Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Kocsmai miniatűrök


Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 143. (Mongoljaim)

Bár a legkedvesebb mongol ismerősöm a minap leírta nekem, hogy én hogyan írjam a másik két múltbéli nevét, mégis úgy írom, ahogy tőlük hallottam, fonetikusan. Már csak a nosztalgia kedvéért is.

 

Egyetemi csoporttársaim és időnként kollégiumi szobatársaim voltak. Az egyiket Dorzsin Batzsavnak (fonetika tanárunk egyszerűen csak Bacsovnak), a másikat Zsamc Cedenszodnomnak hívták. Szemük ferdeségén kívül ég és föld volt köztük a különbség.

 

Batzs (mi így neveztük) a burját mongolokhoz tartozott széles arccsontjával, lapos orrával, agresszivitásával (egy alkalommal hatalmas késsel fenyegette egyik szobatársunkat). Ilyennek képzeltem, akiket a néphagyomány „kutyafejű tatároknak” nevezett még gyerekkoromban is. Ő nem ivott.

 

Ceden a halha mongolokhoz tartozott. Ha vágott szeme nem árulkodik, egy jóképű európainak is tarthattuk volna. Úgy is viselkedett: elegáns, divatos ruhákat viselt, gáláns volt a nőkhöz… Társával ellentétben nyíltszívű és önzetlen volt. Pedig nem nevezhető a szerencse fiának: gépészmérnök szeretett volna lenni, de a „szocialista” rendszer más feladatra kényszerítette, ráadásul távollétében államosították a három lovát. Szomorú lett pár napig, de szeretett élni, örülni. Eljárt velünk a kocsmákba, rendelt, fizetett, sőt amikor a hat év alatt (az első évben csak a magyar nyelvet tanulták) egyszer hazautazhattak, hozott nekünk kumiszt, illetve kumiszpárlatot.

1981 óta nem tudok róluk, de ha reggelenként hallom a munkába induló, éhbérért dolgozó mongol nők beszélgetését, ők jutnak eszembe.

 

Akit az első mondatban szinte barátomnak neveztem, Baatartulga Enkhtulga (Tulga) kérdésemre mosolyogva válaszol: „Mongol vagyok.” Mosolyog, mint Buddha, akinek tanait nem ortodox módon vallja.

Ulánbátorban született, tervezi, hogy meglátogatja városát, de nem akar visszatelepedni. Januárban lesz 24 éves, nyolc éves korában jöttek hazánkba (a most és itt is dolgozó) szüleivel és húgával. Anyanyelvét nem felejtette el (rá is kényszerül, hisz a kis mongol közösség legtöbb tagja nem ismer más nyelveket), de jobban, tisztábban beszél magyarul, mint sokan közülünk.(Még az i és az ü használatában sem téveszt, ami a két egyetemi honfitársának nagy gondot okozott.) Sohasem hallottam káromkodni. Arca olyan szép és gyermekies, mint némely kelet-ázsiai népeké, nem célom leírni, arra ott van a (magyar) barátnője. Egy évet töltött középiskolámban, de személyes okok miatt egy vendéglátóipari iskolát végzett el. Szakmájában dolgozik, a Manhattan Pizza alkalmazottja. Kollégái – ezt látom – tisztelik, szeretik. Anyagilag is támogatja testvérét. Szenvedélye a futball, rengeteg sérülése ellenére nem hagyja abba a Novaj II. csapatában.  

Nem nagyivó, de szabadnapjaiban néha megiszik egy-két korsó sört.

 

Egyik találkozásunkkor – merthogy föltétlenül „kocsmai embert” keresek – megkérdeztem, tud-e rajzolni. „Igen. Kicsit.” Örültem Tulga válaszának, mert szeretnék egy másik, absztraktabb szintre is „kirándulni”. Ha minden összejön, valamelyik miniatűrnek két alkotója lesz. Lehet, többnek ia.

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 142. (Készülődés húsvétra)

Hogy mennyre szükség van még e XXI. században is szimbólumokra, ikonokra, olykor bóvlikra, igazolja a Lugasban, a magát még mindig ki nem takaró alkotó- és előadó művész ismerősöm megesősítette. „Délutáni előadás után kocsival jöttünk vissza. Egy Egerhez közeli településen olyat láttam, amit sose fogok elfejteni: a falu határában a már felállított fakeresztre, létrán állva egy munkás éppen Jézus egyik tenyerébe vert egy százas vagy kétszázas szöget, egy másik a megfestet bádog testet tartotta. Nem álltam meg, csak lassítottam, s bántam, hogy most nincs nálam a fényképezőgép. Elhaladtam a bizarr látvány mellett, s nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Végül is leraktam otthon a kocsit, ide jöttem, elmeséltem e képtelennek tűnő élményt, amit érdemes továbbgondolni.”

Megitta második felesét és elment.

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 141. (Morzsák… – Negatív optimizmus; a bor)

.„Az irodalomban és a zenében három örökéletű téma: a szerelem, a halál és a bor.

Ismétlem, a bor!” „Ne ismételgess, tudjuk, hogy ezek az ingyenélők mind alkoholisták voltak!” „Nem mind!” „Jó, volt köztük narkósok is!” Nevetnek rajtam. Évek múlva, az Andi-Zsuzsa korszakban érkeztünk a borhoz, a bordalokhoz. Ebből a szinte kimeríthetetlen halmazból a Vallonban soroltak közül csak néhányat írok ide, azok közül is egy próza. Ha jól emlékszem, Szurovcsik Józsi említette meg Kazal László Tudományos borkóstolóját. Mind ismertük, már a cím hallatán nevettünk. Józsi elégedetten nyugtázta sikerét. Az azóta megismert (a nevét persze elfelejtettem) fiatalember egy általunk ismeretlen zenekar, a Szájzár Kannásbor című dalával rukkolt elő. Látva tájékozatlanságunkat, elénekelt pár sort a refrénből („Az a lényeg, hogy alkohol, kannás bor, szeretlek piszkosul, kannás bor!”), mire egyikünk-másikunk felkiáltott: „Ezt már hallottam! Nagyon jó!” A Nirvánára és a vörösborra esküvő Gyuri babrált valamit az mp3-as lejátszóján, csendre intette a vendégeket, megkérte Andit, kapcsolja le az egy időben hallható tévét, rádiót: „Ezt hallgassátok meg!” És feltette a Belga együttes Boros című „slágerét”.

 

Valószínűleg ez indukálta a következő döntésemet.: hadd tököljenek azok a különféle zenékkel, én az egyik legszínvonalasabb muzsikát varázsolom beléjük. Kiválasztottam hát öt embert (köztük természetesen Gyurit is), elnézést kérve Anditól kihívtam őket. Összedobtunk annyi pénzt, amennyi elegendő lehet. A szomszédos boltban vásároltunk néhány üveg bort („Mint ahogy a Generálnál a lány, a Kövér a napban!”) s felmentünk a lakásunkba. Elhelyezkedtünk, hoztam a poharakat, a bontót. Megittuk az első kortyokat. A CD-gyűjteményemből kikerestem a lemezt s azon a megmutatni kívánt számot. Ezt:

 

Bordal – Baudolino dala

 

A fürt már piros vagy ékes arany fehér

A szőlőtövek között hever Noé

Olyan egyedül ülsz ott szólal meg Dionüszosz

Az élet tüzébe mártsd magad növessz mámoros szárnyakat

 

A bor lesz a vér s a test meg törött kenyér

A Mestert elárulni ki lesz merész

Nem maradt csak a mámor az utolsó vacsorából

És a szenvedéseink bíbora poharunkban a kín bora

De eljön a végső Nagy Szüret s te borból kenyérből megszületsz

 

A lélek a test kívánja a hegyek tüzét a honfoglalók Tokajban mulatnak épp

A nektár lángol a vérben a homok könnyei égnek

És a szenvedéseink bíbora poharunkban a kín bora

De lesz még egyszer ünnep a világon elvérzik a baj a csatákon szűd teljék meg az öröm borával ne gondolj a világ gondjával

De lesz még egyszer ünnep a világon elvérzik a baj a csatákon szűd teljék meg az öröm borával ne gondolj a világ gondjával

 

Legalább hatszor meghallgattuk, annyira bűvkörébe vont bennünket. Gyuri rögtön fel is vette (nem volt nehéz, hisz gépészmérnök és „szuper amatőr” számítástechnikus), egy másikunk, közölte, hogy már ismeri az iviszről, és ő előbb felvette, mint Gyuri (akinek a vezetékneve az istennek sem jut eszembe). Hagytam, hadd vitázzanak, hogy hozzák még („és még”) a nedűt, azzal az ürüggyel, hogy pisilni megyek, kimentem az erkélyre. Gondolkodni. „Nem csak az évszázadosnak tűnő barátságunk mondatja velem, hogy egy remekművet hallottunk. Az Ószövetségre, a görög mitológiára, az Újszövetségre való utalások, a befejezés Vörösmarty-parafrázisa bonyolult szövegvilágot hozott létre. Nem okoskodok tovább, csak megjegyzem, hogy bár tényleg hallható az iviszen (Mű-vé-szett/Zenebona/Macskaközi zenék/Öt év múlva-dalok; látom, szép számmal hallgatták is), de a versszöveget kiemelve jobban érvényesül a hatása, zsenialitása.”

 

Egy ismerős kijön az erkélyre cigarettázni. „Te itt vagy?”

Ránéztem.

„Szerinted lesz még egyszer ünnep a világon?”

Megvonta a vállát.

 

 

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 140. (Keserű kitérő)
Hülyülök! Tényleg és igazán. Szomorú újraolvasni az utolsó szövegemet. Csupa zűrzavar: ezek a beszélgetések még Aliz pultossága idején zajlottak (zajlódhattak). A megidézett számok közül, lehet, még meg sem születtek, amikor Tarai Miklós elköszönt a Vallontól, sőt Heves megyétől is. Azóta kétszer találkoztunk egy-egy félórára, s gondolhatják, hogy nem ez volt a fő témánk. Zsuzsa szerepeltetése tehát anakronizmus. Aliz évekig szolgált ki minket, aztán Pestre költözött és szült egy (?) gyermeket. Fiút? Lányt? Félek, hogy tévesen emlékezem, de kizárólag (?) a személyekre – a történetek körülbelül igaznak tekinthetők. Vagy talán mégsem? Ha valakiben felszikrázik az önmagára vonatkozó kétely, nehéz eloltani tüzét. Mindenesetre megnyugtathatok mindenkit, hogy szándékosan nem hazudtam! Ezt, esetleg a többi tévesztésemet írják a tudatalattim számlájára!
 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 139. (Morzsák... - Néhány sör)

Másnap, kicsivel később (úgy öt óra tájban) összejött a csapat és tényleg Zsuzsa várt minket. A kötelező formaságok lebonyolítása után, emlékeztetve a tegnapi beszélgetésre Őri Jani kezdett énekelni (operaénekes szeretett volna lenni, de a meósságig jutott, s különben is, ő már érkezésünk előtt régen itt volt): „Sört ide, bort ide, te szép barna lány, az anyád…”

 

Felhorkantunk, hogy ez magyar nóta, holott… Miklós megnyugtatott, s felénk kacsintott. (Igen, arról a Tarai Miklósról van szó, akiről a 14. miniatűrben írtam Barátság címmel. Annak ismeretében világosabb a kérdése Janihoz.): „Ismeri-e azt a Syrius számot, hogy Koncert háromhúros hegedűre és öt korsó sörre?” „Nem, de nem is érdekel! Legény koromban megittam én még tízet is! És te ismered a Lökd ide a sört! címűt?” „Még szép: Elmegy a kugli egy este berúgni…” „Hohó! Ez nagy tévedés, ez A kugli, amit meg kértem, az így kezdődik: Amíg a munka becsület dolga / Én tisztességgel megszomjazom…” „Jó, jó, igazad van! Vagy keveset ittam még, vagy már sokat!” „Látod, nem könnyű kitolni egy öregemberrel!”

 

Szecskó Jani vette át a szót: „Itt van Aradszky Laci. Ma már szinte nem is emlékeznek arra a számára, pedig fájin, szám, hogy Sört kérek én…” „Abban bort is kér” – tájékoztatja a fiatalabbakat Őri Jani.

 

Mintha meghallotta volna, belépett egy fiatalember, köszönésfélét mormogott. Olyannyira fiatalos volt, hogy Zsuzsa kérte, mutassa meg a személyijét, aztán csapolt neki egy korsó sört. Az idegen beléptekor egy rövid időre abbahagytuk a beszélgetést, felmértük a, srácot, aki nem messzire tőlünk a pult mellé állt és figyelt. „Sördala van a Beatricének is” – mondtam. Kissé hosszabb szünet következett, mígnem a fiatalember kortyolt egyet a söréből, s szerényen megszólalt: „Elnézést, hogy beleszólok, de ilyen című száma van a Blues Companynek is az Egészséges Fejbőrnek meg Sör-Valcere. Csak Miklós és én ismertük ezeket, a többiek inkább a hallgatást választották.

Megérkezett Oszi. „Miről maradtam le?” „Megöregedtünk!”

„No és?” 

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

3. oldal / 31

Chanson d'automne

Ki van itt?

Oldalainkat 1659 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs