Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Kocsmai miniatűrök


Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 151. (Advent)

Pusztulunk, barátom! – mondja, és kiemeli szatyrából a kétliteres műanyag flakont. A Manhattan mögötti szemetes kukák mellett állunk a gyámoltalanul szemerkélő esőtől ázottan. – Ne haragudjál már, hogy találkoztunk, de megláttalak a buszról, s mondok, karácsonyt kínálok, vagy mi, kívánok már Karcsinak, még ha megharagszik is! – Régi szokása szerint szabad kezével megragadja a karomat, aztán elengedi, cigarettáért kotorászik a zsebében. Megtalálja, mosolyogva kínál. – Ez csak próba volt! Kíváncsi voltam, emlékszel-e rá, hogy leszoktál! Jól van, jól van – válaszol a pillantásomra. – Igen, ittam már, nagy bűn ez? Nesze, igyál te is! Az legalább meglátszik, he, he! Milyen szakos is vagy? Történelem-földrajz, ugye?Nem földrajz, magyar! Voltam!Vagy! – Voltam! – Te tudod, te vagy a villanyszerelő! Érted? Merthogy… – Értem, Józsikám! – Ezt el is vártam tőled, de hogy folytassam, amit elkezdtem – te  meg igyál ám közben –, Kovács Pityu kezdte a Malomárokban, még az átkosban, ahogy máma nevezik, pedig nem is volt az, aki felkötötte magát. – És sorolja, sorolja, sorolja, egyre nagyobb súlyt zuhogtatva rám. – Elfogyott! Ez is meghalt – mutat a kétliteres műanyag flakonra. –  Nem sokat cicóztunk vele! – Hát nem. – Akkor én megyek is egy házzal tovább. Még egyszer kellemes karácsonyt, barátom! – Néktek is! 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 150.

Na, persze

                (Dézsányi Béla emlékére)

 

Itt ülünk a Szamovárban, Bélám.

A kocsmában, ami nincs már.

Csak az átláthatatlan üvegfal van meg a magyarosra rittyentett tábla:

NEMZETI DOHÁNYBOLT.

És a kilincs, és a küszöb.

A küszöb, melyet – megbeszéltük – soha nem lépünk át.

Sohasem.

Neked sikerült betartani a szavadat.

Nem, nem a Tabbacco Raod ez.

 

Együtt kergettünk legyeket le a pultról, és megóvtuk őket.

Mert megszerettük őket. Rokonaink? Erre összenéztünk és elnevettük magunkat.

Bélám, nem kell, hogy emlékezz.

Nem kell, de, de mégis…

 

Nincs gitárszó, a fémhangok immár üresen csörömpölnek.   

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 149. (Szövegbe csomagolt italok)

 

     -        A te korodban? Nesze, itt egy fél Courvoisier! Hatékony a kurvák felcsípésénél.

-      Nem, én azt vallom: bourbon az igazság, bourbon a vigasz! Egyébként meg, minek nevezted azokat a lányokat?

-      Jó, legyenek prostik! Proszit!

-        Iraki a csaj?

-        Nem, török.

      A színpadias felvezetés után egy szobába jutunk, ahol egy férfi, nevezzük Áronnak, és egy Máriának elnevezett nő beszélget.

 

-        Nem kell azért elszamorodni, leányka! Ismered a mondást: „Nem a keményfa szú rágta meg!” Ne szamárkodj! Egyszer te is férjre találsz.

-        Mit jelent az a szólás?

-        Hát, hogy az idő minden lyukat befoltoz. Kábé. Hogy a bánatod elmúlik.

-        Te quilakoltatnád a szívemet? Pörére vetkőztetnéd a lelkemet!

-        Nem föltétlenül a lelkedet!

-        Gazember! – sziszegte Mária és Áronhoz bújt.

A férfi megsimogatta a haját.

-        Az én kósher rymám vagy! 

      A nő megpaskolta a száját.

-        Rima az anyád malaga!

-        A haver muterja jó bőr.

-        Mi az, féltékennyé akarsz tenni?

-        Kiskegyelmed ok nélkül lenne féltékeny.

-        Már nem szeretsz?

-        Nem arról van szó! Egyszerűen nem akarok szürke barát maradni!

      Mária igyekezett másra terelni a szót.

-        Egy kis lamur, cicám? – érdeklődött a minap a Kövi.

      Áron nem reagált, Mária félénken szólt.

-        Ez a Kövi dinka!

-        De hát nem is néger!

-        Akkor dilinyós!

-        Ó, te ló! Pontosabban gyönyörű kancácska.És a Paál, inka?

-        Ő is dinka! Igyunk valamit!

-        Jó! Sorolom a kínálatot, vagy stílszerűbben vinálatot! Először is, ezer bor közül választhatsz!

-        Egyszer a sauvignon foglak, de elég egy is! Arra kérlek, ne ereszd re, mert a szomjazástól megfájdul a torkom!

-        Kumisz dolog, de a Negro gyógyítja! Elég a tréfából! Itt az idő! Must vagy noah!   Olaszrising? Kéknyelű (inglisü Bluelingis”)?

-        Nagyon furmintos észjárásod van!

-        Döbrögi hárslevelű? És az alkoholizmus kotálya, amiből húzzák nekünk a cigányok, s amitől a szebbik a vérpadra küld engem… 

-        Ki az a szebbik? Biztosan egy másik nő!

      A férfi unta az örökös féltékenykedést.

-        Nem, csak egy gyatra, miniszoknyában feszengő transzvesztita!

      Mielőtt elmérgesedett volna a helyzet, kopogtatás nélkül, teátrálisan belépett Csaba, a színész.

-        Daru madár fenn az égen – énekelte, ha azt éneklésnek lehetett nevezni.

      Mária félhangosan szólt.

-        Ez a Csaba? Gyöngye az emberiségnek! Mindig inna a jámbor, pedig, úgy hírlik, őrzik jól a készletet.

      A mámoros színész prózában folytatta.

-        Ki mer lottózni, mikor Warwick komoly?

      Kuncogást hallott maga mögött, sejtette, hogy tévesztett, ám nem esett kétségbe, sőt a malőr egészen felvillanyozta, deklamált, mintha Beckett Godot-jából Lucky monológját mondaná.

-        A siller szemben ne pisáljunk, kérem!  Abrakadarka, legyen alacsonyabb a hab szintje! A zöld szilvániában készítenek-e bort szilvából? A piálás tényleg a temetőbe whisky? Vigyázz, a kapun csengő van. Ó, portósan nem adom fel, míg egy darabban látsz!  Ez a műszaké lesz, ha jól dolgoznak! Ez a műszaké lesz, ha jól dolgoznak! Ez a műszaké… ah!

      Egy széles karlendítéssel meghajolt és távozott.

      Áron fejezi be a szöveget.

-        Mint a nagy Levin jakóban!

     Mária egy mélyet sóhajt.

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 148. (Morzsák... - Pillanatnyi elmezavar, vagy kísért a múlt?)

Lányom betegségének kezdete, helyesebben a családterápia megkezdése után megfogadtam, hogy a gyógyulásáig szeszes italt nem iszok. Az a betegség néhány év után elmúlt, de követte egy másik. Egy súlyosabb. Tartottam fogadalmamat. Lányom abból is kilábolt, de akkor meg én kerültem ismét kórházba, kórházakba. Egy komoly műtétet hajtottak végre rajtam.

 

„És javaslom – mondta a műtétemet elvégző orvos, miután aláírta a zárójelentést, s recepteket –, hogy naponta igyon meg egy-két deci nemes vörösbort! Azt nem kap receptre, de Egerben biztos talál majd!” „És ne felejtse – búcsúzott a pirospozsgás, jó kedélyű ápolónő – a vörösbort!”

 

Hónapokig rágódtam mondataikon, mert tudtam, milyen következményekkel járhat, ha újra a pohárhoz nyúlok. Végül így döntöttem: 6 és félévet meg tudtam állni teljes absztinenciában, és gyógyító hatású a vörösbor, megihatom azt az egy-két decit.

 

Aliz, aki már jó ideje a Vallonban dolgozott, belépésemkor már a tonikos üvegért indult a raktárban álló üvegajtós italhűtőhöz, mert megszokta, hogy azt iszok, de leállítottam. Rendeltem.

- Egy fél gint és egy korsó sört kérek!

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 147. (Balatoni nyarak 2. – Szigliget; Könyörgés; Jókívánság)

Ez az ocsmány valami, amely télnek hazudja magát, ami még silány ősznek sem fogható fel, és az időjósok vizionálta fehér karácsony akaratlanul is a nyárba kényszerít, a balatoni nyárba, Szigligetre. Csoporttársunk bátyja adta kölcsön üdülőjét. Az elrendezkedés, holmink kipakolása után, megcsodáltuk, amit kell az ilyen festői környezetet, és nyugovósa hajtottuk kissé kótyagos fejünket. Másnap, fél tíz tájt, mint az szabad (azt akartuk hinni, de tudtuk, nem vagyunk azok) egyetemistához illik hárman vagy négyen elindultuk. Ma (12. „hó” 17-én) felhívtam Zolit és „tisztáztuk”, hogy a lányokon kívül csak hárman indultunk: Zoli, Lóczy Pista és én. Hová?

 

 [Ami ezután következik, röstellem leírni, oly közhelyszerű, minden jóravaló italos átélt vagy hallott élménye.]

 

Sose találnák ki: pincét keresni! Nem kellett sokáig keresgélnünk, megszólított bennünket egy padon pipázó öreg. „Mi járatban, jóemberek? Még sose láttam magukat!” Bemutatkoztunk válaszolva kérdésére is. „No, hát akkor jó helyen járnak – állott fel –, jöjjenek velem a fiatalurak!” Mentünk, mintha szuggesztív hatása lett volna a bácsinak, de valószínűbb, hogy a másnaposságunkat igyekeztünk a „kutyaharapást szőrével” naiv elméletét ismét igazolni. Az öreg egy enyhén lejtős, meglehetősen hosszú és hűvös pincébe vezetett. Ácsingózva néztük a kisebb-nagyobb hordókat. „Várjanak, rögvest gyertyát gyújtok! Ne fogyjon az áram, meg barátságosabb így, nem? Üljenek, no, le!” Négy egydecis poharat tett az asztalra, a lopóval vörösbort szívott fel, majd kiöntötte a poharakba. „Egészségünkre, fiatalurak! Úgy igyanak, hogy ez saját termesztésű és készítésű nedű!” Valóban jó volt a bora, gyorsan behörpintettük. Keveselltük, kértünk még. „Csak csínján!” Huncut mosollyal hozzátette. „Nem gondolják, hogy sajnálom!” Töltött és beszélni kezdett. Mit beszélni, mesélni! Szülő- s éltető falujáról, annak múltjáról, hagyományairól.. Eközben a szeme sarkából figyelt bennünket. Még egy decit kértünk tőle. „Maguk tudják!” Amikor fizetni akartunk, ekképpen utasított el: „A vendégeim voltatok, fiúk! Így már régen beszélgettem ilyen jót. Menjünk, szívjunk el egy pipát. Tudom, vissza fogtok még jönni!” Noha mi cigarettát szívtunk, de a másik dologban igaza lett, két nap múlva tényleg ugyanott ült és pipázott. „Fiatalurak, tanultak-e a tegnapelőttiből?” Igen, a hirtelen hőmérsékletkülönbség a pince hűse és a ránk zuhanó forróság között s az ital kifektetett minket az árokpartra. Az öreg elmondta, hogy ő vonszolt árnyékba. (Vettünk három litert, fizettünk, kicsit beszélgettünk, s mentünk dolgunkra.)

 

Bő lére eresztve – elnyújtva, mint a jó háziasszony a rétestésztát – írtam meg ezt, bízva abban, hogy az alapötlet kicsinységét kárpótolja a szöveg minősége. (Ah!)

 

A könyörgés:

Ó, áldott (Csokonai V. M.), ó, dicső (Petőfi S.) természet, adj hóval teli, igazi telet (én)! Azért ne szibériait!

 

KELLEMES KARÁCSONYT!

 

 

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

1. oldal / 31

Chanson d'automne

új-iVisz

 

Ki van itt?

Oldalainkat 955 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs