|
Kocsmai miniatűrök 5. (Szürcs Alfréd) |
|
Írta: Tánczos G. Károly
|
|
2011. augusztus 13. szombat, 05:47 |
|
A magyar szóalkotásnak van egy ritka eljárása, a szóelvonás. Engedtessék meg nékem, hogy
nyelvészeti okoskodás helyett két példával éljek. Az egyik, a sportéletből: lóba, eredetije lóbál; a
kocsmaéletből szürcs, eredetije szürcsöl. Ennyi. Egy mesteri nyelvészeti aktusból született meg Szürcs
Alfréd. Nemzője világom egyik legjobb kőművese (nálunk csak hidegburkolást végzett, de fenntartom
álláspontomat), Kopasz /alias Mirkovszki/ Tamás. Átadom a szót neki. „Mesterem, én nem vagyok
olyan tudományos ember, mint te [ettől dagadozott a májam, s csupán a rossznyelvek mondják,
hogy ez inkább az italoktól, különösen a boroktól lehetett], én egy agyatlan vagyok (jelzem egyet
nem értésemet, de nem szólok, mert látom, a körülöttünk lévő asztaloknál többen bólogatnak).
Igen, én találtam ki, de hogy az Alfréd honnan jött, azt isten se tudja!” A válaszból kiolvasható, mit
kérdeztem, s most megmondom, miért: sokszor elgondolkoztam, hogy nyelvünk ilyen gazdag, vagy
kocsmatársaim ilyen tehetségesek? Még nem jutottam dűlőre. |
|
Kocsmai miniatűrök 4. (Nevek) |
|
Írta: Tánczos G. Károly
|
|
2011. augusztus 04. csütörtök, 06:27 |
|
Bemutattak egy rokonszenvesen mosolygó cigány srácnak. Idősebb lévén én mondtam meg a
teljes nevemet, ő lezseren csak ennyit:”Dolfi vagyok”. Kezet fogtunk. Sokáig tartott, mire rábírtam,
hogy tegezzen. („Tudja… tudod, a mi családunkban ez nem volt szokás!”) Megittuk a pertut. Egy
bizonyos idő után mertem feltenni a kérdést” „Nem volt, nincs problémád a neveddel? A náci
Hitlert meg Eichmannt hívták Adolfnak!” Felnevetett. „Fényes Adolfról még nem hallottál? Ő nem
volt nemzetiszocialista, és ő is magyar volt! Sőt…” (Az is szónak nyomatékot adott.) Persze, hogy
ismertem Fényes Adolfot, de nem ezt tartottam fontosnak: „Hogyan lettél Adolf?” „Hogyan? Hát
apámról. Ő is az. Tudja… tudod, mi nagyon hagyományőrző család vagyunk.”
Van e kocsmában egy másik ember. Az édesanyja magyar volt, az édesapja cigány. Öreg már, rokkant
is, de ő a megtestesült életöröm. Ignácnak hívják. (Nácinak becézzük!) |
|
Kocsmai miniatűrök 3. (Ősi vágyak) |
|
Írta: Tánczos G. Károly
|
|
2011. augusztus 02. kedd, 06:01 |
|
„Hosszú, nehéz napom volt. Úgy gondoltam, nem ülök buszra, kiszellőztetem az agyam.
Az sem zavart, hogy szemerkélt az eső. Tíz óra lehetett, mert zártak a kocsmák, szállingóztak,
tántorogtak ki a vendégek. Az egyikük éppen előttem imbolygott. Énekelt: „Amerre én járok…”.
Nem tudta befejezni, beleesett az árokba, amit a kábelesek ástak ki. Nem vagyok kárörvendő,
de ezt az abszurd helyzetet nem lehetett megállni nevetés nélkül. Nevettem.
Aztán – mert emberek volnánk – bemásztam utána. Együtt énekeltük:
„Hogyha nékem sok pénzem lesz,felülök a repülőre…”
Karcsikám, ennyire szabadnak és lebegőnek ritkán éreztem magam. Egy árok fenekén.”
Ezt minap (kábé tizenöt éve) egy volt kollégám mesélte, s benne a huszonegyedik századot jellemezte. |
|
Kocsmai miniatűrök 2. (Jótett helyébe…) |
|
Írta: Tánczos G. Károly
|
|
2011. július 27. szerda, 07:42 |
|
„Józsi – ő a tulajdonos; a szerző megj. – kérdezi – szól Andi – ő az egyik kiszolgáló; a szerző megj.
– Ernőtől – ő egy törzsvendég, aki megjavította a kocsmai WC zárját; a szerző megj. –, mennyivel
tartozik azért, hogy megcsináltad a WC ajtaját.” Ernő kalkulál. Mi hallgatunk és nézzük Ernőt. Ernő
döntésre jut. „Két pohár sörrel” – mondja. Aztán felénk néz, s mintegy magyarázkodva: „Én hoztam a
zárat is”. Ezt hívjuk becsületnek. |
|
Kocsmai miniatűrök 1. (prológ) |
|
Írta: Tánczos G. Károly
|
|
2011. július 27. szerda, 07:14 |
|
Ezek a lélegzetvételnyi írások nem egyetlen kocsmáról vallanak, még csak nem is egy településen valókról. Bonyolítom: volt közöttük gyorsbüfé, falatozó, kisvendéglő, nagyvendéglő, étterem, sőt magánlakás is – ezek számomra mind-mind kocsmák! Előreláthatólag mégis egy színhely áll központban: mai (s valószínűleg végső) törzshelyem, a Vallon Söröző, a volt Szamovár, amit a „Baszikál” című írásban már megneveztem. Ezzel (ezekkel) párhuzamosan készül (készülődik, készülődget) a főművemnek szánt opusom, amely jelen pillanatban a „Mégis meghalunk – Emlékek a szeszkorszakból” címet viseli. Erről a kocsmáról bevezetőként elég annyit tudni, hogy rozoga, gyötrő, gyöngécske lábaimmal kb. háromnegyed percbe telik a megközelítése. (A hazaút időtartamát érthető okból nem firtatom.) |
|
|
Nyomj egy sziát!
