Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Kocsmai miniatűrök


Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 138 (Morzsák… – Rövidekről röviden)

… a Piál a Föld Hofitól.” „Az jó szám! Ő énekli a Fél deci rumot is.” „Énekelte! Ha már a meghaltaknál és a rumnál tartunk, Bajor Imrének volt egy Whisky, szóda, kóla, rum című dala.” (Szövegében szerepel a rövidek közül paradicsomvodkával, limonádéginnel, likőr.) „Charlie-nak meg Jégduplawhiskyvel.” Zsuzsa közbeszólt: „Whiskyt kevesen isznak itt, inkább pálinkáznak, pálinkáztok!” Fekete Bandi megkérdezte: „Az ouzóról nem énekeltek, az anyjuk úristenit? Én azt szoktam inni rövidnek.” Egy rádión nevelkedett vendég válaszolt: „Dehogynem! Rokker Zsoltinak van egy Görögdala, abban szóba kerül az meg a metaxa!” Bandi szeme amennyire képes felcsillan, a szája büszkén kijelenti, hogy ő azt is ivott már.

 

„Egy külföldi nevű zenekar énekli, hogy: Álmaim kéklő egén, / Gyümölcsfáim tetején, / Pálinka, szerelmem, légy az enyém.”  (A Magna Cum Laudéra gondolhatott, de mégse, mert akkor azt mondta volna.) „Írt számot Pálinka címmel a Kárpátia, az így kezdődik:  A jó magyar pálinkának / Nincsen párja / Nincsen párja / Egyedül van mint a magyar / A világba / A világba / Szilva körte cseresznye / Éljen a haza! / Egészségünkre!” „Hagyjuk a politikát!” „Jól van, na! Már magyarnak lenni sem szabad?” A vitát megelőzendő megszólalok. „Igaz, az egyiket csak részben énekli, bocs’ énekelte Kazal László. A címe Pálinkafőzési tanácsadó. A másikkal a Tudósok együttes szórakoztatta vagy botránkoztatta hallgatóságát, ha valaki közületek finnyás, egy pillanatra fogja be a fülét. Egyébként nagyon pontosan megfogalmazza a…” „Felejtsd már el, hogy tanár voltál! Mondjad azt az izét!” „A címe, egyben a refrénje: Pénzt! Pinát! Pálinkát!” Még Zsuzsa is nevetett Vasas Palika fenti, három pés rendelésén, a férfiak többsége, még az öregek is igenlően bólogatott. Csak egytől hallottam: „Szégyentelen!” Hogy én, vagy amit idéztem, nem derült ki.

 

Ismét Zsuzsa oldotta meg a helyzetet: „Uraim és hölgyeim, aki speciel jelenleg én vagyok, mármint nő, zárunk! Az eddig elhangzottakhoz csatlakozva megkérdezem, a Bikinit kissé módosítva: Részegen ki visz majd haza? Neveket nem mondok, de holnap is én leszek, folytathatjuk! Sziasztok! Viszlát!”

 

Viszontlátásra!

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 137. (Morzsák… – A Vallonba majdnem megjött a Jézuska)

Annak ellenére, hogy egy hétköznapi délután kezdete volt, viszonylag sokan összejöttünk. Lesöpörtük nagykabátjainkról, fejfedőinkről, lecsüszköltük cipőtalpainkról a havat, de Andinak vagy Zsuzsának időnként így is fel kellett mosnia a lucskos kövezetet. Áhítatosan halkan beszélgettünk a feltűnően korán beköszönt „tél” tiszteletére. Nem tudhattuk, hogy valóban röpke beköszönés lesz, hogy holnapra már híre-hamva sem marad. Legtöbbünk némán nézte az egyre sűrűbben zuhanó pelyheket, mígnem egyikünk részegfals hangon elkezdte: „Hull a hó, hull a hó…” Egy másik követte: „Hull a pelyhes fehér hó…” Hirtelenül rémisztően távoli közelségből ötlött fel bennem egy, még az általános iskola alsó tagozatában tanult, s mindeddig tudatom legmélyében szunnyadó dalocska: 

„Ködtől fátyolos a szemhatár,

Régen tovatűnt a forró nyár.

Szürke álom ül a tájon,

Lelkünk dideregve Fényre vár.

 

Búsan tekereg az őszi szél,

Hosszú köpönyege földig ér.

Hajnal óta minden útra

Lassan szemereg az ólmos dér.”

A szövegből is kiderül, hogy ez az őszről szól, az, hogy éppen most bukkant fel, titok. Nem is rukkoltam ki vele. És ünneprontó sem akartam lenni. (Be kell vallanom, hogy tulajdonképpen csak a második versszakra emlékeztem, az elsőt kikutattam. Bizonyára volt költője, de fogalmam sincs kilétéről.)

Hogy rövidre zárjam: e kis koncert akkor hagyott abba, amikor valaki karácsonyi dalba kezdett s lehurrogtuk: „Az még odébb lesz!” „Nem templomban vagyunk, koma!” „Dehogynem!” „Akkor mondjunk kocsmáról szólókat!” „De ne magyar nótákat, csak magyar táncdalokat, esetleg beat nótákat, mint például…

(Természetesen folyt. köv.)

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 136. (Ocsmány koholmány)

Határozottan visszautasítom azt a néha felbukkanó rosszindulatú, alattomos, gyalázatos, aljas, alávaló (stb.) megjegyzést, miszerint Orsolya keresztnevű unokám „harmadik nevét”, a Borókát azért kapta („sőt kifejezetten kértem”), mert fiatal koromban az egyik kedvencem a gin (borókával ízesített szeszes ital) volt. Egyik írásomból tudhatják, hogy Kassán (Košicén) miként jártunk a borovičkával (egyik borókapárlat).

 

Ismétlem: ezt a véleményt még akkor is ocsmány koholmánynak tartanám, ha netán kiderülne, hogy csak én találtam ki!

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 135. (A bölcs öreg)

Nagyon régen, még garzonbéli életünk elején, egy lakótárs elhívott szüretelni. Nemigen ismertünk még senkit itt, de fiatalságunk hamar összehozott. Kora őszi kora reggelen jött a kocsi. Az ősz egyébként olyan volt, mint szokott, nem ecsetelem, ecsetelték már sokan, s nem csak a festők. [Nem tartozik szorosan ide, sőt egyáltalán nem, amit egy festőművész ismerősöm – aki férjével később szomszédunk lett a garzonban –, Csonka Erzsébet mondott a feleségemnek, emlékezve panaszkodásomra, hogy nem tudok festeni, s miután elolvasta a Vizeimet: „Üzenem Karcsinak, hogy tud ő festeni, csak nem színekkel, formákkal, hanem szavakkal!” Most, hogy kibüszkélkedtem magam, folytatom a szüreti történetet.]

 

Kiszálltunk a kocsiból, akik ismerték, üdvözölték egymást, akik nem, bemutatkoztak. A tőkék mellett vödrök, puttonyok sorakoztak, metszőollót vagy más vágóeszközt hoztunk magunkkal. Ott gőzölgött egy tál főtt kolbász, egy tálcán kenyérszeletek, egy kisebbiken mustár. És ott töltögette a pálinkát, az asszonyoknak a forralt bort egy látásból ismert idős férfi, aki rokona lehetett a „munkaadónknak”. Furcsán nézett rám, amikor visszautasítottam az italt. Megreggeliztünk és elkezdődött a munka. Folyt serényen. Fogytak a fürtök, teltek a vödrök, a puttonyok, a tsz-től bérelt konténerek.

 

És fogyott a bor is a kannákból. Amikor legalább ötödször „Köszönöm, nem kérek!” – kel válaszoltam kínálására, az öreg letette a kannát, közelebb hajolt s az arcomat fürkészte. „Csak nem alkoholista vagy fiam?” – kérdezte.  Éreztem, elvörösödök. Az öreg felvette a kannát, s mosolyogva elindult.

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 134. („A halál az halál” – keret)

„Mit akarsz írni?” – kérdezi Kitti a Manhattan Pizza (amiről e sorozat megszokott rendezetlenségében írok majd) elegáns bútorok, ivó és evő alkalmatosságokkal ellátott pompájában, miközben tollat hoz és egy papírlapot. Mi választ adhatnék a lánynak? Eddigi életemben kevés kivétellel igazat mondtam. Most is. A halálaimról.” Kitti meghökkent. „Hogyhogy a halálaidról? Az ember csak egyszer hal meg!”

 

Az edények, evőeszközök, üvegek, poharak, a vendégek beszélgetésének, a 25-ös út járműveinek, gyalogosainak zajában, a konyhából beáramló csalogató illatokban, a kiszolgálások miatti megszakításokkal fejtem ki elméletemet Kittinek.

 

Az elmélet kifejezés nem találó, óriási irodalma és „gyakorlata” van a témának, elég, ha csak Durkheimre és Camus-re utalok, s nem sorolok híres öngyilkosokat. Nem vagyok sem filozófus, sem „szakember”. Csupán annyit teszek meg, hogy az önhalált választó ismerőseimből és álmaimból idézek fel néhányat.

 

Miután kifejtettem, amit akartam, Kitti így szólt: „Sok igazságot mondtál, de a halál mégiscsak halál”.  Ezen nem lehetett vitatkozni.

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

4. oldal / 31

Chanson d'automne

új-iVisz

 

Ki van itt?

Oldalainkat 334 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs