|
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 122. (Zsuzsi lányom rövid adaléka az előzőhöz) |
|
„Ha jól emlékszem Besenyőtelken láttam a buszról egy temetőt. Mondjuk, ez nem nagy kunszt, mert az mindenütt van, de szinte mellette volt egy kocsma, talán ma is megvan. Tudod, mi volt a neve? Végállomás!” |
|
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 121. (Az sokféle kocsmanevekről) |
|
Az iménti beszélgetésünket hallva néhány, a pultnál ülő vagy álló vendég ráharap a témára. Krúdyt idéző neveket sorolunk: Fekete Ló, Vörös Rák, Fehér Szarvas, HáromFarkas, Arany Oroszlán… „Csupa állat! Remélem, a vendégek nem!” Nevetés. „Van itt kocsma dögivel – mondja az egyikünk –, nem beszélve a Szépásszonyvölgyről, ahol rengeteg kimérés működik a pincékben!”
„Nem egri ugyan, de nekem ez a legszellemesebb – mondja a másikunk –, amit Kecskemét mellett láttam: LeszVigasz!” Derültség tölti be a Lugast. „Hát ez tényleg jó! Las Vegas – LeszVigasz!” „Nem is szólva, hogy mennyire igaz!” „Ez még rímel is, mármint, amit mondtál.”
Máris Prágába jutunk. „Nem voltam ott soha, de olvastam Hašek Švejk című könyvét. Abban van szó a Kehely nevű kocsmáról. Mindenki tudja, mi az a kehely. [Tudtuk.] Jó könyv, ajánlom, olvassátok el. Sose fogjátok elfelejteni Palivec urat, a vendéglőst, aki azért kerül börtönbe, mert bevallja a detektívnek, hogy levette a falról Ferenc Jóska arcképét, „mert leszarták a legyek”, vagy Švejket, a főszereplőt, aki találkozót beszél meg „háború után hatra” a Kehelybe.” Akik értik e humort, kacagnak.
„Maradjunk csak Egerben! – mondja újra az egyikünk. – Akad itt is igencsak beszélő kocsmanév! Kezdjük mindjárt a megszűnt Szamovár vagy VallonSörözőtől pár méterre volt a Bumerángnál! Biztosan tudjátok, mi az! Egy ausztráliai bennszülötteknél használt fegyver, ami visszatér a feladóhoz. Értitek? Visszatér oda, ahonnan indult! Értitek már?” [Értettük. Azok is, akik nem teljesen.] „Meg itt van, a Tetemvárral majdnem szemben a Napközi. Azt hiszem, ezt nem kell megmagyaráznom!”
„Nem! De jó lenne, ha nem a Kacsával fejezitek be! Tudjátok…”
Tudtuk, jó néhányunk megjárta a kórházat
|
|
|
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 120. (Egy érdekes ember) |
|
„Először – mondja el Sztaskó Feri – a Pityókás nevet akartam adni, mert az kifejezte volna, hogy enni is lehetett akkor még, és tudod, hogyne tudnád, pityókának hívják a krumplit Székelyföldön, aztán meg… de mit magyarázok én, ismered a pityókás jelentését! Az akkori elvtársak nem engedélyezték. Vagy félreértették, vagy egyáltalán nem értették meg. Így hát a Lugas nevet találtam ki.”
„Valóban szellemes ötlet volt – szólok –, de ez is találó. Sokszor söröztem itt a szőlőlevelek árnyékában!”
„Tudom, olvastam azt az írásodat. Szegény Halmai, korán elment.”
„Igen. Amúgy tetszett, amit írtam?”
„Mi van, dicséretre vársz?” |
|
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 119. (A békebíró) |
|
Áldassék az ő neve: Öcsi!
A 29. miniatűrben írtam egy – akkor megnevezetlen – emberről, mégpedig a kirekesztettek „címszó” alatt. Nem vagyok egy indulatos s haragtartó fajta, de Jakab Józsi döntését helyeseltem. Árulkodó sem vagyok, ezért nem mondom el még a személyemet sértő részleteket sem. (Amikor az eseménylánc egy mozzanatát a Lugasban megemlítettem, Feri megerősítette: „Igen, Zoltán ilyen, ha sokat iszik! De csak akkor!”) Még kiutasítása előtt Andit is, Zsuzsát is megkérte, szóljanak nekem az érdekében, mert akkor már nem szóltunk egymáshoz. Köszönni sem köszöntünk. Még csak biccenteni sem biccentettünk.
És ekkor jött Öcsi!
Kissé illuminált állapotban, de észérveket sorolt. „Azt veted a szemére, hogy az internetről tájékozódik. Legtöbbünk még erre se veszi a fáradságot, megelégszik az itteni meg a másutt hallott pletykákkal! És még a nőket tartjuk pletykafészkeknek!” Belekortyolt a sörébe. „Tudod – folytatta –, mi a legszomorúbb, leggroteszkebb? Hogy két felnőtt, értelmes ember úgy viselkedik, mint a pisis gyerekek!” Kezeltünk, távozott. Mögötte Dorisz csóválta a farkát, s mintha visszanézett volna rám, s a tekintete azt mondta volna: „Látod, milyen okos gazdám van. Gondolkozz!”
Gondolkoztam, miközben valami égette a lelkemet, valami, amit talán szégyenérzetnek, ostobaság-tudatnak nevezhetnék. Valami, lehet, hogy a tisztítótűz?
Néhány nappal később ott voltunk mind a hárman. Máig nem tudom és nem is érdekel, kinek a keze hozott össze, mindenesetre Öcsi megfogta a kezünket. Sokáig csak a kocsma zajai fogtak közre bennünket, majd Öcsi elvette kezét és csendesen megszólalt: „Béküljetek már meg, mert…” Tudtam én is, tudta Nagy Zoli is, miként fejezte volna be.
Kezet fogtunk a nálam magasabb, testesebb, szakállas („rőtszakállú”), szemüveges, basszistát megszégyenítő hangú embertársammal.
„Tudod, Károly, régóta várok erre a pillanatra.”
„Én is.”
|
|
