Krematórium

Néha egy szikra pattan és céltalanul teszi útját a levegőben. A kék és sárga fodrok nyaldossák emésztik áldozatuk rögös kérgét, mely izzik vakítóan, mint alkonyatkor az égbolt. Fáradt felszínük mogorva feketeséget képvisel, de ragyognak több helyen a tűztől, pompát kap végül minden részük, még szét nem esik, széthullik rég volt valójuk, porszemekké válnak, lágyan szálló csontfehér anyaggá.

Mozdulatlan...

Nézd csak, itt fekszem. Ne fordítsd arcodat, ne hunyd le szemeidet! Nézz csak rám, e félholt testet, nézd vak szemeiddel! Ezzé tettél, egy ágyhoz kötött ronccsá. Hol van az igazsság, hogy el kell viselnem minden földi szenvedést? Születésre kényszerítettél, lásd, már itt vagyok, a világra hoztál, mégsem hagyod szívemben meg a boldogság múló szikráját, hogy mámorban tehessem mindenapjaim. Elborít a keserűség,mert korlátaidat átszabni nem tudom. Nem tudok szabadulni, a testem fogva tart. Mi terved velem élet, hogy maradásra bírsz engem a küzdelmek szigetén, valahol a víz tömegen át, távol, fellelhető az én világom, ahol otthon lehetek. De hiába játszom a földi tereken, az én utam máshová vezet, a tudatomon túl létezik. Hát ne érts meg engem! Számomra is érthetetlen hívó szava, mely bensőmből szól, egy mélyről jövő isteni hang vezeti elmém. Kimondott szavaim egy haldokló suttogása. Míg látod megjelenni betűim halmazát, bennem van Isten. Élet, élet, ott vagy a víz alatt, a tenger szépségében,. millió parányi szervezetben, ott vagy a pusztult táj, puha  hótakarója alatt és tavasszal megjelensz a virágok színében, az emberekben lakozol,. a falvakban, a házakban, tőled lángra kapnak a fagyott viaszgyertyák és fényedtől nyüzögni kezd a város. Körülöttem vagy, eltűnsz és megjelensz, elalszol és feltörsz, itt vagy a szavaimban, itt vagy a fejemben. Benne vagy a véremben, az egész testem tőled izzik 36fokos lassú égésben.A tüdőm telíted a levegővel, az ereimben pumpálod a bordó vas folyót, de ér-e ez valamit, hogy ócska bábuként használsz, miközben mégsem létezem.Ellenszegülök veled, az érzéseimet kitárom, a tudatom hatalmasabb nálad, Te élet, nem puszta lélegzet, a keringés sorra, unott rendszereket ütemezel belém, de én úgy is kiszabadulok. Megtöröm a kört, Bennem ne tomboljon pusztító tél és a nyár perzselése, lelkem mindig virradjon tavaszra. A színekben, a fiatalságban. Lásd, itt fekszem, nem mozdulok. Átgázolsz rajtam, elterítesz engem. Az álmok világából visszarántasz engem. Felébresztesz egy újabb napra. A hajnaltól a fáradt estékig, mindig csak használsz engem, egy bábuként kezelsz, ide- oda dobálsz. Élet, modd meddig játszol még? Hallom, hogy belépsz csendesen, lassú lépésekkel kísértesz. Még az álmaimban létezel, de hallom, ahogy közelítesz. Az ajtót halkan becsukod magad után és pontban akkor az óra, 7 órakkor csörögni kezd. Felébrdek és te átveszed az uralmat, a magányom rabságának fojtogató  ízét, most már érezhetem. Csak ruhádnak foszlánya az egyedüllét, mely érint engem. De Te magad vagy Uraság, szenvedésemnek legfőbb oka, a fekete selyem arcomba csap és te megfordulsz és kisétálsz innen. Nem hallgatsz meg, sosem bírtad a vádakat!

Ott volt minden,hogy csodálatos legyen ez az este. A fák játékosan

ringó árnyai, a csend és az a dobbanás a szívünkben, ami eléget. Én

azonban éreztem,hogy hiányzik belőlem valami. Régóta nem találtam

önmagam, már nem is tudom, milyen volt az a lány, hogy is kereshetném

meg őt. Nem akartam kimutatni. Újra mosolyogtam, olyan könnyedén és

lágyan, már természetesen tudtam felvenni ezt a hatalmas álarcot. Újra

mosolyogtam és a szememet mélyen lehunytam. Talán várva arra, ha újra

felnyitom minden rossz eltűnik körülöttem. Temmuz töltött egy pohár

bort. A szemei mosolyogtak, mintha csak azt akarta volna kérdezni:

"Boldog vagy?" és a mosolyom mögött találna válaszra. A mosolyomban

csak az rejlik amit ki akarok mutatni, puszta testi beszéd, de a

lellkem hamarosan szétbomlik. Azt hiszem életem során túl sokszor tört

meg ez a varázs, lefutottam a köröket és megálmodtam az álmokat, voltam

fiatal, tele hiú barbár szövegekkel, hogy van még jövő. És most itt

vagyok, lassan lemondva mindenről, a jó beszélgetésekről, a szerelemről és minden testi vonzalomról. De már tudom,

hogy ez a parányi boldogság, amit Temmuz okoz nekem mostanában, mégis

belőlem származik. Talán újra kezdődik egy álom, újra kezdődik egy

véget nem érő tánc. De mindig történik valami, és én újra feladom.

Aztán meglátom,hogy igenis maradnom kell, küzdenem kell. Hogy van még

termés ősszel a fán és a vihar mindent el nem pusztíthatja. Ott voltunk

egymásnak,hogy boldogok lehessünk. Az erdő mélyében, a világ végén,

valami madár andalító hangjával a lelkünkben. Szánalommal néztem

őket,mint egy színjátékban a díszleteket. Már elveszítette az értékét,

az ami fontos. Nem táplálok már hamis érzelmeket a világ felé és nem

hiszek hazug szavaknak

- Itt vagyunk egymásnak, hogy önfeledten élvezzük egymás társaságát. Ne akadályozd ezt meg! Ne gyötörd magad! Messze vagyunk most a hétköznapok aggodalmaitól.- Talán a mosolyom mögé láthatott és észrevehette azt, hogy nincs minden rendben. Lassan átfogta a derekamat és nyakamat kezdte csókolgatni. Én pedig olvadozni kezdtem mint az első napsugaraktól a fagyott táj. Érintésének melege egész lényemet átjárta. Ha tehettem volna, megállítottam volna most az időt, hisz a mindennapokban kevésszer érezhettem hasonlót.

- Mennyi kincs enyém ha karjaimban tartalak téged. Óh, mennyi kincs, Óh mennyi érték vagy nekem. Több kincsem van mint az égnek, melyet ezer csillag borít.

- Karjaidban érzem megnyugszom, mint egy vadorc cica egy kis simogatástól. - mondtam és arcomat beletemettem a mellkasába.

- Végre itt e perc, melyet oly kínzó várakozással vártam ki.

- Téboly a szerelem. Fejemben tombol a vágy, testedet érinteni és örök karjaimba zárni azt.- megszorította a kezemet és lecsúsztatta vállamról a ruha vékony pántját, hogy börőmet érinthesse ismét. Tárgya voltam függőségének, mely a szerelem elnevezést viselte és szenvedésre kényszerítette Temmuzt. Azt hiszem szerelmes volt belém, mert mindehol engem keresett, szenvedély volt számára a testem, egy isteni étek és én felkínálkozva fekszem előtte a pokrócon mint egy teríték, ajkainak a mámor.  Ahogyan elnyúltam fekete szoknyám felhúzódott a combomon és sikerült elkapnom a pillantását. A ruhanemű csupán két- három cm-t csúszott fel, de úgy látszik pont eléggé.

A szexualitásban egyre összefonódtunk mint két lélek és két életünk lassan eggyé kezdett formálódni. Két test, egy szív és azonos dobbanás.

- Hát nem csodálatos, ahogyan két szerelmes eggyéválik és csak a sóhajok, a csókok vihara dúl közöttük. Az élet problémáival mit sem foglalkoznak.

- Csak mi vagyunk és semmi más nem számít. Becsukom a szememet és csak élvezem...

- Akkor hunnyuk be szemünk mind a ketten.

Úgy éreztem, mintha a világ valóban megszűnne létezni körülöttünk. Csak Ő volt és Én voltam. A sötétség és a csillagok, egy apró gyertyafény a bor mellett. Csupán néhány kis fényforrás törte meg nyugalmunk az utca felől. De ezeknek a zavaró fénysugaraknak nagy részét elnyelték a környező fák. Megcsókolt engem és nyelveink vad játéka fokozta közöttük a szenvedélyt.Lélegzetünk hevesebbé vált és az én szívem rohanó ritmusban kezdete pumpálni a vért. Lángoltam már egészen. Temmuz hirtelen felállt, de mozdulatát olyan ügyesen tette, hogy felrúgta a mellette lévő boros üveget, melynek tartalma a cipőjére ömlött. El akartam nyomni, de végül nevetésben törtem ki.

- Nevess még, nevess kérlek. Amíg ezt hallom, azt hiszem minden rendben van.- nézett rám és szintén nevetett.

- Néha azt érzem, hogy a kettőnk élete egy téves ábránd...

Temmuz nem szólt csak leült mellém. Ekkor megcsapott minket a múló nyár hideg burkolata, mely hírül adta az ősz jövetelét.  Átkarolt, hogy ne fázzam.

- Mondd, kedvesem. Való volt-e az élvezet mely ajkunk közt született. Csoda volt az a hibában.

- Nem lehet, hogy hazugság minden efajta cselekedet. Nekem csak te kellesz.

- Én midnig azt teszem ami megítélésem szerint jó..

- De hallgass meg és  figyelj rám. Néha sokszor fontosabb a képzeletünknél az, amit érzünk.

- Akkor örökké együtt leszünk. Valahol, de mindig együtt.

Erősebben ölelt meg és enyhült lélegzetének gyorsasága. Simogatott lágyan és csendesen.

- Minden pillanatban azt érzem, hogy millió darabra hullok szét, ha szorítasz engem. Megszűnik a lélegzetem, megszűnik minden kínzó létformám és lelkem egyesül a tiéddel, mely után együtt szárnyalunk az ég csillagfénnyel szennyezett boltján, a  sötétség misztikus színével mögöttünk. Fehéren izzó, elképzelt szárnyainkon  utazva bármeddig elmehetünk, mert a köztünk teremtett világ, csak a miénk. Az égbolt a csillagokkal, a magányos erdő, a testiség járatlan útjai fedik be képzetünk.

Szívünkben virrad fel egy érzés, mely a rosszat elmossa, tengerként sodor el minket a szerelem.Fogd meg a kezem! Nem akarok sehol máshol lenni csak veled!

Temmuz erre a felszólításra ismét olyan csodálattal nézett rám és

megfogta a kezem. Nekem pedig csak az járt a fejemben,hogy istenem,

mennyire kis buta, mennyire hiszékeny,hogy lehet még jó. A szerelem

talán csak egy kényszerképzet, a végén úgyis elpusztít. De az út,

addigis mindent megad nekünk, felszállok erre a vonatra,még ha nem is

tudom, merre visz. Megcsókoltam őt, hogy elfelejtsem minden kicsinyes

bajomat és végre elveszhessek ebben az érzésben, ami megállítja a

démonokat. Ha nem lenne foglalt a szám, most legszívesebben

mosolyognék, de másként, úgy igazán....

A buszon voltam, azon ami olyan célirányosan hazafelé tartott velem.Valamiféle belsõ nyugalmat vagy megkönnyebbülést kellett volna éreznem,de én csak néztem az ablakon a sok homályos fénytörést,ahogy az állomáson a lámpatestek megvilágították a több tucat ujjlenyomatot. Magán viselte a napok tömérdek emberi mocskát....
Ott voltak a lámpák, a színek, minden lelassul, álmatag keringõt jár a tébollyal.Igen, vége a napnak,ismét túléltem.Mára vége a harcnak,felkeltünk és tettük a dolgunkat.De ha félrenézel.láthatod hogy ez a kezdet. Minden felgyorsul és felpörög,elcsitít mindenkit aki gyenge.Most csak az élhet, aki képes.Minden rendben,mindenki álmodik,de mindig jön és megszakad.....
Ebben a két világban nem tudtam hol a helyem.Szívesen néztem és figyeltem volna õket,némán ahogy eddig. De feladtam volna egyik világot a másikért,az éjjelért.kicsiny sötétségért. Hogy el tudjak bújni valahol.Mindig megtalálnak...! Talán magam elõl rejtõzöm el....Annyira primitíven egyszerûek, nevetnek,hibáznak,sírnak és vesznek...én pedig némán fojtom magam ebbe az érzésbe, ami üres de mindent kitölt...
.A szeretet fáj, mintha minden egyes vércseppet külön éreznél távozni.Minden szív vérben fog ázni.Mindenki álruhát vett,mintha minden test mûanyag lenne..Divatdiktátorok által megtervezett geometriai formák, pontosan sminkelt, elkészített termékek,fagyott jégszobrok.Rendben zajlik a gyártás, értékek és szív nélkül. Mindennek a hiányát érzem és ennek a soknak az érzése végig hatol rajtam, inaktívvá tesz, mozdulatlanná megbénít engem és megnémít mikor üvöltenék...
Távol volt tõlem,de éreztem õt, minden alkalommal.A testemben hordoztam õt,mint az ikertestvér a mellkasában a megkövült embriót egy halott érzést. Mindennap elmentem és vártam õt,sokszor csak némán és lelketlenül, úgy ahogy az ember kiül a verandára és gondolatok nélkül mereng a naplementébe, egyszerûen csak néztem a távolba. Vártam,hogy megjelenjen ahogy régen,mosolyogva vagy kicsit bánatosan. Teljesen mindegy volt hogyan, csak láthassam õt. Még mindig a fejemben éltek a szavai, az utolsó levében amit írt. Tudtam,hogy itt van még valahol mellettem. Egyszer majd eljön mint régen, egy ocska kis padon beszélgetünk majd. Hinni akartam és Istenemre hittem. Mindennap ott voltam. De õ ma sem jött el. Évek óta olyan hihetetlenül kerestem õt. Tudom,hogy el fog jönni. Annyira hatalmas haragot éreztem a világ iránt. Annyira igazságtalan ami történt.
-Kérlek, nyugodj meg! Visszajövök hozzád, de most elszakít az élet.....mondta nekem nyugodtan,búcsúzásul.
Elveszítettem a lelkem egy másik részét, akivel éveken át eggyéváltunk,részesei, lételemei lettünk a másiknak. Csak a lelkem felét veszítettem el, de mégis mintha az egészet tépték volna ki belõlem.. Egy emberben elveszítettem az egész emberiséget, amiben eddig hittem. Csodáltam, tiszteltem õket, nem akarok felelõsöket keresni, azért,hogy mindez így történt, csupán azért,, mert minduntatalan elvárják tõlem azt,hogy mosolyogva tovább haladjak . Azt mondják nekem, sosem jön már vissza, hazudnak nekem. Képtelen vagyok tiszta szívvel elviselni a rágalmazást. Igen, õk az okozói. Maga a világ. Tudom,,hogy velem van. Reggelenként mikor kinyitom a szemem, még mindig hallom ahogy álmatag mozdulattal kezébõl kiejti a kávéskanalat, ahogy ezt rendszerint ette, s az csörömpölve a padlónat koppan. Biztos vagyok benne, hogy ellátogat hozzám minden hajnalban,hogy megnézze jól vagyok-e. Már egy más fajta életet é, de én tudom, hogy vissza jön hozzám. Láttam õt élettelenül feküdni a kopróban, kifejezéstelen arccal. De én tudom,hogy él. Megváltozott minden, a világ kivülrõl befelé fordul, mintha megszakad volna az össze kapcsolatom a külvilággal. Csak a testemmel érzek, egy párbeszéd során is csak kézmozdulatokkal és mimikával válaszalok. Ugyanazaokat az utakat teszem meg mind rége, ugyan azok a kélpek, ugyan az az idõszak. Olyan az életem, akár egy keringõ, mindig ugyan azok a z unalmas lépések, egyet elõre de végül mindig hátralépek.A hajnali fák rám köszöntek és ugyanúgy, más ruhát öltve,intettek búcsút,mikor lement a nap, mint egy halottnak akit már szabadon engedtek ismeretlen útjára. Itt volt az ideje,hogy megpihenjek. Sûrû,áthatolhatatlan álmok jönnek most. Meg sem próbálom megérteni õket, csak remélem,hogy az út végén vár majd rá valaki,aki meghallgat. Sok esélyt kaptam,hogy tehessek és sokszor tettem mikor csak tûrnöm és várnom kellett volna. Egy körfolyamat részeként kezdõdik minden elõlrõl. De én valahol megálltam. Csak vonszolom magam a sebes körhinta ritmusában de túl régóta nem vagyok része a saját életemnek.....Csak egy mély veremnek érzem a létezést,ahol egyedül vagyok,egy hálózaton belül a kisülés...Ha lennének szárnyaim,biztosan nem lennének sokáig a birtokomban,szétosztottam volna, mindenkinek adnék egy tollat,hogy tudjanak repülni. Újra visszauzuhannék a verembe, ahol csak gyengén törnek át a fények,hogy feltekintsek és ismét megöljenek. Sokszor feltámadtam már, túl az erõmbõl...És az emberek, hollók és varjak csapnak le rám, ott köröznek a verem peremén,de lejönni félnek, itt vagyok, ez az enyém...A gyertyalángot amit lent õrzök nem olthatja szél, szét kell teríteni,ki kell teljesíteni,hogy elmeneküljenek a varjak...A verem legméllyében, a fények bennem gyúljanak......

Az zene az élet. Ott rejlik a halk patakok csobogásában, csak legyél nyitott meghallani Az árnyak mögötti némaságban, az erőtlen mosolyok mögött. A szívek mélyén megbújik. Mindenkit magával ragad. A 3évestől a 90évesig mindenkit megmozgat. Hagyd belső lényedet azonosulni a zenével, mely nem juttatja eszünkbe a ma fáradalmait és a holnap félelmeit. Főleg a mai sablonszövegek között, melyek  abszolút nem sugároznak jelentőséget felénk. Vagy épp ellenkezőleg,. Teljesen át tudjuk érezni a fájdalmat, eltaszítást, a lemondást és gyökerében tudjuk megszüntetni, annak forrását, a zene által.

Amikor a kislányom megszületett, szinte még gyerek voltam. Olyan szenély akinek szüksége lett volna az irányításra és a törődésre. Nagyon sokáig nem voltam tudatában annak, milyen szerepet vállalaok magamra anyaként.

A terhességem viszonylagos nyugalomban zajlott. Nem gondoltam arra mégis mekkora felelőség zúdul majd rám. Csak azt éreztem, milyen áldott állapotban vagyok és mekkora csoda történik velem. Figyeltem a testem változásait és ahogyan napról napra nőtt a hasamban, egy kis élet. Akit izgatott várakozással, de még inkább gondatlansággal vártam akkor.A szülés után hihetetlenül gyorsan fel kellett nőnöm. Hiszen már nem csak a saját életemért voltam felelős.

Emlékszem, 14 évesen, ahogyan a szülési fájdalmaktól megfáradtan és megtörve lelkileg, némán álltam a kiságya előtt és néztem ahogyan cumizik az a kis béka. A fejem üres volt és csak néztem őt. Akkor nem volt velem senki és egyedül kellett végigmennem ezen az egészen. Elhanyagoltnak éreztem magam és nem tudtam mit tegyek. 2 hónapig voltam bennt a kórházban egy beteg kis babával, akinek a fején keresztül ment a vér, mert máshol nem találtak neki vénát. Szörnyű látvány volt. Vérszegény volt és az orvosok sem tudták,. hogyan lehetne rajta segíteni. Az állapota a 2. vérátömlesztés után sem javult. Én csak nagyfokú dühöt éreztem, hiszen ha elveszítem, hiábavaló volt mindennel ellenszegülnöm, hogy megszülhessem a lányomat. Amikor kitudódott, hogy terhes vagyok, kollektív felháborodást keltettem, a faluban ahol éltem. Az egész családom elfordult tőlem. Majd nevelőszülőkhöz kerültem. Édesanyámmal azóta nem sokat beszéltem, főleg azért, mert akárhányszor összefutottunk, csak szemrehányásokat tett nekem és útszéli prostituáltnak nevezett. Pedig én csak meggondolatlan hibát követtem el.

De mégis magamra vállaltam és végig csinálom ami ezzel jár. Persze én vagyok a hibás. De azt hiszem, anyámnak is van ebben része. Hiszen ha nem éltem volna szinte az utcán, már 10 éves koromtól, és nem dobált volna ide-oda, talán akkor nem futok egy olyan szerelembe, ami így visszagondolva nem is volt az. Féltem hazamenni és állandó rettegésben éltem. A veszekedések mindennaposak voltak és anya egyre több alkoholt ivott az élettársával és nekem minden este végig kellett néznem őket és végig kellett hallgatnom. Ezért menekültem egy olyan fiú karjaiba , akitől a megnyugtatást vártam és aki megígérte, velem marad, de azóta sem láttam. Azt hiszem, a lányom, Amanda megmentette az életemet.

El sem tudom képzelni, mi lett volna belőlem ha tovább maradok azon a helyen. Ha a teherbe esésem nem történt volna meg, biztosan lett volna valami más. Csak talán akkor börtönben vagy a túlvilágon végeztem volna.  Nem csak egy gyermeknek adtam akkor életet, hanem én magam is kaptam egy új életet, egy új lehetőséget. De ez nem volt annyira egyszerű és persze akkor nem ezt láttam benne. Amikor Szegeden voltunk a kórházban, nem volt mellettem senki, nem volt aki segítsen. Egyedül kellett ellátnom egy újszülöttet és fiatal éveim, amiből így is elég kevés jutott, azon nyomban lezárultak. Megbeszéltem a nővérkékkel és esténként lementem 20 percre, néha fél órára a folyóhoz sétálni. Ez volt az egyetlen "szórakozásom". Csak néztem a víz fekete tükrét és néha leültem egy betondarabra, ami benyúlt mélyen a vízbe és szinte lábamat érte. 

Annyiszor elképzeltem, hogy belevetem magam a vízbe és szinte már érztem a víz hideg érintését a bőrömön és lassú kúszását egész a csontomig. Annyira jó lett volna mindent feladni. Annyira elveszett voltam és mérhetetlenül kilátástalannak láttam a helyzetemet, a jövőt. Fájt, hogy mennyire nem voltam felkészülve. Sokszor  már a lábamat nyújtottam a vízbe és szinte csak egy lökés hiányzott, hogy elmerüljek. De akkor mindig eszembejutott, hogy ott van a pici lányom. Az egyetlen aki van nekem és neki is csak én vagyok. Arra gondoltam, hogy nem hagyhatom magára, ha világra hoztam, mert nem engedhetem, hogy még rosszabb sorban nőjjön fel, mint én. Lehet, hogy sok mindent nem tudtam neki megadni de az anyja voltam. Akaratlanul is olyan komoly érzések fejlődtek bennem és olyan komoly gondolatok foglalkoztattak akkor, amik talán éretlen gyermkei agyamnak túl koraiak voltak még így eredményeként lelkemet bomlasztotta szét a kétségek tömege, kínokkal kísérve. 

Persze nem tudhattam, hogy jobbra fog fordulni a helyzet. A legvégsőbb fájdalmamból tértem vissza, hogy újrakezdjem. Erőmön felül fordultam vissza attól a ponttól, mikor legjobb döntésem és választásom csakis a halál lehetett. Megtöröltem a lábam és felsiettem a kórházba, benyitottam a kórterembe és nyugalommal állapítottam meg, hogy szerencsére a pici még alszik. Jó volt mindig visszatérni hozzá és ilyenkor talán egy kis erőt merítettem a végső elkeseredésemből. A kórházban elég vegyes érzelmeket váltottam ki az emberekből ( és váltok a mai napig). Volt aki csodálta a kitartásom, és volt aki csak megvetett. El kelllett viselnem az emberek szánalmas pillantásait és a szégyent, melyet rám róttak. Az idő telt és minden könnyebb lett lassan. Már egyre rutinosabban láttam el Amandát és kezdett egyre nagyobb lenni és én egyre boldogabb lettem. Rám mosolygott és szeretni kezdett engem és én egyre inább éreztem azt, hogy anya vagyok.

A kétségeim szertefoszlottak és így évek távlatából azt tudom mondani, nem bántam meg. Bár még így is nehéz leírnom mindezt. Visszamentem az iskolába és Amanda oviba ment.  Így élhettem viszonylagos fialataldágomat, de sosem felejtem el, hogy más vagyok mint a kortársaim. Felelőséget kell vállalnom, ezután minden tettemért. Ha saját magamért, már rég feladtam volna,miatta mindig újrakezdem. Lassan minden a helyére kezdett kerülni az életemben. Összeismerkedtem a jelenlegi párommal, aki lányaként szereti Amandát és oda vannak egymásért. Szóval van egy kis szerető családom. Bár sokáig nem hittem ebben, hogy ez az egység valóban létezhet. Hiszen nekem erről inkább csak ellen tapasztalataim voltak. Hiszen nekem nem volt olyan édesanyám, amilyenné én szeretnék válni. Mindig mellettem volt, amíg "felnőttem" de  nem kötött minket semmi össze. Nehéz úgy ezt a szerepet betölteni, hogy nem volt előttem egy minta hogyan kellene ezt. Most már azért kell küzdenem, hogy önálló életet kezdhessünk, így együtt. El tudjak költözni a nevelőszülőmtől és egy család lehessünk végre. Egyik nap Amanda odaszaladt hozzám és elmesélte, hogy szóba került, ez a téma és megkérdezte:
"- Anya, ugye, hogy az anyukák járnak iskolába?"
Nem tudtam mit mondani ezért csak mosolyogtam.
Elég extrém eset, de azért megtörténhet.

Sziasztok! 19 éves lány vagyok, aki éppen az érettségizős évét tölti le az iskolában és aki több kevesebb sikerrel próbálkozik az irodalom útjára lépni. Szeretném ha elolvasnátok néhány írásomat, novellát, idézetet a készülő könyvemből. Ezek mind olyan dolgok, úgy érzem, amiket meg kell osztanom. Az íróasztal mélyében heverő poros íratok ezek és vadonat új érzések fogannak meg bennük. A fáradt reggeleken és a nyúzott estéken írtam őket. Annak aki olvas belőle, szeretném meghallgatni a véleményét. Néha elkapott gondolatmenetek és sokszor erőmből kikényszerített sorok jellemzik az írásaimat. Ezért elég nehéz követni. De ha az olvasó megy az íróval, akkor nem térhet le többé az útról!:)

"Csupa pompa a világ, csupa báj, egy díszlet, feltörekvések és hasztalan vágyak"

 Szeretek kiemelni néhány sort egy összefüggő szövegből, kivágni egy-két mondatot és idézetként megjeleníteni. Talán néha egy versben csak pár szó a lényeg és egy könyvben csak néhány oldal érdekes. Ezért meg akarom könnyíteni az olvasó dolgát és a leglényegesebb, legfontosabb mondatokat kiemelni a számukra. Szeretném felhívni a figyelmeteket az egyszerű és gyors, sokszor értelmetlennek tűnő idézetekre. Nehezen követhetők, de mind nagy mondanivalót takar és teljessége a környező szövegmezőben rejlik.

Az írónak az olvasó fejével is kell gondolkoznia, maga elé kell tárnia művét és áttanulmányoznia. Rá kell jönnie arra, mit szeret az olvasó. Fel kell keltenie az érdeklődését. Ezért lenne szükségem, ha  lehet, pozitív visszajelzésekre, azoktól akik olvasták. Jöhet a negatív is, de azt annyira nem szeretem.

Rájöttem miért írnak az emberek naplót. Azért mert egy részben magukba zárják a gondolatokat,de elővehetik a kis noteszt és elolvashatják vagy osztahtóvá tehetik mások számára is. Ezért lett olyan divatos netes blogot írni. Megszabadulunk ilyenkor a szellem terheitől.Magadba zárod, de ki is engeded az élményeket, a megtapasztalt érzéseket a mai napodról. Egy nyitott könyv vagyok a világ felé, hiszen ha írok egy novellát, a történet mögött én is ott vagyok. Benne van az aktuális lelkiállapotom, érzésvilágom és szemléletem a környezetemről. Szóval így konkrétan naplót nem vezettem az évek során és azt hiszem a versek és kisebb történetek reálisabb képet adnak rólam, az akkori érzéseimről. Nem kell elmesélnem mert az én vagyok. Mindenféle nagyzolás és túlzások nélkül.Ha a kezembe kerül, 1-2 évvel ezelőtt készült irományom, ha a elképzelem és előidézem a képeket, melyeket leírtam, már szinte érzem azt, amit a múltban akkor és ott. Talán ez érdekesebb és sokkal kifejezőbb mintha csupán a történéseket írtam volna le. Emlékszem, már kisgyermek korom óta vonz az írás, a gondolat vetülete, e letört mása. A kályhához kucorogva diktáltam a kitalált történeteimet édesanyámnak, aki egy bizonyos zöld füzetbe írta le őket. Ha visszagondolok még mindig ott van a felejmben azt a ragyogó zöld színt. Mivel  nem ismertem a betűket, segítségül kellett valakit hívnom, hogy írjon helyettem. Azt hiszem, úgy 5 füzet gyűlt akkor össze. (Mesék kutyákról, macskákról, csacskaságokról, jó sok képpel) De sajnos az évek mozgalma tönkretette őket és elvesztek. De ahogyan haladt az idő, én egyre motiváltabb lettem. Nem adtam fel. Egy évvel az iskola érettség előtt,( egyedül tanulgatva és persze egy kicsit a környeztemben lévők segítségével) megtanultam írni és olvasni. Már megjelentek az első odakarcolt betűim. Az iskolában nem volt sok dolgom az első osztályban. Elkezdtem írni kisebb verseket, hétköznapi témákban, aztán már novellákat és végül már könyvírásra adtam a fejem. Kísérjetek végig egy bevezetőt, egy részletet, egy évet felölelő időszakot és néha perceket egy napomból.

Az ember azért emlékeszik vissza a múltjára, mert az idő múlásával minden megszépül és fájdalmaink enyhülnek.

Mindez én vagyok

Idegen, ha olvasod e sorokat

Láthatod, mindez én vagyok

a szürke szavak közt, a megkopott

Vágyhatsz szépet, csodát

De kapod, egy elvont személyiség múló gondolatát

Nyitott könyv vagyok

Rajzolt mű. bíbor alkonyok

Idegenség, melegség

Sötétség és fényesség

Mindez én vagyok, mi jó és szép

Ami rossz, dacos durva lény

Fájdalommmal teli, bűnt őrző

Zavarodott lélektől remegő

Én vagyok a szeretet

Az emberség nevezett

Jó és rossz mindez én vagyok

Buja vidámság, hervadt virágok.

(2010.11.23.)

Valami rettenetes üresség vett hatalma alá. Szétáradt a testemben, akár csak a véráram minden szívdobbanással. De forróság helyett, hűvös hideg érzés folyt ereimen keresztül. A nevetés, a csókok olyan távolinak tűntek már, mintha soha sem éreztem volna őket, valójukban. Csupán álom volt. Biztosan.

Sötétség vett körül, mely beleépült lényembe. Lassan kúszott, észrevétlen akár egy kórokozó. Lassan leszámolt a kevés világossággal amit magamban védtem. Nem létezett ellene gyógyszer, megállíthatatlan volt.

Feküdtem az ágyon.

Mozdulatlan meredtem a sötétségbe. Vártam, hogy belépjen az ajtón. Szinte már hallottam ahogy kinyílik előttem. Akartam, hogy jöjjön.

Egy dalt hallgattam. Suttogtam szavait a semmibe, a gyertyák fényei között.

Hittem, hogy a gyertyák valami fényességet adhatnak nekem. De ez elenyésző volt vele szemben.....

Aztán megláttam a jól ismert arany-fekete palástot. Amint kirajzolódik a sötétség és a gyertyák közül. És tudtam hogy velem van. Tudtam,hogy lehetetlen elnyomni magamban mert mindig a részem lesz.

Túl hosszú ideje élek együtt vele, ahhoz hogy most pár szóval elbocsájtsam.

Minket összekötött a sors, nem szakíthatom el.

Már nincs szükségem semmire. Már nincs szükségem senkire, aki meghallgatna. Már nem kell.....

Kiveszett már belőlem minden akarat.

Szélvészként futott végig rajtam a felismerés, hogy örök magányra vagyok kárhoztatva.

Becsuktam a szemem..... Éreztem ahogy belülről felperzsel és mindent kiöl belőlem, ami eddig voltam. Olyan régóta viselem már....

Ott volt minden oxigénmolekulában, betöltötte körülöttem a teret. Minden fal visszatükrözte, és ez az érzés belém hasított akárhányszor felpillantottam a fekete habfátyol mögül.

Mint rab, ki kínok közt tépi láncait..

- Engedj el!- mondtam halkan, remegett ajkaimon minden megkezdett szó.

De ő csak elfordította fejét és szótlanul arrébb hátrált.

Arany-fekete palástját a vállára vette és szánalommal figyelte minden válaszom

Kelly Blackdiamond a tanítványom. 19 éves, tanul, dolgozik, kislányát neveli. Csak 3 hete tanítom. Kiszúrtam, hogy jól ír. Pár napja megmutatta egy novelláját. Ott volt előttem a csoda.  Ez a lány nagy ígéret, nagy tehetség. Fogadjátok szeretettel!

Baudolino

Tudtam, hogy ott van valahol a közelemben. Egy félreesőő helyen, egy fiók mélyében. Egy injekció tű formájában, milligrammban számolva hatóanyagait.

Félelemmel tölt el engem a tudat,hogy amit magara vállaltam nem lesz egyszerű utazás. Ismeretlen volt számomra ez a világ, mely lassan tárulkozott fel előttem. De tudtam, hogy ez az egyetlen lehetőségem arra,hogy megtaláljam a csodát. A csodát, a napsugár melegét, a ragyogó rétek zöldjét, a tavasz mámorát, a tél fehéren csillogó habjait. Régóta készültem már rá, mégsem gondoltam mi vár odaát. Hogy eljön-e az a reménység, amiért kerestem ezt az állapotot. Vagy csak gonoszság és megvetés vár rám e percben?

Kinyitottam a szemem, de csak erős fény borította el arcomat. Eltakartam mind a két kezemmel, de áthatóbb volt mint az eddigieknél. Ezután már csak homályosan láttam Homályba burkolózott előlem minden. Elbújtak valahová.

Embereket láttam magam körül, ismeretlenek voltak. Nem tudom kik lehettek, mert soha sem láttam még őket ezelőtt. Aztán vettem egy mély lélegzetet, a hideg levegő belehasított a tüdőmbe.. Nem tudom ösztönösen tettem-e, de fájdalom volt számomra. Tehetetlen voltam és kába...Nem tudtam mozdulni. Úgy éreztem,mintha bilincset viselnék magamon. Egy férfi odajött hozzám megfogott és letett egy ágyra. Megtisztította a testemet, egy szivaccsal megmosdatott. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mi történik velem. Egy éles nyilalást éreztem a combomban. Éreztem, ahogy szétárad a testemben a méreg.

Ismét vettem egy mély lélegzetet, csontomig remegtem. A szívem egyre gyorsabban dobogott. Nem tudtam mi történik, de azt igen hogy valami visszafordíthatatlan kezdődött el. A férfi letette az injekciós tűt és odalépett hozzám

-Biztosan fázol!-mondta egy mosoly kíséretében és egy ruhába bújtatta a kezem, majd egy pokrócot terített a hátamra.

Sírni akartam , de nem tudtam és ők nem értettek meg engem.Pedig annyi mindent akartam elmondani.Valami megváltozott bennem. Érthetetlen volt.

Már nem tarthattam tovább azt az állapotot, amiben eddig éltem. Vágytam vissza oda,mert ott biztonság vett körül. Itt pedig rémület és ismeretlenség.

Olyan rossz érzés volt, nyomasztott ez a légkör. És minden ember ezt sugározta felém.

Nem tudom hogyan történhetett , hiszen mindenki azt mondta nekem, rendkívüli érzés lesz, mikor először megízlelem...

Megdöbbentett, hogy hazugság volt az egész.

Annyira hideg volt és én annyira fáztam. Soha sem éreztem még ennyire rémes hideget. Biztosan ez a méreg tette velem, biztosan ez az oka.

A férfi odavitt és ismét lerakott engem.

Újra érezhettem, azt a melegséget. Érezhettem bőre illatát, ahogy kinyújtja a kezét és megfogja az enyémet. Érezhettem szíve lüktetésének ritmusát.

De valahogy más volt. Közben éreztem, ahogy magamba szívom a mérget, mindenegyes lélegzetvételemmel. Mert jelen volt mindenhol körülöttem.

Megváltoztathatatlan és visszafordíthatatlan volt...

Nem hagyom, hogy megfertőzzön a gonoszság, a gyűlölet, ez a méreg. Én nem hagyom, hogy megfertőzzön az élet.

Ha az évek során el is felejteném, mindazt amiért idejöttem. Kérlek segíts,hogy eszembe jusson!

Aztán megláttam göndör barna haját, boldog voltam. Megláttam azt a gyönyörű bogárfekete szempárt, kimerülten és fáradtan. Azt hiszem megtaláltam az első csodát az életemben. Olyan gyönyörű volt! Ő biztosan nem értette, de csak ennyi mondtam neki némán:

--Anya, megszülettem!!