, hogy lássa, mire haladnak a gyerekek. Ma Eger kerül látókörébe. A Rákóczi út. Nem csodálkozik, ismer mindenkit s látja, mind itt vannak. Fejére húzza a takarót.

   Itt vannak. Tolongnak, zsibongnak, visongnak, elesnek, nevetnek, fölkelnek, lecsúsznak, felmásznak, visszacsúsznak, nevetnek, és újra feltápászkodnak a havas lejtő legtetejére, a járda mellé. Itt van Apa, az Anya csinálta Buzabizi, a Nagymama hímzette Zebra, Pupúteve, Elefántka, Balattos Strucc, Oroszlánka (róla költötte Zsuzsi a rigmust: „Én vagyok az oroszlánka, nem bántanak, csak én bántok!”, ennek ellenére vidáman játszik a többiekkel), Malacok minden színben és mennyiségben, a szivacs Majom, Vízilóék, a porcelán Teknőc, a Medvék, akik téli álmukból ébredve kibújtak a kisszobából, Rosica, Temenoga, meg a többi baba, a kerámia Óriásgyík, a Rég Eltűnt Zsiráf, Chip és Dale is kikeltek az ágyból, a tollkalpagos Kacsa, az Apa vásárolta Szivárvány Kutya, a kiégetésre váró Agyag Katicabogár és a bóbitás Katica és a gyöngyfűzér Katica, a Krokodilok, a Torzonborz, a fia érkezését váró mindenórás Mária képe, Zsuzsi rajzai a Nagymamákról, Anyáról, Katicáról, tűzzománca Apáról. Itt van Zsuzsi, Katica, Apa és itt kotnyeleskedik a Tündér is. (Bent kik vannak? Anya és a Nagymamák. Díszítik, vigasztalják a Fenyőt, sütnek, főznek. Izgulnak.)

Itt kinn siklanak a szánok, a sapka-sál keretezte arcok kipirultak, a szájakból leheletfelhő árad, kiáltások harsognak. Hógolyók röppennek, s akit eltalálnak, az is nevet a többiekkel. Visong, zsibong, tolong, elesik, feláll, felsegíti játszótársát itt mindenki. A töltésoldalon karácsony előestéje készülődik.

   - Gyerekek, gyertek! – szólította őket az erkélyről Anya.

   Levetették ruhájukat, cipőjüket, a sárosakat, ázottakat, lucskosakat. A rongybabákat, állatokat a lányok a radiátorra tették.

   - Úgy nézünk ki, mint a fecskék a villanydróton – állapította meg a Rég Eltűnt Zsiráf s kérdezte: - Apropó, van-e köztünk fecske?

   - De ostoba vagy! Ők most elutaztak messze, Európába!

   - Talán Amerikába – helyesbített az egyik malac. Sokszor hallotta szüleitől, hogy Amerika a korlátlan lehetőségek hazája. (A szülei is hallották valahol.) Szóba került még Déli-sark, Maszkat és Omán, Észak-Peru, Hajdúhadháza, Burundi, ENSz, Nepál stb.

   - Az is lehet, hogy Újszászon vannak – dörmögte a Kék Maci, aki hátizsákban utazva csak a nyári szünetekben járt ott.

   A zsiráf, mert ő megtehette, kinézett az ablakon. Nem voltak fecskék. A téli este volt. A hóesés.

   Az ajándékosztás előtt beözönlöttek a nagyszobába, a színes égőkkel, üveggömbökkel, ezüst- és aranypapírba csomagolt diókkal, szaloncukrokkal, gyertyákkal, csillogó ezüst szalagokkal díszített Fenyőfa elé, alá. A fa csúcsán fehér angyalka tárta szét védően szárnyait.

Énekeltek. Zsuzsi és Katica az esti premier főpróbájaként hangszert ragadtak, kísérték az éneket.

„Kis karácsony, nagy karácsony, kukuríkú, brum-brum, züm-züm” – közben csatlakoztak a mesekönyvek állatai. A Csorda pásztorok hallatán a papírbárányok megrezzentek és összébb húzódtak a betlehemi istállóban. „Röf-röf, iá-iá, gá-gá-gá!” „O Tannenbaum” – énekelte egy német baba, „Szúrva, szúrva godna vészela” – köszöntött újévet bolgárul Temenoga és Rosica. „Kitrákotty, nyihaha!” Chip és Dale csak a John Brown balladáját tudta, le is pisszegték őket e bábeli zűrzavarnál is nagyobb koncerten. Amikor Oroszlánka bőgni, a sakál üvölteni, Elefántka trombitálni kezdett, Anya intett karmesteri pálcájával.

   - Köszönjük, barátaim! Meghatott az előadás. Vegyétek el ajándékaitokat és menjetek aludni!

   Megértették. Gyorsan visszapakolódtak, ki az ágy alá, ki a falra, ki a dobozba, asztalra.         „Kellemes karácsonyt nektek!” – ment ki a kisszobából a két leány.

   Kibontották az ajándékokat.

   A Tündér odasúgta Zsuzsinak: „Nézd, egy könyvecske! Jófélének látszik. Bontsd ki, lapozz bele!”

   Zsuzsi megtette.

   Ezt olvasta.

   „Kislányom! Ezt a könyvecskét neked írtam. Katica is kapott egy efféle csomagot, mert szeretlek benneteket. Nem tanítani akarlak téged, csak azt szeretném, hogyha kezedbe kerül, felnőtt korodban is olvass bele. Siettem vele, hiszen nem tudom, mennyi időm van hátra, ezért bocsáss meg, ha néha esetleg zavaros.

Most látom, piszkál téged ez a mihaszna Tündér. Szólj rá! Tudod hogyan? Mutasd meg a többi ajándékodat, hadd egye az irigység!”

   Zsuzsi megtette.

   - Naiv apukád van, hallod-e, ha azt hiszi, hogy elfogott a sárga!

   - Honnan tudod? Talán tudsz olvasni?

   - Miért, te nem? Pedig szemüveged is van!

   - Neked is!

   - Az más!

   - Más?

   - Más. Jó éjszakát!

   Zsuzsi elaludt. A Tündér nem.

   - Én még nem vagyok álmos. Mesélj!

   - Jó.

   - Jaj, de jó! Hallgatom. Melléd fekhetek?

   Apa helyet engedett neki.

   - Ezt már régen írtam. Nem zavar a jelen idő?

   A Tündér felnevetett: „Engem?”

Hazaviszem a lányomat. Kérdezem.

- Mi újság az óvodában, Zsuzsika?

- Semmi. Nem emlékszem.

- Mégis, mit csináltatok?

Gondolkozik egy keveset.

- Az volt a csoportfeladat, hogy mondjuk

meg, mi jut az eszünkbe arról a szóról, hogy

magyar. Én dicséretet is kaptam!

Nézem az ekkor már sugárzó, büszke kis arcot.

- Mit mondtál?

- Magyar temető.

   A Tündér hosszan hallgatott, aztán csendesen mondta.

   - Szomorú. – Kis szünet után: – Különös lány ez a Zsuzsika.

   Apa sem tudott mást mondani.

   - Mesélj még!

   - Ma már nem! Hagyjunk tegnapra, tavalyra, tavalyelőttre is. Menj te is aludni!

   A Tündér nem mozdult, de szuszogásából Apa érezte, hogy még nem alszik.

   - Ha jól emlékszem – törte meg csendjüket a Tündér –, az óvodában ceruza volt a jele.

   - Igen, a bölcsődében meg körte.

   - Az finom. Szeretem.

   Elbúcsúzott Apától. Fölreppent az emeletes ágyra, bevackolta magát Zsuzsi mellé és elaludt.

AZ ELSŐ ÉJSZAKA– délelőtt 10 és 11 között – jött valaki és…

-Nem is igaz!

-De!

-Nem is igaz, hogy hazudok!

-De!

-Nem is igaz, hogy hazudok neked!

-De!

-Nem is igaz, hogy szépeket hazudok neked!

-De!

Hasonlít rád. Ő is szokta mondani a tükör előtt: „Pont szép vagyok!”, s amikor leesik az ágyról, ő is így beszéli el: „Elfogyott az ágy!” Hasonlít rád kis kancsalságában is, mégse te vagy. Ő egy tündér, aki éppen 1987. október 29-én jött a világra. Amikor te.

A szülőszobában megpuszilta homlokodat és ajánlotta: „Legyünk barátok, Zsuzsika!” Te beleegyeztél. „Menjünk el valahova! Hagyjuk pihenni anyukádat.” „Jó!” – mondtad és elindultatok.

Azóta együtt csatangoltok keresztül-kasul a téren és az időn át.

Katica előbb az ablakra nézett, a sűrű lomha hóra, aztán ügyeskedő húgára: Zsuzsi egy szívószállal szappanbuborékokat fújt a nagyszobányi világba. Nem tudta eldönteni, hogy a pelyheknek vagy az áttetsző gömböcskének kellene-e csilingelniük. Nem szeretet fölöslegesen beszélni, azért várta, hogy Zsuzsi megsürgesse a választ, vagy valami olyasmit mondjon, amiből kiderül, melyikük hangjára kíváncsi.

-        Miért nem tudok szappankockákat fújni? Azt próbálok, de mindig bekunkorodik!

-        Én is, én is hadd próbáljam meg!

Most Katica térdelt a hokedli elé. Amíg ő kísérletezett, Zsuzsi csacsogott mellette.

-        Ha sikerül sokat csinálni, építünk belőlük egy házat. Egy garzonházat. Anyának, Apának és nagyméáknak is.

-        Ők odaköltöznének?

-        Ne, akkor csak egyet csinálunk! Akkorát, hogy száz emelete lesz! Jó lesz, Katica?

-        Jó!

-        A kertben meg sok virág nyílik. Mindenki meg fogja szagolni őket az orrával. És lesz majd egy akkora fa, akác, amelyik mézet ad, hogy a ház fölött lesz a teteje. Majdnem az égig ér, és ha elromlik a lift, ejtőernyővel repülünk le meglocsolni a tövét. Kár, hogy olyan nagy házak a tévében vannak!

Katica, talán azért, hogy lepipálja, talán azért, hogy megnyugtassa húgát, így szólt.

-        Anya mesélt, amikor te már aludtál, egy nagyon magas házról. Bábel tornyának hívták.

-        Ház volt, vagy torony?

-        Biztosan ház, mert emberek építették.

-        Akkor biztosan, mert a torony csak úgy kinő a templomokból.

Katica nem cáfolta az elképzelést, és miközben egy újabb buborék kipukkadt, befejezte a mondandóját.

–        Leomlott.

–        Miért?

–        Anya azt mondta, hogy az isten megharagudott az emberekre és ő rontotta el.

–        Mint amikor Apa büntetésből elveszi a babámat?

–        Úgy.

–        Ilyen rossz bácsi az isten?

–        Anya azt mondta, hogy jó.

–        Akkor miért rontotta el azt a házat?

–        Nem tudom.

–        Isten olyan lehet, mint Apa! Néha ő is rossz! De ha ő rosszalkodik, őt ki bünteti meg?

Busz zúgott el a házuk melletti utcában.

-        Bőg a tehen.

Ezen a mondaton mindig nevetnek. Most is. Nevetésük egybeolvad az újszászi gátőr feleségének tehenüket becéző hangjával. Az asszonyt már messziről észrevették,  ahogy a gáton biciklivel közeledett hozzájuk. A nyári pusztában.

-        Hova megy a néni, Apa?

Apa válasza egyáltalán nem hasonlított semmiféle istenéhez.

-        Nem tudom. Lehet, hogy…

Ekkor bődült el az ártéren kipányvázott, a legeléstől gömbölyödő hasú, és ugyanez okból szomjas tehén, s vidáman mozgatta farkát gazdasszonya láttán. Katica – két évvel tapasztaltabb lévén – ismerte a bőgést, de Zsuzsi tágra nyitotta a szemét és a száját, ha netán csacsinak születik a fülét is hegyesre állította volna.

-        Mi volt az, Katica?

-        Bőgött a tehén.

-        Jaj, de jó! Bőg a tehen, Apa, bőg a tehen!

Hiába volt a falu széli kutyák ugatása, a madarak zsivaja, a vonat zakatolása, zúgása,  disznók röfögése, a tyúkok kotkodácsolása, a birkák bégetése, Zsuzsi egész útjukon azt mondogatta, amit most, a sötétedőben levő, meleg szobában: „Bőg a tehen!”

Bejött Anya.

-        Miért nem kapcsoljátok fel a villanyt?

A két lány a nevetéstől alig tudott válaszolni. Végül Zsuzsi vett erőt magán.

-        Mert bőg a tehen.

Anya is elnevette magát, leült a fotelba, a szappankockával bíbelődő Katica haját simogatva másik lányára mosolygott.

-        És hogyan bőg az a tehén?

Zsuzsi két kezével a szarvakat is utánozta.

-        Múú! Múúúúú!

-        Múúú! Múúú!

-        Múúúú! Múúúú!

-        Mú! Mú! Mú!

A negyedik hang Apáé volt, aki ezen üdvözlés után közéjük ült.

-        Hű, de hideg a kezed!

-        Mint azé, aki kintről jött.

-        A fecskék meleget szoktak hozni, igaz, Katica.

Katica nem akarta, hogy valakinek eszébe jusson a szamár-kaland, inkább nem hallotta meg Zsuzsit.

-        Tetszett a múgatásunk, Apa!

-        Állati jó volt. Az előszobában azt hittem, hogy egy csorda kéredzkedett be melegedni!

-        Mondjál nekem egy mesét a tehénről és… és – kinézett az ablakon –, és a hóról!

-        Nekem is! – kérte Zsuzsika.

-        Nekem is! – Mosolygott Anya.

-        Nekünk is! – jöttek be a Nagymamák.

Apa csak magában jegyezte meg: „Mi ez? A dámák lázadása karácsonykor?” Nem mert tiltakozni, elkezdte.

-        Volt egyszer egy…

-        Nincsen címe?

-        A… A kis tehén…

-        Az a boci! Igaz, Katica?

-        A boci és a zebra. – Apa odasúgta Anyának: „Vagy ami sikerül!” –  Volt egyszer egy boci…

-        És egy zebra!

-        Így nem lehet alkotni!

-        Ne szólj bele, kislányom! Látod, szegény apád mennyire szeretné elmondani!

-        Majd a végén elmondhatod a véleményedet!

-        Vagy megkérdezheted a kezelőorvosodat, gyógyszerészedet!

-        Katica, miért szólsz bele?

(Folytatása köv. majd egyszer.)

Mielőtt a léggömb kipukkadt és azt mondta, bumm, aztán, hogy pssz…, Katica még egyszer lenézett. Amit látott, innen, fentről minden ismertsége ellenére is teljesen új volt. Látta a távoli Zengőt, aki nem zengett, Bim-bam is csendben figyelt, de a széllel elküldte lombsusogás-üzenetét a város harangjainak, és azok kongatni kezdtek. Csingilingi csobogása sem hallatszott idáig. Katica látni vélte az uszonyaival integető Öreg Sügért, látta a hatalmas – most persze pirinyó – nyárfát, látta, de inkább odagondolta Szarka Komáék fészkét. Látta anyukáját, apukáját, nézte, hogy integet gombostűhegynyi kezével húgocskája. A Csacsi szürke pötty volt innen, a kiscsikó rohangáló hangya, s a lómama sem volt nagyobb egy méhecskénél. „Még jó, hogy nem mondja, züm-züm!” – gondolta Katica. Nem, azt senki nem mondta, csak azt, hogy bumm, meg azt, hogy pssz… És…

És minden felfordult. Ami eddig lent volt, az most egyszeriben fent lett, ami pici volt, egyre – és nagyon gyorsan – növekedett, ami eddig állt, most száguldani kezdett Katica felé. A nyárfák, a hegyek, a dombok, a patak, a lómama csikajával. Szédítően forgott anya, apa, Zsuzsi, a Csacsi. A vár – úgy tetszett – a Síkság egyik ormán magaslik alant. Katica lehunyta szemét. Nem félelemből. Már a kiáltások is elérték a fülét: „Vigyázz… Katica… Jaj! Fogd erősen… fogd… ez az!”

Megdörzsölte és kinyitotta a szemeit.

-     Te vagy az, Katica?

-     Én vagyok? Igen, én vagyok!

-     Hát ez csodálatos! Nézzétek, itt az a kislány, akiről meséltem! A húgod hol van?

Katica először azt szerette volna tudni, hogy ő hol van. Körülnézett. Sok-sok, talán még tizenkilencnél is több szárny csattogott körülötte. A verebek egy hálót tartottak csőrükben, azon feküdt, alig magasabban, mint a nyárfa legfelső levele. Az örvendez fekete bóbitás kis veréb körülröpdöste.

-     Ugye jó? Jó repülni?

-     Jó. – Ismerős volt neki a madár.

-     Emlékszel? – kérdezte az, s Katicának egyszerre eszébe jutott az a forró délután…

Édesanyja megengedte neki, hogy alvás helyett kimenjen az utcára. A hőségtől, vagy valami mástól, senki sem vetődött arra, hogy játsszon vele, így hát egyedül bóklászott. Felvett egy-egy tárgyat, üres konzervdobozt, karikát, aztán eldobta őket. Nem unatkozott, hiszen az ekkora emberkének a világ sokat mesél, szép arcát mutatja, minden pillanatban új és új csodáról regél. (Vagy tán csak a gyermeki szem, a szív érzékenyebb?) Katica nem unatkozott, de már úgy megszokta, hogy sétái közben mindig mellette van Zsuzsika. „Mi az, Katica? Miért, Katica?” Ő, ha tudott, és kedve is volt hozzá, válaszolt, magyarázott. Néha összevesztek (ilyenkor pecekig örökharagban voltak), hogy a vészfellegek eltűntével Zsuzsika megkérdezze: „Mi az, Katica?”

-        Mi az? – hallja a hangot a kislány. Felocsúdik, szétnéz. Sehol senki, csak a poros út, a leragadt szemű házak, a bóbiskáló lombú fák, az árnyékok és ő. Sehol nem látszottsenki, de hallotta az egyre zsörtölődőbb hangot.

-        Mi az? Ki az? Ki zavar, csp-csirip?

Lentről jött a hang. Lenézett. Éppen a kislábujjánál tollászkodott egy veréb. Felpislantott Katicára.

-     Miért zavarsz? Fürödtem. Nincs jobb dolgod ebben a hőségben?

-     Hahó! – vidult fel a lányka –, végre valaki! Valaki? Valami? – Ezen nem töprengett sokáig. „Játszunk?” – kérdezte, s már eszébe is jutott a találós kérdés. Próba, szerencse, megpróbálkozott vele.

-     Te hányat lépsz egy esztendőben?

-     Sokat, nagyon sokat, de hogy jön ez ide? Ezért vertél fel?

-     Ó, de buta vagy! Apa azt mondta, hogy egyet sem lépsz, mert ugrasz!

-     Aztán ő honnan tudja?

-     Mert nagy. Nagyobb, mint én. Ő mindent tud!

-     Érdekes.

-     Én is nagy vagyok! Nagyobb, mint te!

„Ugrik a fene!” – gondolta a veréb. Tetszett neki a kislány, ahogy ott állt egy szálbugyiban. Olyan biztosnak tűnt a maga erejében, nagyságában, mint amilyennek ő látta magát, ő, a Peckesen Lépegető Veréb.

-     No és mit tudsz? – kérdezte incselkedő-dölyfös hangon, s a nyomaték végett hozzátette: „Csip!”

-     Mindent! Mindent! Mindent!

-     Ezt is? – hallotta fentről Katica. Felnézett, nem látott senkit, semmit. A veréb gyengéden megbirizgálta a haját. Katica odakapott. Senki.

-     És ezt is? – hallotta balról. Odafordította fejét, de már kaphatta is jobbra, mert onnan hallotta a kétségbeejtően szemtelen hangot.

-     No és ezt tudod-e, nagylány?

Bizony, Katica vállán időzött a kis veréb. Nézte a lányka sírásra görbülő száját, de még ez sem volt elég neki: felröppent egy szunyókáló ágra s onnan kiáltott.

-     Most nagyobb vagyok nálad! Nagyobb apukádnál is! Ezt csináld utánam, csip-csip!

Katica nézte, nézte, aztán széttárta két karját. Emelgette, emelgette, gyorsabban, gyorsabban, végül nekilendült és hopp… a fenekére huppant.

Arca maszatos lett a könnyeitől.

A Peckesen Lépegető (most éppen Szárnyaló) Veréb mintha olvasott volna Katica gondolataiban, társaihoz fordult.

-     A javát még nem is mondtam. Igen, azon a délutánon ismerkedtünk meg. Ő sírt, én megkedveltem. Gondoltam, megnézem, mit kezd új tudományával.

-     Hiszen nem is tudott repülni!

-     Nem, de megtudta, hogy nem tud! És most, látjátok, most is repül!

-     Igazad van. Folytasd, légy szíves.

-     Ugye, nem haragszol? – nézett a veréb a pirulni készülő Katicára.

-     Nem, mondd csak!

Ott ücsörgött még egy darabig a kislány. Láttam, rosszul esett neki szárnyalgatásom, azt hiszem, akkor szívesen elfenekelt volna. „Ne, ne tiltakozz! Ismerem a gyerekeket, öreg veréb vagyok már én!” Figyeltem, hogyan küszködik a könnyeivel. Lassan megnyugodott, felkelt s elindult a kapujuk felé. Átröppentem az Öreg Kőrisre – régi jó cimborám, sok esőtől védett már meg leveleivel. Kíváncsi voltam. Zsuzsika is az volt.

-     Mi az, Katica? Miért sírtál?

-     Buta vagy! Nem is sírtam! – füllentett a kislány. – A napocska belesütött a szemembe.

Zsuzsika megnyugodott. Játszottak, összevesztek, kibékültek, játszottak tovább. Már azt hittem, nem lesz semmi, elszundítottam. Egyszer csak megütötte fülem egy szó.

-     …veréb.

-     Mi az a veréb, Katica?

-     Szép madár. – Mikor ezt meghallottam, tudtam: Katica a barátom.

-     És mit csinál a verébmadár, Katica?

Ő Akác Komára pillantott, akinek az ágain az imént megtréfáltam. Biztosan eszébe jutott minden. Már-már emelte karjait, amikor…

-     Tudod, mit csinál? És nem csak ő, én is tudok ám: fürdik!

És lefeküdt a porba és hempergett. A Vén Verébre, ügyesen csinálta!

-     Így? – utánozta Zsuzsika.

-     Így.

És olyan koszosak, szürkék, feketék, olyanok lettek, amilyennek én még egy mosdatlan verebet sem láttam!Így volt, Katica?

-     Így – pironkodott a kislány. A verebek jót nevettek. Annyira jó kedvük támadt, hogy végül Katica is velük kacagott.

-     Menjünk haza! – kérlelte a hálót tartó madarakat.

Peckesen Lépegető intett, s a csapat a nyárfát elkerülve óvatosan lesegítette. Zsuzsika, Anya, Apa körülvették.

-     De jó, hogy itt vagy! Nincs semmi bajod? Köszönjük, verebek! Milyen volt fenn? Nagyon vigyázz ezután a léggömbökkel! („Az a lufi!” – súgta Katica és Zsuzsi bólintott.)

Puszilgatták, simogatták. Katica előtt minden összefolyt. Hiába kiabált mindenki, őneki halk duruzsolás a nyájas fogadtatás. A zsivajból kitűnt egy barátságos, de csúfondáros, lekicsinylő hang.

-     Már megint itt van ez a buta?

Peckesen Lépegető felemelte fekete bóbitáját.

-     Ő nem buta!

-     Szerinted. Te mit szólnál ahhoz, ha összetévesztenének?

-     Attól függ, kivel.

-     Például velem.

-     Ez jó! Jópofa vagy, csacsikám!

-     Én?

A fürdésre más- vagy harmadnapra Katica kézen fogta Zsuzsit. Sétáltak, sétáltak, egy-két kis dombra lecsüccsentek, összevesztek, kibékültek, sétáltak. Balra néztek, erdőt láttak, jobbra néztek, patakot láttak. Fölnéztek: egy felhőt se láttak.

-        Jó időnk lesz, Zsuzsika!

Balra néztek, rétet láttak, jobbra néztek, rétet láttak. Előre néztek: egy szamarat láttak. Összenéztek.

-     Mi az, Katica?

-     Azt hiszem… talán… lehet, hogy… Tudod mit, megkérdezem.

-     Jó.

-     Mondd, te fel tudsz repülni a vállamra?

-     Már miért tudnék? – morogta a csacsi.

-     A fára sem?

-     Te most hülyéskedsz, kislány?

-     Én? Hiszen a verebek tudnak repülni!

-     Azok tudnak. De mi közöm hozzájuk?

-     Katica, ez nem veréb? – csiripelte Zsuzsi.

-     Úgy látszik, nem. Pedig szürke. Igaz, a verébnek szárnya is van! Szóval nem tudsz repülni.

-     Buta vagy!

-     Nem is igaz! Már el tudok számolni tizenkilencig, nem is, már tizenhatig! Ugye, Zsuzsika?

-     Egy, kettő, három, hat, nyolc, hét! Én is tudok!

-     Nagy tudomány!

-     Miért, te mit tudsz?

-     Iá! Iá! Iá!

-     Ez minden? Szebb a csipcsip!

-     Van nálatok ernyő, esőkabát?

-     Minek, amikor…

De bizony! Balra néztek, vizet láttak, jobbra néztek, vizet láttak. Esett szépen. Dörgött és villámlott. A fele sem volt tréfa. Katica megfogta Zsuzsika kezét, szaladni kezdtek. Balra néztek, esőt láttak, jobbra néztek, esőt láttak. Bőrig áztak.

-        Nagyokosok! – szólt utánuk a szamár.

TÜCSKÖK, BOGARAK, VADAK, HALAK, MADARAK…)

Távolban a Bim-bam hegység örök süvegcukor borította csúcsai magasodnak. Ezer meg lepkeöltő óta állnak ott fenségesen, némán, gondos őrei a nap hálószobájának. A látóhatár nyugati szélén a Giling-galang dombság lankái.

Nagyon messze vannak egymástól, azt hihetnénk, hogy nem is tudnak a másik létezéséről, ha valaha nézegették is egymást, öreg szemeikkel ma úgyse igen messzire látnak. Pedig Bim-bam mindig értesült arról, ha eltört egy fácán szárnya, ha új őzike jelent meg Giling-galang ligeteiben, ha Nyúlanyó tizenötöt kölykezett. És Giling-galang is tudott mindarról, ami a távoli hegység erdeiben történik. A Csingilingi pataknak és halainak köszönhetik mindezt. Köszönik is! A hegyek bő forrásvízzel, a dombok nyugalmas kanyarulatokkal, pihenőkkel, a patak fölé boruló fákkal.

Egy reggel izgatott csilingelés verte fel álmukból a lepkéket, bogarakat, virágokat, Csillámló Nagy Síkság lakóit.

-     Mi történt, patakocska?

-     Zengő látott valamit!

Zengő az öreg Bim-bam legfiatalabb hegye. Még nem szorult szemüvegre.

-     Mit látott?

Nem kaptak választ, hisz senki sem tudta. Ehhez meg kellett várniuk az Öreg Sügért.

Ő volt a pataknak, de talán a Csillámló Nagy Síkságnak is a legöregebb lakója. A gyors fiatal pisztrángok, angolnák, kecsegék rohantak a hegyek vagy dombok üzeneteivel, néha odakiáltottak a Sík népének, az Öreg Sügér rendszeresen – vagy rendkívüli esetben, mint ez a mai – elindult, hogy megfontolt, bölcs szavakkal elmesélje, mi történt a Síkon kívül, no meg, hogy ő maga is híreket gyűjtsön be. Lassan, komótosan úszott, a megszokott helyeken megállt közel a parthoz. Elbeszélgetett az ott rá váró virágokkal, bokrokkal, tücskökkel, szöcskékkel, méhekkel. A kis rovarok aztán hetedhét Síkságba vitték tovább a hallottakat.

-     Ott van, közeledik az Öreg Sügér! – fújta meg kürtjét a szitakötő. A parthoz tódult mindenki, a fűzfák közelebb hajoltak a vízhez, a sások széttárták leveleiket a felkéredzkedőknek, a békák – mint amikor napoznak – szétterültek a víz tükrén helyet adva a pókoknak, rovaroknak. Rendes körülmények között bekapták volna őket, most tágra nyílt szemmel figyeltek.

-     Mindent láttam és hallottam. Elmesélem nektek, figyeljetek! Nincs sok időm. Öreg vagyok már, lassan haladok és a Katicabogarak Földje előtt még egyszer meg kell állnom. Biztosan tudjátok, Zengő látott valamit…

AZ ÖREG SÜGÉR BESZÁMOLÓJA

Pirkadt. A nap kikászálódott felhődunyhái közül. Bim-bam legkedvesebb hegye, Zengő ébredt elsőnek. Friss felhőben megmosdott, az északi széllel megfésülte fáit, bokrait. A szél, aki tudta, hogy Zengő szereti ezt a zenét, felébresztette a madarakat, füttyel, trillával telt meg a levegőég. Egy-két tücsök is hegedülni kezdett – a nagyobbaknak már háromnegyedes hangszere volt –, de a hajnali párás levegő legyengítette a vonót, ezért abbahagyták. Zengő hallgatott s körülnézett birodalmán. Most se tudott betelni a Csillámló Nagy Sík látványával. Minden fűszál, virág apró harmatcseppeket ringatott, a nap fényétől olyan lett a Síkság, mint egy ezüstszalaggal kettéosztott gyémántszőnyeg. Millió szín, millió csillogás. Ha szellő suhant át a Síkon, megváltoztak a színek. Minden mozgott és minden nyugalmat árasztott. Zengő kedvtelve nézelődött. Alszik még mindenki, hegytestvérei és a naptól felkeltett dombok visszafeküdtek, a patak halkan, egyenletesen csilingelt. Ő, a nap, a szél és a madarak nem alusznak, vigyáznak és örvendeznek.

Ekkor pillantotta meg a Valamit. A harmatfény szőnyeg színesen hullámzott, alakult, ez a Valami ugyanúgy ragyogott perceken, órákon keresztül. Gyönyörű, már-már leírhatatlan, kék, barna ragyogás. Zengő megdörzsölte szemét. „Gyönyörű, gyönyörű – suttogta –, hála néked, napocska!” Pedig a nap sem értette, tanácstalanul hunyorgott. Zengő felébresztette testvéreit. Az egész Bim-bam família figyelte a tüneményt, annak változásait: többször eltűnt előlük s egyszer csak – folytatta az Öreg Sügér – végleg megszűnt csillogása.

Zengő bajt érzett. Hiába volt szép, hatalmas, megvoltak a korlátai, például nem tudott menni, röpülni. De ha a hegy nem a Valamihez, hívja az ég madarát.

Mire a pacsirta odaért, nagy állatsereglet vett körül egy éjszaka nyíló virágot. Hevesen mutogattak feléje. „Ó, ti balgák!” – förmedt rájuk a pacsirta. „Félre innen!” Csőrével szétfeszítette a bezárt kelyheket, s a szirmok közül kihúzott egy gyönyörű teremtést. A kislány elmosolyodott és csak ennyit mondott: „Oá!” Ami azt jelenti: „Köszönöm!”

(Igen, a te szemed csillogása volt az, amit Zengő Valaminek vélt.)

A FAJ MEGHATÁROZÁSA

Az állatok összenéztek. Ki ez, miféle szerzet?

-     Természetesen szamár! – mondta a szamár. – Hallottátok, azt mondta: iá!

-     Természetesen vakond! – mondta a vakond. – Látjátok, elbújt!

-     Természetesen tyúk! – mondta a tyúk. – Látjátok, kapirgál!

-     Természetesen tücsök! – mondta a tücsök. Ő nem indokolta, de rákacsintott a kislányra.

Majdnem szőrbe, taréjba, tollba kaptak, mindegyik saját képére próbált formálni téged. Lettél te borz, kecskebéka, sáska, nádirigó, sokféle poszáta, bajuszos harcsa, rák.

Ha jól emlékszem, a földigiliszta szavába vágtál bele.

-     Ebből elég, barátaim! Én csak egy kis ember vagyok.

A gólya természetesen nem hitt neked. „Nem is én hoztalak!” – kelepelte a bajsza alatt.

Az állatok szétszéledtek

Zengő erdejéből kikémlelve, a Nagy Sík füvében meglapulva, a magasból figyelve, a Csingilingi patakból kibukkanva néztek téged, ahogy elindultál hosszú utadra.

(Katalin lettél, de a legtöbben Katicának szólítanak. Emlékszel arra a bogárra?)

EGY BOGÁR SIRALMA

Igazán szerencsés vagy te, kislány! – A hang tulajdonosa, a szomorú bogár ágról föléd hajolt. – Nézd, milyen szégyen: én fiú vagyok, bátor, erős, megfordulnak utánam a lányok, másfél szalmaszálat bírok el, tíz pipacson át se kell, leszállnom, amikor repülők… És tudod, mi a nevem? Ami a tiéd. Katica. Egy délceg fiúkatica!

Ó, hogy irigylem a szentjánosbogarakat! [Nem gondolt a lány szentjánosokra, de ez bocsánatos bűn!] Lehetnék béla-, gyurka-, ábrahámbogár! Pedig ezt gyűlölöm! Az az ember is Ábrahám volt! A „tudós”. Elmesélem.

Régen, nagyon régen mi, fiúk fekete páncélt viseltünk. Tekintélyünk volt, és mi büszkék voltunk rá. Aztán jött a „tudós”! Elfogott néhányat őseink közül, betette őket üveg alá s vizsgálgatta. Öreg bácsikám egyik ősét el is altatta, és egy dobozban hazavitte.

Volt ennek a „tudósnak” egy gyereke. Sűrű, fekete, vállig érő hajú kislány, Kazica. Miközben az apja törte a fejét, hogy milyen nevet adjon „nekünk” (a ti világotokban mánia a megnevezés), a kislány bekukkantott a dolgozószobába. Csak a fejét dugtabe, de ez elég volt! A „tudós” hátrapillantott.

Így lettünk mi katicabogarak!

Ük-ük-ükapám nem hitt hallószervének. A szégyentől és a dühtől elvörösödött. A „tudósnak” csak néhány fekete pettyet sikerült megmentenie.

Az állatok összenéztek. Ki ez, miféle szerzet?

-     Természetesen szamár! – mondta a szamár. – Hallottátok, azt mondta: iá!

-     Természetesen vakond! – mondta a vakond. – Látjátok, elbújt!

-     Természetesen tyúk! – mondta a tyúk. – Látjátok, kapirgál!

-     Természetesen tücsök! – mondta a tücsök. Ő nem indokolta, de rákacsintott a kislányra.

Majdnem szőrbe, taréjba, tollba kaptak, mindegyik saját képére próbált formálni téged. Lettél te borz, kecskebéka, sáska, nádirigó, sokféle poszáta, bajuszos harcsa, rák.

Ha jól emlékszem, a földigiliszta szavába vágtál bele.

-     Ebből elég, barátaim! Én csak egy kis ember vagyok.

A gólya természetesen nem hitt neked. „Nem is én hoztalak!” – kelepelte a bajsza alatt.

Az állatok szétszéledtek

Zengő erdejéből kikémlelve, a Nagy Sík füvében meglapulva, a magasból figyelve, a Csingilingi patakból kibukkanva néztek téged, ahogy elindultál hosszú utadra.

(Katalin lettél, de a legtöbben Katicának szólítanak. Emlékszel arra a bogárra?)

Pirkadt. A nap kikászálódott felhődunyhái közül. Bim-bam legkedvesebb hegye, Zengő ébredt elsőnek. Friss felhőben megmosdott, az északi széllel megfésülte fáit, bokrait. A szél, aki tudta, hogy Zengő szereti ezt a zenét, felébresztette a madarakat, füttyel, trillával telt meg a levegőég. Egy-két tücsök is hegedülni kezdett – a nagyobbaknak már háromnegyedes hangszere volt –, de a hajnali párás levegő legyengítette a vonót, ezért abbahagyták. Zengő hallgatott s körülnézett birodalmán. Most se tudott betelni a Csillámló Nagy Sík látványával. Minden fűszál, virág apró harmatcseppeket ringatott, a nap fényétől olyan lett a Síkság, mint egy ezüstszalaggal kettéosztott gyémántszőnyeg. Millió szín, millió csillogás. Ha szellő suhant át a Síkon, megváltoztak a színek. Minden mozgott és minden nyugalmat árasztott. Zengő kedvtelve nézelődött. Alszik még mindenki, hegytestvérei és a naptól felkeltett dombok visszafeküdtek, a patak halkan, egyenletesen csilingelt. Ő, a nap, a szél és a madarak nem alusznak, vigyáznak és örvendeznek.

Ekkor pillantotta meg a Valamit. A harmatfény szőnyeg színesen hullámzott, alakult, ez a Valami ugyanúgy ragyogott perceken, órákon keresztül. Gyönyörű, már-már leírhatatlan, kék, barna ragyogás. Zengő megdörzsölte szemét. „Gyönyörű, gyönyörű – suttogta –, hála néked, napocska!” Pedig a nap sem értette, tanácstalanul hunyorgott. Zengő felébresztette testvéreit. Az egész Bim-bam família figyelte a tüneményt, annak változásait: többször eltűnt előlük s egyszer csak – folytatta az Öreg Sügér – végleg megszűnt csillogása.

Zengő bajt érzett. Hiába volt szép, hatalmas, megvoltak a korlátai, például nem tudott menni, röpülni. De ha a hegy nem a Valamihez, hívja az ég madarát.

Mire a pacsirta odaért, nagy állatsereglet vett körül egy éjszaka nyíló virágot. Hevesen mutogattak feléje. „Ó, ti balgák!” – förmedt rájuk a pacsirta. „Félre innen!” Csőrével szétfeszítette a bezárt kelyheket, s a szirmok közül kihúzott egy gyönyörű teremtést. A kislány elmosolyodott és csak ennyit mondott: „Oá!” Ami azt jelenti: „Köszönöm!”

(Igen, a te szemed csillogása volt az, amit Zengő Valaminek vélt.)

Hol volt, hol nem volt…

Így szoktak kezdődni a mesék.

Mivel élőkről írok, módosítom a formulát.

Hol (hol Újszászon, hol Edelélényben, hol az Őrségben, Felsőtárkányon, Ópusztaszeren, hol Esztergomban, Visegrádon, Budapesten, Pécsett, s bárhol is legyenek, mindig bennem) van két testvér. Egriek. Egyneműek: mindkettő leány, s mind a ketten egyformán – és egyre többször – tudják mondani, hogy nem. Olyan sokszor, már nevezhetném őket sok neműeknek is. Legtöbbször azonban Katicának, Katickának, ill. Zsuzsikának, Zsuzsónak hívom őket. Persze küldeni is így szoktam: „Katica, menj a …! Zsuzsika, eredj a …!”, esetleg: „Lányok, eriggyetek a …!”

Grósz Katalin, Miskolc, 1985. VI. 28.

Grósz Zsuzsanna, Eger, 1987. X. 29.

Róluk születtek ezek a sorok. És nekik született a mindenség!

A mindenség egy és oszthatatlan, mégis kettéválik a szöveg: Neked és Neked. Ne higgyétek, hogy olcsó irodalmi szándék vezetett az ilyen megoldásában!

Ha egypetéjű ikreknek születtek, akkor sem lennétek egyformák.

Nem is szeretnétek azok lenni, ugye?

S most elindul a könyv.

KATICA ÉS AZ ÁLLATOK

SOKFÉLE ÁLLATOK

(TÜCSKÖK, BOGARAK, VADAK, HALAK, MADARAK…)

Távolban a Bim-bam hegység örök süvegcukor borította csúcsai magasodnak. Ezer meg lepkeöltő óta állnak ott fenségesen, némán, gondos őrei a nap hálószobájának. A látóhatár nyugati szélén a Giling-galang dombság lankái.

Nagyon messze vannak egymástól, azt hihetnénk, hogy nem is tudnak a másik létezéséről, ha valaha nézegették is egymást, öreg szemeikkel ma úgyse igen messzire látnak. Pedig Bim-bam mindig értesült arról, ha eltört egy fácán szárnya, ha új őzike jelent meg Giling-galang ligeteiben, ha Nyúlanyó tizenötöt kölykezett. És Giling-galang is tudott mindarról, ami a távoli hegység erdeiben történik. A Csingilingi pataknak és halainak köszönhetik mindezt. Köszönik is! A hegyek bő forrásvízzel, a dombok nyugalmas kanyarulatokkal, pihenőkkel, a patak fölé boruló fákkal.

Egy reggel izgatott csilingelés verte fel álmukból a lepkéket, bogarakat, virágokat, Csillámló Nagy Síkság lakóit.

-     Mi történt, patakocska?

-     Zengő látott valamit!

Zengő az öreg Bim-bam legfiatalabb hegye. Még nem szorult szemüvegre.

-     Mit látott?

Nem kaptak választ, hisz senki sem tudta. Ehhez meg kellett várniuk az Öreg Sügért.

Ő volt a pataknak, de talán a Csillámló Nagy Síkságnak is a legöregebb lakója. A gyors fiatal pisztrángok, angolnák, kecsegék rohantak a hegyek vagy dombok üzeneteivel, néha odakiáltottak a Sík népének, az Öreg Sügér rendszeresen – vagy rendkívüli esetben, mint ez a mai – elindult, hogy megfontolt, bölcs szavakkal elmesélje, mi történt a Síkon kívül, no meg, hogy ő maga is híreket gyűjtsön be. Lassan, komótosan úszott, a megszokott helyeken megállt közel a parthoz. Elbeszélgetett az ott rá váró virágokkal, bokrokkal, tücskökkel, szöcskékkel, méhekkel. A kis rovarok aztán hetedhét Síkságba vitték tovább a hallottakat.

-     Ott van, közeledik az Öreg Sügér! – fújta meg kürtjét a szitakötő. A parthoz tódult mindenki, a fűzfák közelebb hajoltak a vízhez, a sások széttárták leveleiket a felkéredzkedőknek, a békák – mint amikor napoznak – szétterültek a víz tükrén helyet adva a pókoknak, rovaroknak. Rendes körülmények között bekapták volna őket, most tágra nyílt szemmel figyeltek.

-     Mindent láttam és hallottam. Elmesélem nektek, figyeljetek! Nincs sok időm. Öreg vagyok már, lassan haladok és a Katicabogarak Földje előtt még egyszer meg kell állnom. Biztosan tudjátok, Zengő látott valamit…