Keser-édes küzdelem

Ez a sorsom, ismeretlen, megírt út. S ide-oda dobál engem, talán cselekvőképtelen viselem aljas játékát. Gyötrelem elérnem határozott állomásait és nem tudom hová kell lépnem. Csak megyek tovább, haladok az élet áramlásával és hiszem, hogy jó felé visz. Küzdök mégis, ellenállok a fájdalomnak, mely bennem lakozik mélyen, száműzve, elnyomva. Kiált bennem egy hang, de ügyet sem v...etve rá folytatom tovább. Rettegek, hogy elhatalmasodik rajtam a pusztulás és ellenállásom hasztalanná válik uralmával szemben, létem értelme a küzdelem. S míg tehetem, nem adom fel. Ha elfogy az erőm, kiszivárog mégis a tátongó űr, a leomlott falakon. Keserűség, gomolygó füstként terjed belül, a lelkemben, de őrzöm a tisztaságot, parányi helyen, védelmezem. Az enyészet foszt, a világ gyönyörétől és szemem lehunyva tartja, mikor kitárnám azt, a mindenségre. Megállít, akadályoz valami förtelem bennem, hogy igaz boldogságomat lássam, körülöttem. Tudom, érzem, hogy itt van. De annyi dolog homályosítja el az önfeledt pillanatokat. Rohanás, aggodalom, csalódás, keserűség..

Erdőben járva

A madarak csicsergése köszönt és a levelek között a szél suttog valamit. Szavát nem érthetem, hiába zajong körülöttem. A fák kérge pattan néha, és ropog az avar, messzi léptek alatt, a hangja az erdőn át, száguld felém. Itt csend van, csak az erdő lélegzetét hallgatom és az enyémet. A nyüzsgő életet, mely ebben a földben lakozik. Szemeim tárhatom a hatalmas égboltra, magasan a fák közül szűrődik át nagy kék kabátja. Míg heverek itt, gondolataim közé vetve, ezer pici bogár mászkál halkan az avarban és szinte néma csörgéssel, ide-oda futnak a száraz levelek közt. Mindig úgy érzem, hazaérkeztem, hisz oly távolinak hatnak a civilizáció zajai. Néha a messzeségben elhalad egy autó, de zúgása eltűnik hamar, elveszik a semmiben. Hallom, hogy egy néni becsukja a közeli temetőben a kaput és az nyikorogva csattan a párjának.  Hallom, egy háztól, egy kutya ideges csaholását, mellyel ételt követel gazdájától és mellé simogatást is vár.
Ha becsukom a szemem, felhőkre képzelem magam, az ég tengerében, hullámok közt nyugszom én.
Nem érzem az idő múlását, hiszen ébren álmodom, semmi sem ránt vissza onnan, hiszen messzi a valóságom. Az idő szigora elhagyja elmém, s csak e perc van, melyet most élek át. Mindent kizárok és csak arra figyelek, ami belül van.
Szabad vagyok…

( a nyár emlékére és hogy jöjjön már a jó idő..:) :)

Puzzle

Csak a jelent érzem. Nem vágyom a múltba és nem akarom a jövőt. Egy vízesésben, csepp vagyok, melyet végleg elsodor a folyó. Elvisz az élet árja. Régen nem voltam és lassan megszűnök léteznit itt. Tűnő életem tovaröppen egy szellő hátán, mint kicsiny tüzes parázs, melyet lassan kialtat a szél... Felizzok még utolsót, hogy pár szó még elhagyja szám, valami nagyon fontos. Aztán elmegyek, eltávozom...

Az élet talán csak egy izgalmas utazás, rövid megálló a végtelenből, élveznünk kellene minden percét, míg bennünk van a lét. Az idő telik, de a napok váltakozásában gyönyörködtethetjük szemeink a hajnal pirosában, a mozgalmas utcákon, ember társaink szemében, minden változás hoz valami újat. Lehet éjjeli sötétet, de hoz majd világos ébredést, a reggeleken.  Csak várni kell, hogy kitisztuljon az égbolt, s kék színe terpeszkedjen felettünk, mint nagy uralkodó. Hiába próbálom percnyi képen rögzíteni a múlandót,megőrizni egy vers töredéket. Ezek csak hitvány másolatok a valóról, de elmúlt minden, mit görcsösen magamban rejtegetek. Arra kell figyelnem, ami körülöttem zajlik, lehet csodája apró, de az élet puzzle, össze kell tenni a parány részeket.

Elhamvadt gyufaszálak

Merj elveszni a pillanatokban! Nézd úgy egy gyufaszál röpke lángját, mintha örökké tartana. Merj megállni, körbetekinteni, az apró dolgokra figyelj, a levelek lágy ropogására, a homokút suttogó sziszegésére a lábad alatt. Csak lépteid vezessenek az úton, s hagyd, hogy a gondolataid szárnyra keljenek a némaságban, pár percig most tanulj és figyelj! A természet az, mely meghúzódik mögöttünk, ebben a mű-életben, a társadalom elnyomja az igazi érzékeket. Ott a természet csodájában a válasz, de gyönyörű rendszere mindvégig rejtett marad számunkra. Miért küzd az ember, hát miért nem csodálja meg azt, ami körbeveszi, mindazt, ami része?A napsugarakat, a madarakat az erdőkben. Amit keresünk, mindvégig mellettünk van. A nyugalom, a biztonság. Talán nem is érdemes kérdéseinket, újra meg újra feltenni, hiszen a természet rendszere oly rejtelem, a Mindentudásban olyan, mint oldott vízfesték. Felszíni valóság. Csupán látnunk, hallanunk és éreznünk kellene mindazt, a puszta létezést. Csupán merengenünk, mint a fák, hajthatnánk levelet és szemtanúi lehetnénk mindannak, ami a világon zajlik. Csak szemlélhetnénk, de részt nem vehetnénk benne. Tépázná ágaink az eső verdesése, örökké kínozna az évszakok váltakozása. De fájdalmunk mindig leges legbelül maradna. Emberi formám, talán mégis adomány, hiszen megkaptam azt, hogy az érzéseimet kifejezzem, üvöltsek, ha fájdalom, vagy sírva örüljek, szavakat kaptam, hogy elmondjam, ha bánt valami. Tehát légy hálás ember, hogy ebben a formádban létezel, ne vágyj más testbe, vagy más utak után. Hiszen nincs jövőd, csak a múltadat tartogatod, a jelen VAN számodra, a biztonság, a maradandó. Tégy, amit akarsz, ítéld jónak, vagy rossznak az emlékeidet, de míg ítélkezel, elhalad feletted az idő. Élj most! Élj a jelenben! Tudom, nehéz. De meg kell próbálnunk, hiszen ki tudja, mikor lesz már túl későn. Légy hálás ember, hogy vagy, hogy a földre vagy száműzve, hogy figyelj, s tanulj.

A bizonyos lelkek felismerik egymást, és nem csak ezt a ruhát látják, a külsőségeket, a testet, hanem mögötte, mélyebben, a tudatunk által létrehozott lelket is. Ahogyan szokták mondani, a hasonló emberek "bevonzzák egymást". De mégis miféle idegenség a lélek, talán olyan, ahogy megneveztük? Ahogy létrehoztuk? Valamilyen érthetetlen izé, ami belül motoszkál néha és biztosítja számunkra a túlvilágon a helyet? Mely oly végtelen, tiszta vagy sebes, nemes vagy gonosz. Talán csak egy töredéket őrzünk, a mellkasunkban, a szívünkben, valahol... De a lélek határtalanabb a földi lét korlátainál, a képzeletünkön is túl.

Találkozunk majd?

Ősz volt. Emlékszem a levelekre, melyek a földön lehullva hevertek, elszáradva feküdtek tömegsírjukban a talajon.  Színükkel adakoztak a halálnak, s piros és néhol sárga gyászruhában várták a pusztulást, hogy elkorhadjanak, és morzsákra essenek szét. A kezeimbe szorongattam egy csokor virágot és próbáltam nem odatekinteni a kőtáblákra, melyeken újabb és újabb nevek jelentek meg, miközben haladtam az ösvényen.  Jól kitaposott út volt. Az mutatta, hogy mennyi halotthoz jöhet az élő.

Ez a hely mégis csak élt, fű nőtt, a fák lélegztek. S néha lehet találkozni egy emberrel, aki ugyancsak sétálgat, mint én. Újra és újra kijövünk ide, hogy bizonyítsuk, bennük el nem múlhat az emlék, mindig megmarad, aki eltávozott. Egyszerűen nincsenek itt, azt hiszem. Itt a fák közé zárva, egy kerítés mögé, lezárt koporsóba. Hiába hozunk virágot, talán semmit sem ér. Hol vagytok halottaim? Megszűntetek egyszerűen, semmivé lettetek?  Vagy itt vagytok e kőhalomban, esetleg a vállaim fölött? Hol vagytok, itt bennem vagy egy más szinten, odaát?

Folytattam lépéseim tovább, az ismert úton. Még a gyász elejében, nem bírtam ki, hogy tartva ezen az úton, ne folyjon a könnycsepp, először forrón, majd dermedten, sebezze arcom. Olyan volt mintha a bánat tépkedte volna a lelkem. Kicsit még szerettem is magamat kínozni, azzal, hogy többször jövök el hozzá. Mostanában már  egyre inkább ritkulnak a látogatások, talán a idő begyógyítja a sebeket, de a nyomát el nem tüntetheti.. Ha a sírás nyomai meglátszanának, már tiszta sebhely lenne az arcom-

Régen szerettem sírni, mert utána megkönnyebbültem. Olyan volt mintha kifolyna belőlem a fájdalom. Persze nem sok, csak néhány grammnyi.

Arra jó volt, hogy egy kicsit javítson a közérzetemen, és újra tenni hívjon.

Ma már nem megy, túl sok téglát pakolgattam a falra, mellyel védem magam. S saját börtönömben élek, hitegetem magam, hogy rendben vagyok, és csakugyan elhiszem…

Így azért mégis jobb, hogy többet gondolok arra, ami van és kevesebbet arra, ami nincs.

Hozzá kell szoknom hogy többé nem részem,  azonban én újra része leszek a valóságomnak és a jelenben kezdek élni. Van talán egy feladatom, amit teljesítenem kell, és ez itt marasztal engem, nélküle. Hinni akarom, hogy közös a sorsunk, és találkozunk majd, rám is az vár, ami őrá, egy a túlvilágunk.

Hullócsillagok

Az álmaimban mindig megjelent, csak pár pillanatig, szertefoszlott arca az emlékeimben, de az alakja még mindig vonzott. Elvette tőlem az élet, de mégis itt volt bennem.  Üldözött hiánya éveken át. Nyugtomat nem találtam egy dologban sem, pedig annyi mindent próbáltam tenni, hogy elmúljon egészen, az amit hagyott maga után. A munkába temetkeztem, hogy eltereljem a figyelme, arról, hogy felidézni próbáljam, újra meg újra Őt. Elment. Egyszerűen el kell fogadnom. De hát a birtokomban sem volt, soha sem. Csupán elhittem. Enyém volt egy éjből néhány órán át, aztán felült a repülőre és elfutott tőlem messzire. Magával vitt engem is. A testem e földhöz volt kötve , a hazámhoz, de a lelkem vele tartott az Ő otthonába, a hegyekbe. Nem találtam a helyem, az életem nem volt ugyanaz többé. Egy csapásra megváltozott, mikor megláttam azt a lányt. Már akkor hozzáláncolt a szenvedély és mikor kihámoztam bőrét a ruháiból, azonnal függője lettem.

Mindent megtettem azért, hogy meggyőzzem magam arról, semmiség. Ugyan már, ez csak egy lány volt. Egy a sok közül. Hiszen hány lánnyal feküdtem le, akik megígértették, hogy másnap felhívom őket, mára már a nevüket sem tudom. Ő sem volt más..

De rabul ejtett, mégis be kellett vallanom.

De miért pont Ő?

Hogyan is kereshetném meg, egy másik országban. Annyira keveset tudok róla.

Csak jött az idegenből és visszatért az idegenbe, mintha nem is lett volna.

Oh, édes hullócsillagom, jöttél magasról s az én egemet fénnyel borítottad, de tova tűntél egy perc alatt, és ideérkezvén hamuvá lettél...
Csak a neved tudom, a mosolyod ismerem, érintettem a bőrödet, betekintettem a lelkedbe, de nem tudom ki vagy.

Sebastian és a hercegnő

4.

Emlékek

Már szinte nem létezem. Te vagy a múltam és a jelenem. Nem tudok a jövőbe tekinteni, ha nem vagy velem.

Kimondatlan szavaim, papírra vetve élnek majd helyettem.

Emlékszel?

Tömörkény InterCity érkezik, majd tovább indul Szeged felé...

Már ki tudja hányszor szólalt meg a hangosbemondó, már biztosan több vonat robogott tova a hideg, kemény síneken. Megrohamozzák az utasok és elfoglalják helyüket. Aztán a vonat megkezdi menetelét. Elhagyjuk a várost, kietlen tájakon visz ezután, csak a zakatolás van a fejünkben és csak a kerekek zaja tölti ki a teret a kabinban.

A váróterem légköre szikrázta a nyugtalanságot, az emberek várakozása töltötte be a helyet. Amint beléptem én is részese lettem ennek az állapotnak. Az ürességet, itt az embrek vegyes érzelmeinek kisugárzása tette kitöltötté. Néhány pad volt a berendezés, a falat színes mozaik kocka borította és a felszegezett óra üzente mindenkinek a percek keserves vánszorgását. Volt ott egy lány. Az ablak előtt állt és bámult kifelé, követte a kocsik gyorsaságát a szemével és sokáig időzött tekintetével a fák lombjain, ahogyan olykor-olykor felborzolta a szél a leveleket.

Titkon egymásra pillantottunk , gondolatimban már megszólítottam volna Őt. Lenge, nyári ruhát viselt, melynek fehérsége odavonzotta a tekintetemet az alakjára. Lágy formáit kiemelte a ruhanemű. Emlékesztetett egy angyalra, lénye oly furcsaságot üzent felém, rabul ejtett már akkor. Csodás ragyogás övezte Őt, mikor kiszemeltem a tömegből. Féltem megszólítani. Nem akartam megzavarni miközben az ablakon át fürkészte a világot. Addigis elveszhettem a látványában, ahogyan vállára omlottak fekete hullámai, de szabadon hagyták a hátát, hogy szenvedéllyé formálják érdeklődésemet felé. Ha csak egy szót mondhatnék neki, de mintha megszólalni sem tudnék most, ne hogy szertefoszoljon ez a kép és pár szó múlva gyors lépésekkel távozzon a teremből. Továbbra is csak elvakult érdeklődéssel kémeletem testének minden szegletét. Ha most megfordulna, biztosan meztlenül érezné magát a szememtől. Legalább azt megtudhatnám " Merre utazik?" Hogy tudhassam, találkozhatok-e vele, talán még egyszer. Talán csak most van lehetőségem beszélgetni vele. Komolyan mondom, már szinte elindultam felé, de mozdulatlan maradtam a székben, a lábaim nem engedelmeskedtek a parancsnak. Egyszerre fagytam meg és egyszerre égtem el ettől az érzéstől. Csak nézni tudtam őt és vágytam tarthatna örökké most. Kicsit félrebiccentette a fejét és a haja mögül előbukkant az arca. Kék volt a szeme. Sminket alig viselt.Sosem láttam még a túlsminkelt, tökéletes lányok között ilyen tiszta arcot.

Tenyerét az ablaknak szegezte, másik kezével pedig lendített egyet az oldalán lógó táskán, majd megfogta és elhúzta a cipzárt. Rövid kotorászás után előkerült egy cigarettásdoboz, majd nem sokkal ezután egy élénk, rózsaszín gyújtó is. Mivel a váróteremben tilos a dohányzás, kénytelen volt kifáradni az állomás elé. Itt a lehetőség, kimegyek utáa és adok neki tüzet. Elindultunk, előttem volt, de pont elég közel, hogy ha megragadom a derekát, elkaphassam. Kilibbent az ajtón, én pedig gyorsan követtem Őt, ám kicsit leplezve azt, hogy gyorsaságomat miatta teszem. Leült a padra és a  szájába vette a cigartettát. Odaléptem hozzá és előrántottam a gyújtómat a zsebemből.

- Elnézést, adhatok tüzet?

A kis hölgy zavarodottan elmosolyodott.

- Nem kell, köszönöm.  Nekem is van- mutatta felém a gyújtót, hogy túl legyen az egészen.

Hülyeség is lett volna tüzet kínálni egy nőnek, akinek nyilvánvalóan a kezében van a gyújtó. Én mégis megtettem. Rágyújtottam és próbáltam összeszedni a fejemben, mit is mondhatnék.Csendben telt ez a néhány perc, sebesen égett csikké a cigaretta két ujjam között.

Ismét megszólalt a hangosbemondó: Tömörkény InterCity érkezik, majd tovább indul Szeged felé...

Mennem kellett. A vonat csakugyan pár pillanat múlva megérkezik. Elnyomtam a csikket és mentem a bejárathoz. Akkor vettem észre, hogy a nő is ugyan ezt tette. Kint voltunk a peronon, és az utasok már megkezdték a felszállást. Már nem vártam a kérdéssel, hogy elveszítsem ismét gyors lépteivel, tünjön el.

- Merre utazik?

A nő megint elmosolyodott.

- Szegedre.- mondta kicsit gúnyosan, mintha ez nem lenne elég egyértelmű.

- Az jó. Mert én is.- gondoltam magamban és feltéptem a vagon ajtaját és felsegítettem a lépcsőn. Ott voltunk a szűk folyosón.  Megkezdtük keresgélésünket a helyek felé, átsétáltunk egy másik vagonba. Talán lesz egy üres kabin...

Sebastian és a hercegnő

3.

Búcsú

- Újrta itt vagy hát, könnyű lépteiddel újra átléped ajtómat. Újra érezhetem selyem bőrödet, és végig simíthatom azt, vággyal teli mozdulattal tehetem. Ha tudnád, menyiszer voltál a fejemben, a nap minden percét rád áldoztam, csak teltek a napok, de te változatlan maradtál bennem, gondolataim csak rólad szóltak és egyre gyötrőbbé tették hiányod.

- Minél meszebbre megyek, annál inkább ott vagyok benned, hiányod láncol, szabadulni nem hagy.

- Vissza térsz még hozzám, hogy fokozd fájdalmam, még egy utolsó ölelést kérsz, méég egy utolsó csapást mérsz rám.

-Ha el nem engedsz, tőled el nem távozhatok, kötéllel fogsz magadhoz, horokban a saját nyakad körül.

- Oh, de ha lehetnél teljes egészében az enyém, megfosztana a fény a földi poklomtól és gyönyör lenne a szenvedés...

- Nem lehetek fény...

- De számomra jelented azt, a mindennapok szürkeségéből törsz elő. Napsugaram vagy a viharban.

Sebastian ezen a reggelen, korán felébredt, nem tudott aludni, valamiért nyugtalan volt. mindenképpen megváltozott valami. A falak már nem sugározták azt a monoton lassúságot, melyeket Sebastian üres mindennapjaival tett élettelenné. Ezek a falak már nem sugároztak vissza szikra életet sem, néha bevilágított a napfény a befüggönyözött ablakon át, de hiába volt, mert a tömény, sötét üresség uralkodott az egészen.

- Elveszítettem a kincsem. Megvadultan tépem láncaim, mint megveszett fogoly álat, ki a szabadságot szimatolja. Pedig itt van a biztonság számodra, itt velem.

- Biztonságosabb az aranykalitka, de élvezetesebb szabadon repülni, a veszély örökös pillantásával a hátunkon.

- Akkor legyél szabad, árva és védtelen. Ha értenéd, milyen gonosz a nagyvilág. Megtámad téged, és marcangolni kezd farkas harapással.

Sebastian és a hercegnő

2.

Hiány

Amikor megcsókolsz, a fejem üres lesz. Nem csaponganak benne zavaros gondolatok, csak a semmi van körülöttem és nyelveink vad játékába, temetkezem, mely vágyat kelt közöttünk. Oh ez a vágy messze elsodor...
Csak te vagy most és a lélegzetem hangja hallható, nem hallom a rohanó világot. Mintha nem is létezne, megtalálom a békét, melyet kerestem gyötrően mindenhol.
Béke vagy számomra, nyugtalan keserv…
Elégek már attól, hogy öleljek szorosan, csak ez a gondolat rombolja elmém, míg meg nem teszem.
Hol vagy, álmaimba száműzött, könnyed hercegnő? Hol vagy található? Akárhová mész, nem menekülhetsz, mert egy kis darabot mindig magamban őrzök belőled. Kiűzhet a Sátán, elvihet mellőlem az idő, mely elrobogva mellettünk felkapja és elrabolja a jelent. De megmaradsz nekem, kis töredék másod, a szívemben helyed van, a legmélyebben védetten, benne vagy a fejemben, ezer gondolatom formál meg téged, az emlékeim között tartalak, hogy fölidézhessem múló arcodat homályos képekben.

Fájdalom, ha visszatekintek a múltba, és először téged látlak megelevenedni. Milyen megfakult csökevény, ez a folt, ennyi maradtál. Csak a hiányod érzem, lassan elpusztít minden jó emléket róla, már nem látlak valódinak, kényszeríteni akarom agyamat, hogy feledésbe ne essen. De egyre elmúlsz, egyre távolibb vagy, már nem emlékszem az érintésedre, már nem látom az arcodat, csak azt érzem, hogy hiányzol.

Sebastian és a hercegnő

1.

Elfutó idő

Oly hosszúak az éjjelek, sötétség honol az égen, a fákat fehér szín takarja be, bársonyként pihen ágain a dér. Megfagyott harmat ül az ablakon, homállyal fedve be a látványt odakint, csak elmosódott foltokat lehet látni az üvegen át. De piroslik már a horizonton, a felkelő nap ereje megtöri az éjjelt, és ébredni hívja a világot.

-         Sebastian, nem vár rád itt már ölelő kar, cseppnyi jó érzés sem szorult belé, karjaim kihűltek és elutasítanak téged.

-         Rég volt már mikor vágyakozva nyújtottad karjaid, hogy húzz magadhoz.

-         Menedéked voltam, ha bezártalak téged itt. Mondd, tudod-e mitől menekültél?

-         Miféle szörnyeteg, démon, gonosz lény küldhetett hozzád újból és újból? Talán a fájdalom üldözött folyton, hogy nyugalmat várjak forró karjaidban és ereidben véred csörgedezését hallgassam sokáig, mint a hulló esőt hallgatom szótlanul.

-         Ha jöttél mindent, megadtam neked és egyre fentebb vittem a lelked a csillagok felé.

-         De aztán elengedtél, és zuhanni kezdtem sebesen a föld felé, visszatértem kötött létembe és egyedül hagytál. Ott maradtál fent és engem lehajítottál.

-         Te keresed a bajt folyton. Örök elégedetlen vagy, aki mindig többet akar. Ha világ minden boldogsága a tiéd, lehetne, akkor sem éreznéd azt, hogy teljes az életed.

-         Merengek a távolba, messzi valóságom hullámvölgyeibe, fogja lettem az érzésnek, mely hozzád kapcsol Drága, lényedhez láncol a gyengeség, de véget nem érő szerelem a miénk, tart majd halálom napjáig.

-         Mit elhozok majd neked…

-         Te csodaság, legszebb rabságom, megtestesítője titkos álmoknak, röpke fehér hercegnő, te vagy már valóságom. Itt veled, sötétség rejt, és eggyé válhatunk. Gyötrelmek hercegnője, kínozz még, ha így lehetek karjaidba zárva, talán örökké.

-         Gyere akkor Sebastian, ha vágyad ezt követeli, siess hozzám, tudom, hogy jössz.. Gyere, ahogy vagy, nem vetlek meg, ezért aki vagy. Előttem felfedheted igaz arcodat, semmi sincs, mi eltakarhatna.

-         Kínoz a szerelem, mellyel egészen hozzád kötve vagyok, de csodálatos újból ízlelni méz ízedet, bőröd felszínén. Szívem lüktet akkor a leggyorsabb ütemekben, már csak téged látlak, és csak téged érezlek. Tőled édes a vágy, mely gyötrelem, míg tartok feléd, hogy újra enyém lehessél egy mámoros alkonyon. Vad, veszedelmes finomság, tébolyult Függőség.

Csókod ajkaimon méreg, elveszek a szenvedélyben, elhatalmasodik rajtam e vész. Csont ujjaidat helyezed arcomra ha szólni vágyok.

Hideg simogatással tüzet táplálsz bennem és ruhám lehull előtted, nem fedhet semmi álca, átlátsz rajta.

A tűz elhamvaszt végül, de csodás élvezettel jutom a pokolra. Égess hát el, ha élvezem minden percét. Leheld számra mérgedet, minden cseppjét lenyalom onnan. Csókold le számról az utolsó lélegzetet, leszek áldozatod pusztító végzet. Gyere közelíts, igézz, átkozz! Lényedtől nincs menekvés. Tegyél magadévá büszke sötétség, tiéd leszek égbolt, eddig távoli látványként láttalak, de fogadj magadba, ha elhív a sors.

Átölelnek az árnyak, a fák karjai vetülnek elém, egy ócska padon ücsörögve, a közelemben érezlek téged, mindenhol ott vagy, bennem létezel.

Megfagyott vér

Őrült lélegzet, heves üteme némán, vérem csatornákban foly, ereim hálózatában gyűjti a meleget. Egy váz vagyok, érhálózat, izom és csontkapcsolatok. Rendszerek müködésének terméke vagyok. Lelkem van egyedül belül, melyből érzések származnak, talán az is csak játéka a szerveknek és agyam alkotta. Valóságom értelmetlen müködés, létfenntartás, néhány lépés, pár szó.

Megszokott mozdulatok, ezerszer megtett utak, kávé illatos reggelek és fáradt alkonyok.

Csoda éled bennem, minden reggelen, új nap és új remény, az élet. Átjárja molekuláimat az oxigén, míg megszűnik lélegzetem és elveszi tőlem az Uraság odafentről, emberi formámat éri a pusztulás. Lélegzem, míg tehetem, minden nap egy ajándék. Aztán majd elsorvadok, aszott hulla a földben, élettelen, bűzös test leszek, egy elhagyatott üres báb, melyből pillangó lelkem messzire szabadult. Lebomlik szervezetem, mely pezsgett egykor a nedütől, szüntelenül mozgott bennem, aztán megállt és megfagyott útján az ereimben.

Létezés (Elmúlások)

Lépteim vezeti a bús némaság és magányban születik segélykiáltásom. De a világ nem hall engem. Sikolyom néma támadás, de a levegő burkot nem képes megtörni, csak elmémben létezik, elnyomott hang. Érzem jelenlétét, össszes sejtem beleremeg lelkem órdításának hangszínébe. De mégsem ébredek fel. Állapotom vegetatív, nem való létezés. Csak egy vetület, egy árny. De a másik oldal teli, ezer veszéllyel csalogat és teljesebb minden másnál. Létezem, igen, azt mondom lélegzem, mozgom és cselekszem. De vannak-e, lelkem számára olyan területek, ahol megszűnik az idő, a fájdalom, minden erő, mely  végül elveszi belőlem az élet minden szikráját. Túl élhetem-e a halálom, túl kell-e élnem, vagy hozza majd lelkemnek a tisztulást és megszabadít földi láncaimtól? Mellkasomból az utolsó lélegzetet is elveszi. Megállítja a szívem és találkozhatom való önmagammal, a tudatalatti felkerül és egy más létformában folytatom tovább? Valahol elnyomva mindig ott vagyok Én. Létezem, talán csak elhiszem és végre felébredek majd nehéz álmomból,mikor szemem  nem nyíl többé, más szemet tárok egy új világra. Ha a reinkarnáció szerint folyton újraszületünk, millió átok számunkra a megszületés, hiszen a halállal együtt kényszerít  minket egy újabb életre. Más és más vagyok, évről évre változom. Talán egyre érettebb vagyok arra, hogy jobban megértsem a halált. Régen még barbár módjára félelemmel töltött el az ismeretlen, de mára lassan megnyugszom, a halál jelenségét, mint egy nagy Urat képzelek el, egy csodálatos ébredést. Egész életemben a saját halálomra készítem fel magam. Mindigis értelmetlen volt nekem az, hogy mindenféle ítélkezés nélkül hullottak el emberek körlüttem. Fiatalok és jó emberek. Ezerszer feltett kérdés: Miért? Milyen képzet a halál, egy szörnyeteg, mely kedvére válogathat áldozatai  közül, vagy menekülés az, szenvedő lelkünknek? Miért ragad ki a családunk köréből, ha boldogok vagyunk és miért tartja itt azokat, akik görcsösen ragaszkodnak a földi létezéshez?

Ablakomból

Csendesíts Oh nagy világ. Küldd sugaraidat, fertőzz meg, de éjjel alatt bújdokló szavaim mindig elérnek téged. Messzi hamvas tájakon fekszem karjaidban, az alföldön, de mégis a város forgatagában. Özönlik a sok járókelő, a zűrzavarban élek, de ha hazajövök lehetőségem van megnyugodni. Amikor ideülök az ablakhoz és kizárom a külvilágot, előhívom belső hangom és sorokba szerkesztem. Néha nem jut eszembe semmi. Csak várom, ahogy szokták mondani, hogy elkapjon az ihlet. De hiába ér a fény az üvegen át, szemem mégsem tárhatom gondolataim világába. Az ajtó bezárul, és oly nehezen nyithatom fel ismét. A mindennapok beleivódnak a lényembe, a fejemet kitöltik, lassan szivárgó méregként fertőz. Elmém kötött, hasztalan tárgy, mintha vak lennék most. Körülöttem vagy világ, csak kényszer a lét, mert nem vagyok szabad.

Fedd le szemem fátylaiddal, de szavam áthatol árnyadon át. Fedd szemem álmatag homállyal, ártalmatlan selyemmel fonj át. Fogságod a csoda, a lélegzetem, e rendszerem, a létezés kínja. Selyem álmokat szövök fátylaiból, mint szorgosan a fonalat. Én vezetem a sorsom. A magzati burokból kiszakítottál és újabb rabságba estem a lélegzetem által. Burkom az élet nevet viseli. Lesz- e még, csodás áttörés, hogy megszülethessek valahol újból, vagy elhamvasztasz értéktelen hamuvá? Ha testi vonzásom elveszed, meghagyod-e a bölcsességem, ha összegyűjtök eleget? Érdemes-e tanulnom, vagy azt is elveszed? Átadom nyűtt ruhám, e formám a tiéd, játssz vele! De hagyd meg nekem az érzéseket, a gondolatokat.

Miről írhat az író? A kínról és a szépségről, mely talán egy helyen létezik, és örök körforgást járnak, mint a kismutató a nagy mutatóval. Háború nem dúl körülöttem csak válság. Nyomor és elidegenedés. Az ember ismét egy tárgyba, eszközbe lett szerelmes, melyet bálványoz, ez a pénz.

Hol van a hit az emberekben, milyen eltorzult állattá változhat még? Felépítették Atlantiszt, a víz elmosta és a tengerfenékre száműzte, fel akarták építeni Bábel tornyát, meghiúsult. Az összes nagyszerű civilizáció mind megbotlott valahol és nyakát törte. Mi vár most ránk, egy társadalomban, ahol a pénz a fáraó? Fennmaradnak majd az építményeink, akár a piramisok. Az Eiffel- torony, a Szabadság szobor, csupán néhány morzsaírásos emlék marad belőlünk. De hol leszünk mi? A történelemkönyvekben, mint az emberiséget sújtó egyik legnagyobb katasztrófa viselői? Elpusztul-e a föld vagy csak átalakul? Hova jutok én és hol lesznek a szeretteim?

Az-e a dolgom, hogy újból és újból az ablakhoz menjek és kínokkal szivárgó gondolataimból megformált kérdésekkel, kérdőre vonjalak téged?! Te élet, nagy világ, létezés, társadalom. Választ adsz-e valaha, vagy beszélgetésbe nem elegyedsz velem? Ki is vagyok én, egy a dolgos hangyák közül, ki keserves munkával próbálja felépíteni életét. Nem számítok.  De még sem elégszem meg azzal, hogy létezem, azt is tudni akarom, hogy miért?

Aludj még!

A nappal gyászlepedőjén megfogant az éjjel. Jön még egy újabb kor, egy nem ismert, nem tapasztalt szakasz. Nem háború és nem öldöklés. Nem borzalom, áhított világ.

Rám borul gyászruhád sötét, komor égbolt. Alkotni hív az éjszaka, karjaival húz engem magasra. Odaát a csillagok pompáznak a fényben, megfakult kődarabok értéket kapnak és ékkövei lesznek halotti leplemnek.  Körülöttem nyugszik a táj, halk rebbenés mozgása az álomban.  Néhány légy zümmög, és repülni indulnak, lassú kényszeríttet útvonalon. A fák a kályhában égtek, duruzsolt a tűz, velem lélegzett. Csendes lobogása volt jelen a szobában. Az óra kattogott, talán mindig ugyanúgy, ugyanabban az ütemben. De most oly hosszúnak hatott, míg egy percet betöltött. Megfagyott a némaságban.

Egy kutya ugatott valahol a távol, de hangja beszűrődött az ablakon át hozzám. Nehéz álom került a sok kicsi szívre, minden élőlényre, az asztalra, a székre. Csupán az óra kattogása volt folyamatos, csak az idő telt rohanva. Csak én voltam itt, egyedül ébredő, ki nem alhatott. Kislányom szuszogása volt mellettem, angyalként figyeltem lélegzetét, míg ő halkan megfordul az ágyban és újra elalszik. Megnyugszom én is akkor, ha meglátom fedett pillái alatt a nyugalmat. Most nem eshet baja. Vigyáz ránk az ég.  Adott meleget egy kicsi szobába, egy kényelmes ágyat és szeretetet öntött a szívünkbe.

De újra jön a reggel, a nappal kötelessége és elszakít minket egymástól.

Kicsikém, aludj még, messze a reggel. Aludj akkor, ha mennem kell. Hajnalban csörög az ébresztő és fő a kávé. Kilépek az ajtón, mennem kell. De te csak aludj, aludj még akkor, ha sietnem kell. Aztán újra eljön az este és átölelhetlek újra, egy eltelt nap után. Ránk hull az éj takarója, betakar, hogy ha fázol.

Szárnyakkal könnyebb lenne?

A halál magzata fejlődik bennem, ahogy lélegzem táplálom, magamban hordozom, mint parazitát, az életet.
Madarak köröznek az égen, vidám játékot játszanak, mintha a felhőkön táncolnának. Milyen csodálatosan szelik át az eget szárnyaikkal, az égbolt csak egy játszótér számukra. A szárnyaimtól megfosztott áldozata vagyok a nagy világnak. Az időből formált ketrecbe zár engem, törhetetlen hálóba. Ha madár lehetnék, egyel több okom lenne, hogy élvezzem létemet, mert repülhetnék.

Egy dalban létezem ( In Memoriam Kurt Cobain)

Egy dalban ott vagyok, hallhatsz engem, dallamokon utazok végtelent. Egy elfojtott szó, értelmet nyer a gitár pengéstől, a zenében minden szó új értelmet nyer. Arcom rezdülései azonosak a szóval, mely elhagyja ajkaim. Ne nézz rám, csak a zene szárnyain, repülj máshová. Menekülj! Bujdokolj a zord világ elől! Menedéked a művészet, a dallam, a szó…

Néha azt érzem, nincs elég képzett szó a világon, amivel mindent elmondhatok neked, hogy érezd, azt amit én. De miközben keresem a szavakat, nem érzem azt ami fáj. Tükrözöm képekben, hasonlíthatom, de át nem adhatom, olyan formában, ahogy bennem létezik. Hallgass figyelj, ott vagyok benned, egy elzárt kis zugban, a szíved börtönébe zárhatsz, ha szavaim elérnek téged.

Távozik a fájdalom, ha kiszabadítom belülről, ha széttárom valóm és hagyom feltörni az elnyomott érzéseket.

Egy dalban létezek, hangjegyekben, szövegben.

Testi formám elhagyatott, kolonc volt már csupán. Szabad vagyok ott, néhány percben, míg benned megelevenedek és megszületek, ha hallgatsz engem, benned lesznek érzéseim, melyek kínoztak egykor.

Nem voltam teljes, míg fertőzött voltam a zombik között.

Örök vagyok a fiatalok lelkében, azokban, akik éreztek hasonló kínt, a puszta létezéstől. Hangom azokban van, akik kérdéseket tesznek fel és válaszokat várnak valakitől. Azokban szólalok fel ismét, akik érzik az igazságot de nem tudják merre keressék azt.

Azokban vagyok, akik tudják, érzik, hogy a béke nem elérhetetlen álom.

Azokban, akik hisznek abban az új világban, ahol megszűnik a fájdalom.

HALMAZÁLLAPOTOK

Örökös táncot jár a hold a nappal, a napok lebontásában érzékelhető. Fent írnak köröket, véget nem érő fogócskát játszanak. Az idő ismét telik, lehull az őszi lombokon és fehér lepedővel von be. Közelít a tél, csendbe búrkolóznak a fák, egyre kevesebbet dalolnak a madarak, mig minden melegség megszűnik. Zord kabátot ad ránk az égbolt, rémségek évszaka köszön ránk, a fagy uralam alatt, a jégszívű földön. Dehát rejlik-e élet a holt táj alatt, lakozik-e élet az elveszett melkasokban, cseppnyi vér? Ki kűzdeni akar és nem arra kényszerült. Vannak-e a világban nemes elmémk, akik majd utat mutatnak?
Hol olvad a hó, néhol megszilárdul, víz halmazállapotát váltja és újra megdermed.
Füstös szag áramlik a  környező házakból, megtöri a hideg légkört, néhol még látható is szürke árnyalata, gomolyog felhőként, alacsonyan száll közöttünk.
Fut az idő...
Zaklatott lelkem, ha megnyugszik, rövidesen eltávozik belőlem a béke. Amit meghagy az az üresség, a remény, egy fojtogató érzés, kínzó emléke a jónak.
Elveszítem mindig a helyem, hiába találtam meg. Boldog vagyok a jelenben, de nyugtom nincs, száraz zörgő avar takar, felperzselt mező vagyok már csupán.
A magányom nem szűnik, áthatolhatatlan háló. Ha egyedül vagyok mindig belémhasít a felismerés, jelenlétét semmi sem űzheti ki, itt van legbelül.
A hó leple borít minden ágat. Ha körbenézek csak vakít fehérsége.  nap sem izzik, csupán egy fehér gömb az égen. Gyémánt csillog a homokúton, pattog felszínén ha az utcai lámpa rávetül.
Felolvadok én is egy szeretetteli érintéstől, de valóm dermetté válik, ha a gonoszság érinti meg. Az élet az egyensúly, felállított ellentétek sora. Minden rosszban van valami jó.

Pillangók

Éjjel érkezik bárgyú fejemre álom. Homállyal fedett jelenetek.
Ott létezem én, ahol az idő szigora elhagyja elmém, és korlátlan járhatok törékeny felszínén, a valaha áradt folyóra nehezedett, törékeny jég rétegén. Álmaimban báb a testem, de egy pillangó lelkét rejti. Színes szárnyaim vannak valahol a jövőben, hogy a magasba emeljenek. A túlvilág környékez engem, a mélységben, magason, innen, odaát…
Lágy pillangó szárnyakon utazik lelkem, a fogságból.
Remél, szebbet, jobbat, igazabbat.
Ott létezem, ahol a képzeletem megelevenedik. A színek zuhataga érint, de ha szertefoszlik e világ és bekövetkezik az ébredés, elmém csupán szürke emlékfoltokban hagyja meg nekem az álmodás élményét.
Ha megszűnik a környezetem és beléphetek képlékeny állapotom kapuján, az értelem visszavonul és rendszertelenül következnek képek, melyekből különös láncok, mozgás és történet bontakozik ki. Bár a legtöbb érzés a feledésbe merül, sokszor azért, emlékezhetünk egy-egy szóra, vagy képre, egy meghatározó színre az álmainkból.
Pillangók hada viszi, súlytalanná vált valómat.
Hová visznek? Nem tudhatom. Csupán néhány letört álom-szilánk marad reggelre. Vár még rám egy olyan hely, ahol megszűnik a fájdalom.
Ott vagyok én, ahol álmodom.

Nyughatatlan..

Formátlan vagyok. Valahol szabad vagyok, ahol nem érzem a börtönöm rácsait. Bordáimból szabadulok a fekete égbolt felé.

Felfelé tartok álmaimban, valami húz, von maga után a felhőkhöz. Itt hagyom használt ruhám, ágyban nyugodjon.  Szemeim alatt őrzi a létezést testem. Látszólagos vagyok itt, de kívül lépkedem már, egy megformált mennyországban. Lépteim, vezeti a némaság, csak néhány szó, mit kimondhatok, hasztalan. Teljes vagyok ott, ahol a gondolataim láthatóak és érzékelhetőek.

Mikor távozik a szenvedés, újra kezdődik mindennappal, csak viselem a terheket, nem szólhatom, csak cipelem keresztem, mely nyomja vállaim.  Az egész sorsom küzdelem, nap, mint nap, egy új csata, egy újabb csalódás, még több aggodalom.  Csak élek máról holnapra. A holnaptól rettegve és a mán botránkozva. Bárcsak lehetnék madár, hisz vágyom a szabadulásra, mint kalitkába vetett pici szív.

- Egy embrióba zártál, hogy tovább fejlődjek és játéka legyek a gonosznak.

- Ember, miért követelsz válaszokat, értelmetlen kérdésekre? Miért hazudtolod meg formád és ellenszegülsz a csodával?

Hát csoda az, mely marja bensőm és kínoz szüntelen? Csoda a létezés. Ajándék az élet, ha a jó elmúlik, néhány pillanat múlva tovaszáll.

Neked könnyű, te itt vagy fent Csak nézed a lassú pusztulást, melyet a föld hoz magára. Letekintesz ránk, és mindent végig nézel. Lelátogatsz hozzánk de, ha vér hull hószín szárnyaidra, nyomban menekülsz.

- Szárnyaktól fosztott angyal, vagy ember. Növessz szárnyakat!

- Mégis miképpen növesszek szárnyakat? Semmi vagyok, cselekvőképtelen, nyomorult, árva.

- Egyetlen igaz van, amiktől senki sem foszthat meg. Sem gonosz, sem idő, sem kín, sem halál. Ez a szeretet.

 A boldogság elmúlik, elszalad a fiatalság, de a szeretet örök, átváltoztathatatlan...

- Adj hitet!

- Hitet nem adhatok. Azt te alakítod ki magadban.

- Küzdeni annyira nehéz, ha azt sem tudom biztosan, hogy megéri.

- Megszülettél akkor is, ha nem tudtad ki vár odakinn és meghalsz, akkor is, ha félsz. Hiába ragaszkodsz majd földi formádhoz. Vannak dolgok, amiknek csak az okozata jelenik meg a valóságodban, nem létezik az a kérdés, hogy miért? Bele kell törődni abban, hogy van, amin nem lehet változatni és vannak kérdések, amiket értelmetlen feltenni.

- Ha tudnám, hogy reménytelen már rég feladtam volna. De mindig ösztönöz egy halovány érzés. Erős, mint a bors, mert végül mindig felkelek a padlóról.

 -Ne feledd a lényeg az úton, van, melyen végig haladsz és a fontos nem a cél! Térj haza ember, ne kopogtass kapuinkon, folyton nyughatatlan!

Átjár újra a méreg, bennem teszi szüntelen útjait az élet. Újra zárva lettem, vérköreimbe, izomzatomba, csontjaimba kötve. Elveszi tőlem a mozdulatot. Csapkodok kezeimmel, de a tollak elképzeltek voltak, lehull mind. Visszazuhanok a verembe, kezdődik még egy nap, és én teszem, amit eddig tettem, élem az életem.