Az zene az élet. Ott rejlik a halk patakok csobogásában, csak legyél nyitott meghallani Az árnyak mögötti némaságban, az erőtlen mosolyok mögött. A szívek mélyén megbújik. Mindenkit magával ragad. A 3évestől a 90évesig mindenkit megmozgat. Hagyd belső lényedet azonosulni a zenével, mely nem juttatja eszünkbe a ma fáradalmait és a holnap félelmeit. Főleg a mai sablonszövegek között, melyek  abszolút nem sugároznak jelentőséget felénk. Vagy épp ellenkezőleg,. Teljesen át tudjuk érezni a fájdalmat, eltaszítást, a lemondást és gyökerében tudjuk megszüntetni, annak forrását, a zene által.

Amikor a kislányom megszületett, szinte még gyerek voltam. Olyan szenély akinek szüksége lett volna az irányításra és a törődésre. Nagyon sokáig nem voltam tudatában annak, milyen szerepet vállalaok magamra anyaként.

A terhességem viszonylagos nyugalomban zajlott. Nem gondoltam arra mégis mekkora felelőség zúdul majd rám. Csak azt éreztem, milyen áldott állapotban vagyok és mekkora csoda történik velem. Figyeltem a testem változásait és ahogyan napról napra nőtt a hasamban, egy kis élet. Akit izgatott várakozással, de még inkább gondatlansággal vártam akkor.A szülés után hihetetlenül gyorsan fel kellett nőnöm. Hiszen már nem csak a saját életemért voltam felelős.

Emlékszem, 14 évesen, ahogyan a szülési fájdalmaktól megfáradtan és megtörve lelkileg, némán álltam a kiságya előtt és néztem ahogyan cumizik az a kis béka. A fejem üres volt és csak néztem őt. Akkor nem volt velem senki és egyedül kellett végigmennem ezen az egészen. Elhanyagoltnak éreztem magam és nem tudtam mit tegyek. 2 hónapig voltam bennt a kórházban egy beteg kis babával, akinek a fején keresztül ment a vér, mert máshol nem találtak neki vénát. Szörnyű látvány volt. Vérszegény volt és az orvosok sem tudták,. hogyan lehetne rajta segíteni. Az állapota a 2. vérátömlesztés után sem javult. Én csak nagyfokú dühöt éreztem, hiszen ha elveszítem, hiábavaló volt mindennel ellenszegülnöm, hogy megszülhessem a lányomat. Amikor kitudódott, hogy terhes vagyok, kollektív felháborodást keltettem, a faluban ahol éltem. Az egész családom elfordult tőlem. Majd nevelőszülőkhöz kerültem. Édesanyámmal azóta nem sokat beszéltem, főleg azért, mert akárhányszor összefutottunk, csak szemrehányásokat tett nekem és útszéli prostituáltnak nevezett. Pedig én csak meggondolatlan hibát követtem el.

De mégis magamra vállaltam és végig csinálom ami ezzel jár. Persze én vagyok a hibás. De azt hiszem, anyámnak is van ebben része. Hiszen ha nem éltem volna szinte az utcán, már 10 éves koromtól, és nem dobált volna ide-oda, talán akkor nem futok egy olyan szerelembe, ami így visszagondolva nem is volt az. Féltem hazamenni és állandó rettegésben éltem. A veszekedések mindennaposak voltak és anya egyre több alkoholt ivott az élettársával és nekem minden este végig kellett néznem őket és végig kellett hallgatnom. Ezért menekültem egy olyan fiú karjaiba , akitől a megnyugtatást vártam és aki megígérte, velem marad, de azóta sem láttam. Azt hiszem, a lányom, Amanda megmentette az életemet.

El sem tudom képzelni, mi lett volna belőlem ha tovább maradok azon a helyen. Ha a teherbe esésem nem történt volna meg, biztosan lett volna valami más. Csak talán akkor börtönben vagy a túlvilágon végeztem volna.  Nem csak egy gyermeknek adtam akkor életet, hanem én magam is kaptam egy új életet, egy új lehetőséget. De ez nem volt annyira egyszerű és persze akkor nem ezt láttam benne. Amikor Szegeden voltunk a kórházban, nem volt mellettem senki, nem volt aki segítsen. Egyedül kellett ellátnom egy újszülöttet és fiatal éveim, amiből így is elég kevés jutott, azon nyomban lezárultak. Megbeszéltem a nővérkékkel és esténként lementem 20 percre, néha fél órára a folyóhoz sétálni. Ez volt az egyetlen "szórakozásom". Csak néztem a víz fekete tükrét és néha leültem egy betondarabra, ami benyúlt mélyen a vízbe és szinte lábamat érte. 

Annyiszor elképzeltem, hogy belevetem magam a vízbe és szinte már érztem a víz hideg érintését a bőrömön és lassú kúszását egész a csontomig. Annyira jó lett volna mindent feladni. Annyira elveszett voltam és mérhetetlenül kilátástalannak láttam a helyzetemet, a jövőt. Fájt, hogy mennyire nem voltam felkészülve. Sokszor  már a lábamat nyújtottam a vízbe és szinte csak egy lökés hiányzott, hogy elmerüljek. De akkor mindig eszembejutott, hogy ott van a pici lányom. Az egyetlen aki van nekem és neki is csak én vagyok. Arra gondoltam, hogy nem hagyhatom magára, ha világra hoztam, mert nem engedhetem, hogy még rosszabb sorban nőjjön fel, mint én. Lehet, hogy sok mindent nem tudtam neki megadni de az anyja voltam. Akaratlanul is olyan komoly érzések fejlődtek bennem és olyan komoly gondolatok foglalkoztattak akkor, amik talán éretlen gyermkei agyamnak túl koraiak voltak még így eredményeként lelkemet bomlasztotta szét a kétségek tömege, kínokkal kísérve. 

Persze nem tudhattam, hogy jobbra fog fordulni a helyzet. A legvégsőbb fájdalmamból tértem vissza, hogy újrakezdjem. Erőmön felül fordultam vissza attól a ponttól, mikor legjobb döntésem és választásom csakis a halál lehetett. Megtöröltem a lábam és felsiettem a kórházba, benyitottam a kórterembe és nyugalommal állapítottam meg, hogy szerencsére a pici még alszik. Jó volt mindig visszatérni hozzá és ilyenkor talán egy kis erőt merítettem a végső elkeseredésemből. A kórházban elég vegyes érzelmeket váltottam ki az emberekből ( és váltok a mai napig). Volt aki csodálta a kitartásom, és volt aki csak megvetett. El kelllett viselnem az emberek szánalmas pillantásait és a szégyent, melyet rám róttak. Az idő telt és minden könnyebb lett lassan. Már egyre rutinosabban láttam el Amandát és kezdett egyre nagyobb lenni és én egyre boldogabb lettem. Rám mosolygott és szeretni kezdett engem és én egyre inább éreztem azt, hogy anya vagyok.

A kétségeim szertefoszlottak és így évek távlatából azt tudom mondani, nem bántam meg. Bár még így is nehéz leírnom mindezt. Visszamentem az iskolába és Amanda oviba ment.  Így élhettem viszonylagos fialataldágomat, de sosem felejtem el, hogy más vagyok mint a kortársaim. Felelőséget kell vállalnom, ezután minden tettemért. Ha saját magamért, már rég feladtam volna,miatta mindig újrakezdem. Lassan minden a helyére kezdett kerülni az életemben. Összeismerkedtem a jelenlegi párommal, aki lányaként szereti Amandát és oda vannak egymásért. Szóval van egy kis szerető családom. Bár sokáig nem hittem ebben, hogy ez az egység valóban létezhet. Hiszen nekem erről inkább csak ellen tapasztalataim voltak. Hiszen nekem nem volt olyan édesanyám, amilyenné én szeretnék válni. Mindig mellettem volt, amíg "felnőttem" de  nem kötött minket semmi össze. Nehéz úgy ezt a szerepet betölteni, hogy nem volt előttem egy minta hogyan kellene ezt. Most már azért kell küzdenem, hogy önálló életet kezdhessünk, így együtt. El tudjak költözni a nevelőszülőmtől és egy család lehessünk végre. Egyik nap Amanda odaszaladt hozzám és elmesélte, hogy szóba került, ez a téma és megkérdezte:
"- Anya, ugye, hogy az anyukák járnak iskolába?"
Nem tudtam mit mondani ezért csak mosolyogtam.
Elég extrém eset, de azért megtörténhet.

Sziasztok! 19 éves lány vagyok, aki éppen az érettségizős évét tölti le az iskolában és aki több kevesebb sikerrel próbálkozik az irodalom útjára lépni. Szeretném ha elolvasnátok néhány írásomat, novellát, idézetet a készülő könyvemből. Ezek mind olyan dolgok, úgy érzem, amiket meg kell osztanom. Az íróasztal mélyében heverő poros íratok ezek és vadonat új érzések fogannak meg bennük. A fáradt reggeleken és a nyúzott estéken írtam őket. Annak aki olvas belőle, szeretném meghallgatni a véleményét. Néha elkapott gondolatmenetek és sokszor erőmből kikényszerített sorok jellemzik az írásaimat. Ezért elég nehéz követni. De ha az olvasó megy az íróval, akkor nem térhet le többé az útról!:)

"Csupa pompa a világ, csupa báj, egy díszlet, feltörekvések és hasztalan vágyak"

 Szeretek kiemelni néhány sort egy összefüggő szövegből, kivágni egy-két mondatot és idézetként megjeleníteni. Talán néha egy versben csak pár szó a lényeg és egy könyvben csak néhány oldal érdekes. Ezért meg akarom könnyíteni az olvasó dolgát és a leglényegesebb, legfontosabb mondatokat kiemelni a számukra. Szeretném felhívni a figyelmeteket az egyszerű és gyors, sokszor értelmetlennek tűnő idézetekre. Nehezen követhetők, de mind nagy mondanivalót takar és teljessége a környező szövegmezőben rejlik.

Az írónak az olvasó fejével is kell gondolkoznia, maga elé kell tárnia művét és áttanulmányoznia. Rá kell jönnie arra, mit szeret az olvasó. Fel kell keltenie az érdeklődését. Ezért lenne szükségem, ha  lehet, pozitív visszajelzésekre, azoktól akik olvasták. Jöhet a negatív is, de azt annyira nem szeretem.

Rájöttem miért írnak az emberek naplót. Azért mert egy részben magukba zárják a gondolatokat,de elővehetik a kis noteszt és elolvashatják vagy osztahtóvá tehetik mások számára is. Ezért lett olyan divatos netes blogot írni. Megszabadulunk ilyenkor a szellem terheitől.Magadba zárod, de ki is engeded az élményeket, a megtapasztalt érzéseket a mai napodról. Egy nyitott könyv vagyok a világ felé, hiszen ha írok egy novellát, a történet mögött én is ott vagyok. Benne van az aktuális lelkiállapotom, érzésvilágom és szemléletem a környezetemről. Szóval így konkrétan naplót nem vezettem az évek során és azt hiszem a versek és kisebb történetek reálisabb képet adnak rólam, az akkori érzéseimről. Nem kell elmesélnem mert az én vagyok. Mindenféle nagyzolás és túlzások nélkül.Ha a kezembe kerül, 1-2 évvel ezelőtt készült irományom, ha a elképzelem és előidézem a képeket, melyeket leírtam, már szinte érzem azt, amit a múltban akkor és ott. Talán ez érdekesebb és sokkal kifejezőbb mintha csupán a történéseket írtam volna le. Emlékszem, már kisgyermek korom óta vonz az írás, a gondolat vetülete, e letört mása. A kályhához kucorogva diktáltam a kitalált történeteimet édesanyámnak, aki egy bizonyos zöld füzetbe írta le őket. Ha visszagondolok még mindig ott van a felejmben azt a ragyogó zöld színt. Mivel  nem ismertem a betűket, segítségül kellett valakit hívnom, hogy írjon helyettem. Azt hiszem, úgy 5 füzet gyűlt akkor össze. (Mesék kutyákról, macskákról, csacskaságokról, jó sok képpel) De sajnos az évek mozgalma tönkretette őket és elvesztek. De ahogyan haladt az idő, én egyre motiváltabb lettem. Nem adtam fel. Egy évvel az iskola érettség előtt,( egyedül tanulgatva és persze egy kicsit a környeztemben lévők segítségével) megtanultam írni és olvasni. Már megjelentek az első odakarcolt betűim. Az iskolában nem volt sok dolgom az első osztályban. Elkezdtem írni kisebb verseket, hétköznapi témákban, aztán már novellákat és végül már könyvírásra adtam a fejem. Kísérjetek végig egy bevezetőt, egy részletet, egy évet felölelő időszakot és néha perceket egy napomból.

Az ember azért emlékeszik vissza a múltjára, mert az idő múlásával minden megszépül és fájdalmaink enyhülnek.

Mindez én vagyok

Idegen, ha olvasod e sorokat

Láthatod, mindez én vagyok

a szürke szavak közt, a megkopott

Vágyhatsz szépet, csodát

De kapod, egy elvont személyiség múló gondolatát

Nyitott könyv vagyok

Rajzolt mű. bíbor alkonyok

Idegenség, melegség

Sötétség és fényesség

Mindez én vagyok, mi jó és szép

Ami rossz, dacos durva lény

Fájdalommmal teli, bűnt őrző

Zavarodott lélektől remegő

Én vagyok a szeretet

Az emberség nevezett

Jó és rossz mindez én vagyok

Buja vidámság, hervadt virágok.

(2010.11.23.)

Valami rettenetes üresség vett hatalma alá. Szétáradt a testemben, akár csak a véráram minden szívdobbanással. De forróság helyett, hűvös hideg érzés folyt ereimen keresztül. A nevetés, a csókok olyan távolinak tűntek már, mintha soha sem éreztem volna őket, valójukban. Csupán álom volt. Biztosan.

Sötétség vett körül, mely beleépült lényembe. Lassan kúszott, észrevétlen akár egy kórokozó. Lassan leszámolt a kevés világossággal amit magamban védtem. Nem létezett ellene gyógyszer, megállíthatatlan volt.

Feküdtem az ágyon.

Mozdulatlan meredtem a sötétségbe. Vártam, hogy belépjen az ajtón. Szinte már hallottam ahogy kinyílik előttem. Akartam, hogy jöjjön.

Egy dalt hallgattam. Suttogtam szavait a semmibe, a gyertyák fényei között.

Hittem, hogy a gyertyák valami fényességet adhatnak nekem. De ez elenyésző volt vele szemben.....

Aztán megláttam a jól ismert arany-fekete palástot. Amint kirajzolódik a sötétség és a gyertyák közül. És tudtam hogy velem van. Tudtam,hogy lehetetlen elnyomni magamban mert mindig a részem lesz.

Túl hosszú ideje élek együtt vele, ahhoz hogy most pár szóval elbocsájtsam.

Minket összekötött a sors, nem szakíthatom el.

Már nincs szükségem semmire. Már nincs szükségem senkire, aki meghallgatna. Már nem kell.....

Kiveszett már belőlem minden akarat.

Szélvészként futott végig rajtam a felismerés, hogy örök magányra vagyok kárhoztatva.

Becsuktam a szemem..... Éreztem ahogy belülről felperzsel és mindent kiöl belőlem, ami eddig voltam. Olyan régóta viselem már....

Ott volt minden oxigénmolekulában, betöltötte körülöttem a teret. Minden fal visszatükrözte, és ez az érzés belém hasított akárhányszor felpillantottam a fekete habfátyol mögül.

Mint rab, ki kínok közt tépi láncait..

- Engedj el!- mondtam halkan, remegett ajkaimon minden megkezdett szó.

De ő csak elfordította fejét és szótlanul arrébb hátrált.

Arany-fekete palástját a vállára vette és szánalommal figyelte minden válaszom

Kelly Blackdiamond a tanítványom. 19 éves, tanul, dolgozik, kislányát neveli. Csak 3 hete tanítom. Kiszúrtam, hogy jól ír. Pár napja megmutatta egy novelláját. Ott volt előttem a csoda.  Ez a lány nagy ígéret, nagy tehetség. Fogadjátok szeretettel!

Baudolino

Tudtam, hogy ott van valahol a közelemben. Egy félreesőő helyen, egy fiók mélyében. Egy injekció tű formájában, milligrammban számolva hatóanyagait.

Félelemmel tölt el engem a tudat,hogy amit magara vállaltam nem lesz egyszerű utazás. Ismeretlen volt számomra ez a világ, mely lassan tárulkozott fel előttem. De tudtam, hogy ez az egyetlen lehetőségem arra,hogy megtaláljam a csodát. A csodát, a napsugár melegét, a ragyogó rétek zöldjét, a tavasz mámorát, a tél fehéren csillogó habjait. Régóta készültem már rá, mégsem gondoltam mi vár odaát. Hogy eljön-e az a reménység, amiért kerestem ezt az állapotot. Vagy csak gonoszság és megvetés vár rám e percben?

Kinyitottam a szemem, de csak erős fény borította el arcomat. Eltakartam mind a két kezemmel, de áthatóbb volt mint az eddigieknél. Ezután már csak homályosan láttam Homályba burkolózott előlem minden. Elbújtak valahová.

Embereket láttam magam körül, ismeretlenek voltak. Nem tudom kik lehettek, mert soha sem láttam még őket ezelőtt. Aztán vettem egy mély lélegzetet, a hideg levegő belehasított a tüdőmbe.. Nem tudom ösztönösen tettem-e, de fájdalom volt számomra. Tehetetlen voltam és kába...Nem tudtam mozdulni. Úgy éreztem,mintha bilincset viselnék magamon. Egy férfi odajött hozzám megfogott és letett egy ágyra. Megtisztította a testemet, egy szivaccsal megmosdatott. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mi történik velem. Egy éles nyilalást éreztem a combomban. Éreztem, ahogy szétárad a testemben a méreg.

Ismét vettem egy mély lélegzetet, csontomig remegtem. A szívem egyre gyorsabban dobogott. Nem tudtam mi történik, de azt igen hogy valami visszafordíthatatlan kezdődött el. A férfi letette az injekciós tűt és odalépett hozzám

-Biztosan fázol!-mondta egy mosoly kíséretében és egy ruhába bújtatta a kezem, majd egy pokrócot terített a hátamra.

Sírni akartam , de nem tudtam és ők nem értettek meg engem.Pedig annyi mindent akartam elmondani.Valami megváltozott bennem. Érthetetlen volt.

Már nem tarthattam tovább azt az állapotot, amiben eddig éltem. Vágytam vissza oda,mert ott biztonság vett körül. Itt pedig rémület és ismeretlenség.

Olyan rossz érzés volt, nyomasztott ez a légkör. És minden ember ezt sugározta felém.

Nem tudom hogyan történhetett , hiszen mindenki azt mondta nekem, rendkívüli érzés lesz, mikor először megízlelem...

Megdöbbentett, hogy hazugság volt az egész.

Annyira hideg volt és én annyira fáztam. Soha sem éreztem még ennyire rémes hideget. Biztosan ez a méreg tette velem, biztosan ez az oka.

A férfi odavitt és ismét lerakott engem.

Újra érezhettem, azt a melegséget. Érezhettem bőre illatát, ahogy kinyújtja a kezét és megfogja az enyémet. Érezhettem szíve lüktetésének ritmusát.

De valahogy más volt. Közben éreztem, ahogy magamba szívom a mérget, mindenegyes lélegzetvételemmel. Mert jelen volt mindenhol körülöttem.

Megváltoztathatatlan és visszafordíthatatlan volt...

Nem hagyom, hogy megfertőzzön a gonoszság, a gyűlölet, ez a méreg. Én nem hagyom, hogy megfertőzzön az élet.

Ha az évek során el is felejteném, mindazt amiért idejöttem. Kérlek segíts,hogy eszembe jusson!

Aztán megláttam göndör barna haját, boldog voltam. Megláttam azt a gyönyörű bogárfekete szempárt, kimerülten és fáradtan. Azt hiszem megtaláltam az első csodát az életemben. Olyan gyönyörű volt! Ő biztosan nem értette, de csak ennyi mondtam neki némán:

--Anya, megszülettem!!